Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2006 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-21 / 9. szám
10 JßaSmSMSäl i A magyar irodalom tolmácsa Interjú Karol Wlachovskyval „Az élő magyar irodalommal Mészöly Miklóson keresztül ismerkedtem meg. Ezen a területen mondhatni autodidakta vagyok, hiszen az egyetemen nem tanultam magyar irodalmat, szlovák irodalmat és könyvtártudományt végeztem. Mikor 7963 őszén bekerültem a Slovenské pohl'ady szerkesztőségébe mint egyetemista, a főszerkesztő Milan Ferko — aki akkor még nagyon nyitott ember volt ilyen szempontból, azt hirdette, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom is a csehszlovák irodalom kontextusának a része - rám bízta a magyar irodalmat. Főleg a csehszlovákiai magyar irodalom szerzőit kellett figyelni, a kapcsolat sikeres is volt, az összetartó kapocs — lehet, hogy ez ma meglepő, de így igaz — Monoszlóy Dezső volt, aki megtalálta az utat o fiatal szlovák írónemzedékhez. Lényegében tehát egy szerkesztői feladatot kaptam, mert állítólag nekem volt ehhez vonzalmam, mivel gömöri származású vagyok. Akkor még nemigen tudtam magyarul, de fokozatosan elmélyültem a nyelvben. Szerencsém volt abban, hogy kiváló kísérőim lettek Magyarországon. Az egyik a már említett Mészöly Miklós volt Budapesten, Miskolcon pedig Zimonyi Zoltán irodalomkritikus. Az ő révükön bekerültem olyan irodalmi közegbe, amely a nem hivatalos, háttérbe szorított, inkább a magánszférában mutatkozó irodalmat jelentette. Mészöly bevezetett például Ottlikhoz, Örkény Istvánhoz, Szentkuthy Miklóshoz, összehozott Mándy Ivánnal, és aztán a kör bővült. Másrészt ahhoz a szerencsés nemzedékhez tartozom, amelynek szélesebb irodalmi műveltsége volt, lehetősége nyílt a hatvanas évek nyitott légkörében sok mindent megismerni a kortárs, főleg francia bölcseletből, irodalomból, és serkentett minket az a mozgás is, ami a cseh irodalomban elindult." A könyvtári katalógusok tényekről beszélnek: például a magyar irodalom szlovák fordításának bibliográfiai tényeiről. Mennyiségről, preferált korszakokról és preferált szerzőkről, irodalomfelfogásról. Kirajzolódik általuk egy sajátos szlovák nyelvű magyar irodalomtörténet. Hogy ezek a bibliográfiai tények mikéntjöttek létre, milyen szempontok és feltételek mentén választódtak ki fordításra a magyar könyvek, milyen szervezői tevékenység és kiadói huzavona áll a hátterükben, arról beszélgetünk Karol Wlachovsky műfordítóval, szerkesztővel, a magyar irodalom szlovák megismertetésének önzetlen szervezőjével. A huszadik század második felében soha nem látott intenzitással folyt Szlovákiában a könyvkiadás. A magyar irodalmi műveké is, bár ez nem föltétlenül spontán, hanem inkább az internacionalizmus ideológiáját érvényesítő érdeklődést jelentett. Milyenek voltak a kezdetek? A társadalmi légkör kicsit bonyolult volt, és ez befolyásolta a könyvkiadást is. 1953-ban átszervezték az államosított könyvkiadókat, így jött létre a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó (ehhez tartozott 1968-ig a Madách Kiadó elődje is), később Tatranra keresztelték vissza. A szlovák-magyar kapcsolatok és a könyvkiadás szempontjából fontos, hogy akkortájt a kiadókban dolgoztak olyan emberek, akik magukkal hozták a magyar nyelvtudást. Ilyennek számított például tudó Zúbek vagy a Tátrán irodalmi vezetője, Ivan Kupec. Ok indították el a magyar irodalmi fordítások sorozatait, elkezdték kiadni Mikszáth, Eötvös József műveit, Jókai regényeit. A legnagyobb húzás az volt, hogy rábeszélték Smreket, aki abban az időben saját verset nem közölhetett, hogy készítse el a Petőfi-fordítást. Véleményem szerint szláv területen a mai napig ez az egyik legjobb Petőfi-fordítás. Smrek 1954-ben Állami Díjat kapott érte, s ezzel a magyar irodalom el volt ismerve. De ekkor már léteztek az államközi kulturális szerződések is, a politikai légkör a proletár internacionalizmus jegyében a két nép között enyhült, Rákosi Kassán járt stb. Egyáltalán lehet élő az ilyen felülről, ideológiai megfontolással irányított irodalmi kapcsolat? A könyvkiadási keretszerződések persze vegyes bizottságok létrejöttét is eredményezték, formális tárgyalásokra került sor, és ennek jegyében sok olyan magyar könyvet is lefordítottak a korszak terméséből, amely ma már csak bibliográfiai adat, senki nem olvassa. A magyar klasszikusoknak azonban nem kellett különösebben előkészíteni az utat, úgy látszik, az olvasók tudatában dolgozott a hagyomány. Az internacionalista ideológia adta mégis a keretet ahhoz, hogy a klasszikusok is megjelenjenek, ami pedig az alapja lehetett annak, hogy a magyar irodalom a hatvanas évekre átértékelődjön (pl. Jókai alkotta a lektűrirodalom javát, ötven-százezres példányszámban adták ki), és valamelyest csökkentett a magyar kultúra szlovák kirekesztésével kapcsolatos sztereotip gondolkodáson. Erre tudott aztán az én nemzedékem építeni. Mi lényegében ketten voltunk: Vojtech Kondrót a költészettel foglalkozott, én a prózával. A felfogásunk is hasonló volt: a magyar irodalomban azt kerestük, amit hiányoltunk a szlovákból. Számunkra ma, 2006-ban már szinte elképzelhetetlen, milyen utat kellett bejárnia egy-egy könyvnek, esetünkben könyvfordításnak az 50-es, 60-as, 70-es években ahhoz, hogy napvilágot láthasson... Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején még nem voltam a szakmában, közvetlenül nem ismerem a részleteket, de a könyvkiadási folyamat hasonló volt, mint később. Már akkor is kérvényezni kellett a kiadást, aztán jóváhagyások, lektorok bevonása. Hatvannyolc után, a konszolidációs években már ehhez a gyakorlathoz nyúltak vissza, csak még elmélyítették, létrehozták az űn. szuperlektorokat is, akik a Kiadói Főigazgatóság (Slovenské ústredie kniznej kultúry) mellett dolgoztak. El kell mondani azt is — a hetvenes évekről beszélek, amikor már én is könyvkiadóban dolgoztam -, hogy a Kiadói Főigazgatóságra, ami egy háttérintézmény volt, kerültek művelt, irodalomértő
