Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-21 / 9. szám
Kiwweho 12 „Ki akartuk adni Mészöly Miklós Saulus-regényét. Ez eredetileg kb. ötszáz oldalas volt, Mészöly mutatta nekem, de lerövidítette. Ez abba az akadályba ütközött, hogy bibliai téma volt. Már nem tudok viszszaemlékezni, hogy akkortájt feszültebb kapcsolat volt-e az egyházzal, az is lehet, mert az ideológiai benyúlások, a cenzúra kifürkészhetetlen volt. Lementem Budapestre, s Mészöly javasolta, hogy cseréljünk. A Pontos történetek út közbent adta, amely az ő neve alatt jelent meg, de lényegében Polcz Alaine történeteit tartalmazza. Ebből lett a Cestovné vyjavy. Mészöly mindig azt mondta nekem, hogy ez a legszebb idegen nyelvű könyve. Visszajelzések is jöttek, például Jón Stevcek, a Comenius Egyetem egyetemi tanára felhívott: Karcsi, hát ilyen irodalom van Magyarországon? Nagy élvezettel olvasta, mert eddig azt hitte, hogy csak a franciák írnak ilyen prózát. Sőt, a rádióban is ment, kétszer felolvasták az egész könyvet. Később már Mészölyt nem lehetett kiadni. El is mondhatom, hogy egyszer — egy januári vagy februári napon történt — betoppantam hozzá a lakására, éppen ott voltak Nádasék meg az egész nemzedék, és akkor írták alá a magyar Chartát. Nekem Miklós nem is engedte. Aztán egy héten belül már hivatalosan jelezték a szerkesztőségben, hogy Mészöly rajta van a listán, nálunk egészen a rendszerváltásig nem is jelenhetett meg tőle semmi." Nem mindig lehetett tudni, hogy a cenzori hivatalban - ez az a bizonyos hivatal, a sajtófelügyelőség — mit fognak kifogásolni, mert a mindennapi politika eseményei is közrejátszottak. Amíg a cenzori hivatal nem adta meg az engedélyt, a nyomda nem nyomtathatta ki a könyvet. Ezért is tartott olyan hoszszú ideig a könyv előkészítése, legalább egy év volt. Listák nem voltak a lefordítható vagy nem lefordítható szerzőkről? Hogy korábban voltak-e, nem tudom. Én '68-tól dolgoztam a Tatranban. Először nem voltak listák, alapként szolgált az otthoni kiadás ténye, s persze olyan szerzők fordítására, akik Magyarországon nem jelenhettek meg, pl. Márai Sándorra, senki sem gondolt. Problémát jelentett a határon túli magyar irodalom kiadása is, bár lista erre vonatkozóan nem volt. Mikor már könynyebben lehetett megjelentetni ideológiailag semleges műveket, szóba került például az erdélyi Szilágyi István, le is fordítottam tőle körülbelül százhatvan oldalt, de akkor az a vád ért, hogy állítólag én akarom egyesíteni a magyar irodalmat. Végül odaadtam a munkát egy munkatársamnak, s csak az utószó jelent meg az én nevem alatt. Gondolkodtunk azon is Marta Lesnával, a Smena szerkesztőjével, hogy kiadjuk Gion Nándortól a Virágos katonát, ami más környezetben, műit a szlovák irodalomban a Zbojm'cka mladost', de ugyanúgy egy gyermekvilágot ábrázol. Hiába illet ez a Smena Kiadó arcélébe, baj volt azzal, hogy vajdasági a szerző, úgyhogy az egészből nem lett semmi. A hetvenes évek végén, ahogy megindult a Charta mozgalom, már voltak listák, erről szorgalmasan értesítették is a hivatalos helyeket. Összedolgoztak azoknak a szlovák kiadóknak a szerkesztőségei, amelyek foglalkoztak a magyar irodalom fordításával? A Tátrán volt az egyik, ahol a magyar irodalommal rendszeresen foglalkoztak, és volt még a Smena és a Slovensky spisovatel, a Szlovák írószövetség kiadóvállalata. Meg kell mondani, hogy a szépirodalmi részlegen mindhárom könyvkiadóban nyitottak voltak, ezért ki lehetett adni egypár olyan könyvet is, amely például csehül is nehezen jelent meg. Elég jó volt a kapcsolat a szerkesztőségek között, s mindegyiknek megvolt a maga külön feladata. A Tatranban mi inkább a huszadik századi magyar irodalomra összpontosítottunk. A klasszikusokkal az volt a helyzet, hogy kihaltak a műfordítók, ezért a régi fordításokhoz kellett nyúlnunk, például amikor Rudolf Chmellel összeállítottuk a Világirodalmi Arany Alap című sorozat számára a Mikszáth-válogatást, elég nagy gondban voltunk, mert a fordítók három nemzedéke van képviselve a kötetben. Ezt nem volt könnyű egységesíteni, ezért a klasszikusok kiadása ilyen okokból is maradt abba. A Smena olyan könyveket válogatott fordításra, amelyek főleg az ember ifjúságát, fejlődését tükrözték. Náluk jelent meg például Bertha Bulcsu is. A Slovensky spisovatel inkább a kortárs irodalomban keresett műveket, s véleményem szerint itt is megjelentek nagyon fontos könyvek, például Fejes Endre Rozsdatemetője, amely jelezte a szlovák olvasóközönségnek, hogy erről a témáról is el lehet valamit mondani. Mi volt a helyzet a Tatranban? A Tatranban, ahol én számítottam a modern magyar irodalom legjobb ismerőjének, az iránt a vonulat iránt érdeklődtünk, amely értékrendjében a Nyugat hagyományát követi. Megjelent szlovákul Ottlik 1976- ban, Örkény István Egypercesekje, Mándy Iván több szövege, például a Régi idők mozija, Kosztolányitól az Esti Kornél mindkét ciklusa (akkortájt ez volt az egyetlen kiadás, ha jól tudom, amelyben mind a 35 Estinovella megjelent), lefordítottuk Csáthot, engedélyünk volt Krúdy három regényére — ott én léptem vissza —, terveztük Babitsot, de rá már nem került sor, mert felgyorsultak az események. Ezek a könyvek mutatták, hogy a magyar irodalomban a polgári értékrend is jelen van, mivelhogy a szlovákból épp ez hiányzott a szlovák társadalom fejlődésének eltérő volta miatt. Ezek a könyvek mai szemmel nézve hihetetlen példányszámban jelentek meg és fogytak el. Különösen a konszolidációs években mégiscsak egy
