Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-21 / 7. szám
Retour de force András Sándor (1934) költő, esszéista Budapest Megrendelhető még: András Sándor Lutheránus Zen Halál és Meghalás Kalligram Kötve, 376 old., 12x18,5 cm bolti ár: 250 Sk kedvezménnyel: 220 Sk ZEN A kötet végéről idézem ezt az önvallomást a kötetről és szerzőjéről: Hasonló a hírvágy, a hűség, az álnokság, a bosszúvágy, no és persze maga a meghalás, ami sohasem lehet szerep. „Az álmoknak most már nem hiszek, Hiszen magam teremtem őket, Akár egy trehány isten az eget, földet, vizet.,.! ’ Mint sorsomat! A szereplőket — Szívesen láttam volna előkelőbbnek, Megváltóvá is kedvvel lettem volna, kinek Feltétlen alázattal bedőlnek Gyarló népek, becstelenek, senkik, így lettem majdnem magam is gonosz! Róluk szóltam én, akik az átkot jelentik.” A versben beszélő ugyan a verseim szerint Sancho, aki minden bizonnyal Panza és egyúttal annak a szerepnek a neve, amelyet Barak László magának választott. Ezúttal is, hiszen az 1981-es Sancho Panza szomorú című kötetétől kezdve mindegyikben található Sancho beszélte versszöveg. Sancho persze nem volt költő, Barak számára egyfajta ember, földön járó társa egy másfajtának. Amikor a kötet epilógusában a kötet szerzőjeként jelentkezik, Barak kiszól a szerepből, ezzel jelzi, hogy kiszólása maga is szerep. Van neki azonban egy másik, mondhatni költőibb szerepe is ebben a kötetben, az is földön járó, onnan vált retúrjegyet a szintén földi pokolba. Az invokációban ezzel a költői szereppel indít, mintegy a saját nevében „Villon pajtás’-ra utal, a pajtássággal járó hasonszőrűségre pedig a következő sorokkal céloz: „nem érzi még nyeszlett nyakam löttyedő seggemnek súlyát”. Ezzel egyúttal sejteti a nem egészen mellékes különbséget, hogy ő még él gyilkosok, rablók és kurvák között, vagyis nem a felakasztott szerepét játssza, hanem másféle halottakét. Az invokáció és az Epilógus között ugyanis ilyenekről van vegyes, gyakran veszettül durva, szó. A szerep és a szereplés mintegy a kötet egyik versében tematizálódik is. Címe: a színész (és a vállalkozó) halála, a vers pedig arról szól, hogy a hírhedt névtelen vállalkozót lelövik az utcán, éppen akkor, amikor a neves színész előadás közben meghal a színpadon. Sugallja a vers, hogy a hírhedt vállalkozó is szerep, sőt azt is, ami az egész kötet témája, hogy lelövése, a gengszterek, a velük és körülöttük élők életmódja-halálmódja, az alvilági kivégzések mocskos rituáléja is az. Felvett szerep. A kötet egésze gondosan megválogatott szerepek egyvelege-együttese: áldozaté, gyilkosé, tanúé és a Villon-utódé. Ezek szólnak egyes szám első személyben egy bizonyos - amenynyire tudom, megtörtént - mészárlásról, amely során tízen lettek kivégezve; a kötet verseiből nem tudni meg igazán mást, mint az esemény kegyetlen dramaturgiáját. Van, aki már halottként szól, és nem úgy, mint Hamlet apja. Ami, gondoljuk meg, szintén szerep, ahogyan Hamlet és a tőle megkívánt bosszúállás is az. De micsoda különbség. Micsoda hasonlóság. És micsoda különbség a hasonlóságban. Shakespeare-nél királyokról, országok sorsáról és vezetéséről van szó, ahhoz mért a szerep. Baraknál, mint Villonnál, viszont szinte névtelen emberekről, elhanyagolható sorsokról hallunk, mégis éppen általuk az embersorsról, ha egy bizonyos vetületből is. Van ugyanis hasonlóság is: hasonló a hírvágy, a hűség, az álnokság, a boszszúvágy, no és persze maga a meghalás, ami sohasem lehet szerep. Ahogyan sohasem szerep az érzett félelem, a félelemérzet, maga a puszta érzés, vagyis az érzés, amíg szótalan és névtelen. Amikor az beszél, aki fél, már szerepbe is vált. Az érzés már szerepel, amikor a félelemből „félek”, a rettegésből „rettegek”, a ki kell nyírniből „kinyírom” lesz, egy szerep, amit el kell játszani. Amikor pedig az beszél, aki már meghalt, valaki más, illetve valami szerepelteti: végső fokon a világ, a mindenség működése. Más-másként; ha Shakespeare-nél az öreg Hamletet, és ha Baraknál Tecát. Hiszen van különbség a hasonlóságban, a különbség pedig a darabtól függ, attól a darabtól, amelyikben a szerepek játszódnak, ahogyan a darab játszódik az általa is strukturált-projektált világban, a világ pedig attól is, aki számára az. Barak kötetében a megszólalók más-más modorban, más-más szókinccsel és hanglejtéssel szólnak. Egyes szövegek, a résztvevőké, egyfajta dokuköltészetnek hangzanak, egy alvilági dokudráma darabjainak: a durva, sőt mocskos beszéd durva, sőt mocskos életet-halált jelez. A kötetben ez a legkeményebb, a legtorzabb. Érezhető az indulat, a beszédhelyzet felismerhető, egyszerre érthető és érthetetlen minden. Ugyanis az, hogy vannak emberek, akiknek ez minden, akiknek így jelentkezik a minden. A jelzett erőszak, durvaság, az egymásba tiprás és a tipródás egyszerre nyomasztó és kicsinyes. A tanú beszéde - „ott voltam akkor bár ne lettem volna ott” — másféle: egyszerűen tényközlő. Megjátszottabb a bámész civil - ez egy verseim -, aki
