Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-10-19 / 10. szám
10 ...............................-............................................................. tsz-”...... » -Örökzöld Abszurdisztán Hogy pontosan hová is ültünk be a Comenius Egyetem mögötti egyik utcában Grendel Lajossal (tán egy olasz kávéházba?), sajnos, elfelejtettem • megnézni. Mindenesetre amikor véget ért az oktatóként is kenyerét kereső Kossuth-díjas prózaíró bölcsészkaros hallgatóknak kijelölt konzultációs másfél órája, egy olyan helyen telepedtünk le, ahol végig ismert olasz slágereket játszottak. Híre ment, hogy kaptál Olaszországban egy díjat, ezt én a könynyebbség kedvéért magamban csimborasszó-díjnak hívom. — A hír igaz, az Einstein harangjai című regénnyel, pontosabban ennek olasz nyelvű kiadásával díjat nyertem, bár az átadása még hátravan. November 10-én adják át, egyébként nagy csinnadrattával, egy Castel Goffredo nevű kisvárosban. Itt született ugyanis Giuseppe Acerbi, akiről a díjat elnevezték. Tehát Acerbi-díj. Mi tudható erről a bizonyára derék emberről? — Korábban magam sem tudtam a létezéséről, ráadásul Giuseppe Acerbi nem is író, hanem utazó. A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik elején élt, és ő volt az első olasz, aki eljutott az Északisarkra. Különben sokfelé eljutott, Pozsonyba is. Az útleírása, benne magyarországi élményei, könyv alakban is megjelent. Kik adják a díjat? A város? — Igen. Az idén tizennegyedik alkalommal. Tavaly román mű kapta, tudniillik minden évben kijelölnek egy nyelvet, melynek megmérettetik az irodalma, s az idén a választás a magyarra esett. Van egy előzsűri, mely a magyar irodalomnak a közelmúltban olaszra fordított művei közül kiválaszt hármat, s ezeket versenyezteti. Szóval, ebbe a hármasfogatba került be az Einstein harangjai, Száraz Miklós György és Züahy Péter egy-egy olaszra fordított regényével együtt. A legérdekesebb persze az, hogy a díjról az olvasók döntenek. A három kiszemelt könyvet a város kétszáz juttatja el kétszáz polgárának, ebből húszán szakmabeliek, tanárok és újságírók, a többiek pedig a legkülönfélébb átlagolvasók közül kerülnek ki. Idősek és fiatalok, férfiak és nők és így tovább, s mivel Castel Goffredóban elmegyógyintézet is van, így ennek néhány lakóját is az olvasóim közé sorolhatom most már. Ez jó! így akár még olyan következtetésre is juthatunk, hogy az elmegyógyintézet olvasói segítettek hozzá a díjhoz...- Igen, akár, hiszen az Einstein harangjai mint abszurdisztáni történet magával ragadhatta őket, mondjuk, talán könnyebben, mint egyébként kiváló vetélytársai, Száraz Miklós György könyve, az Ezüstmacska vagy a Züahy Péter-féle Az utolsó ablakzsiráf. • Van tudomásod arról, hogy a szavazatok milyen mértékben oszlottak meg hármótok közt?- Igen, bár ezt talán nem üdomos mondani, és igazából nem is lényeges, de az Einstein magasan verte a mezőnyt. Zárójelben még hozzáteszem, a mantovaiak költészeti különdíjat is alapítottak, s ezt Tóth Krisztina nyerte. Visszatérve még az elmegyógyintézetre: oda, elképzelhető, hogy magam is eljutok, hiszen a díjhoz az is hozzátartozik, hogy a győztes a helyiek költségén a városban tölt néhány napot, felolvasással, beszélgetéssel egybekötött programot szerveznek neki, mégpedig az olvasói minta „származásának" helyem, tehát a goffredói alap, közép- és főiskolán, és nem kizárt, hogy az elmegyógyintézetben is. Úgy tudom, nem ez az egyetlen műved, amely olaszul olvasható.- Korábban, s ezt az olasz kiadóm, a müánói Anfora fedezte föl, megjelent valamelyik novellám egy olasz irodalmi folyóiratban, erről nem tudtam, aztán az Einstein, 2004-ben, és most, az idén egy közös novelláskötetünk Pavol VUikovskyval. Ilyen közös, Grendel—Vilikovsky-kötetet nem sokkal a rendszerváltás után a pozsonyi Archa is megjelentetett: ez az olasz ennek alapján készült? — Igen, de kibővült egy-két további szövegünkkel. Ennek nem volt bemutatója? — De, most volt, nemrégiben, épp a budapesti tévészékház előtti tüntetés idején. Együtt laktunk Pavollal, de külön szobában, az övében volt televízió, s áthívott, hogy jöjjek hamar, mert a tévé szerűit forradalom vagy mifene van Magyarországon. Hát, mit mondjak, abszurdisztáni történet ez is... Kettőtöket számos hasonló vonás rokonit: az angol irodalom iránti vonzalmatok, vagy mint az említett novellák esetében, az erotika mint téma, szűkebb hazátokban mindkettőtöket az élvonalba sorolnak, de még, ha jól tudom, a VUenica-díjat is mindketten megkaptátok. — Az két különböző díj, mármint a nagyságuk, de mindkettőt ott adják át, a szlovéniai Vüenicában, egy karsztbarlangban. Egy fesztivál jellegű írótalálkozó zajúk ott a nyolcvanas évek óta minden évben. Pavol Vüikovsky az életműért járó nagydíjat kapta közel egy évtizede, én a kisebbet, mely egy konkrét műért jár. De összeköt bennünket az ironikus látásmód is, hasonlóan gondolkodunk, és a humorérzék terén is egy húron pendülünk. Sok mindenben egy húron pendültél Tálamon Alfonzzal is. Mire ez a beszélgetés megjelenik, már a Talamon-díj első kitüntetettje leszel. Tálamon születésének negyvenedik és halálának tizedik évfordulója alkalmából egy emlékestre kerül sor Diószegen, ezen adják át a díjat, előtte pedig a temetőben megkoszorúzzák a sírját. Tudom, hogy nehéz erről beszélned, de azért szólj valamit arról, mit érzel, mit éreztél, amikor megtudtad. Örömöt és bánatot egyszerre, örömöt a díj fölött, és bánatot, mert Tálamon Alfonz sírjánál 2006. október 6-án (Cs. G. felvétele)
