Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2005-01-20 / 1. szám

Regionális tankönyvként is alkalmazható...

Tájainkon, a magyar könyvkiadók történetében nem megszokott jelenség, hogy hazai szerző műve az első megjelenést követően második kiadásban is napvilágot lásson — főleg nem néprajzi jellegű munka. (Ez alól csupán Liszka Józsefnek Ágas-bogas fa című, az iskolai segédletek közé emelt munkája képez kivételt, amely három kiadást is megélt.) Sándor János műve — Kolon. Egy falu a Zoboralján — 1996-ban a Néprajzi Könyvtár 9- köteteként látott napvilágot a Lilium Aurum és a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság gondozásában, 92 oldalon. 2004 őszén Kolon község önkormányzata támogatásával második, bővített kiadásban is az olvasók asztalára került a — tartalmában, felépítésében az e témakörben kiadott munkák átlaga fölé emelkedő — regionális tankönyvként is alkalmazható összeállítás.

Hol is található a címként feltüntetett település? Kolon, a Zoborvidék egykori magyar nyelvszigetének települése, Nyitrától keleti irányban, dombok ölelésében terül el, ahol — Kodály Zoltán szavaival — „...1900-ban még úgy beszéltek, mint a Halotti Beszéd korában. Nem akadt kutatója. Elmentek messze őshazát keresni, mikor itt él közöttünk. ” Köztudott: a szórványokban, a nyelvszigefus Egyetem Hungarisztika Tanszéke vezetőjének jelentek meg publikációi; Jókai Mária a környék viseletét mutatta be, Dodekné Chovan Ilona a koloni lyukashímzésről készített tanulmányt... és még számos kutató fordult meg a községben. Mindezek ellenére a helyi közösség tagja, az évtizedek óta lankadatlan gyűjtési szenvedélyének élő egykori népművelő, Sándor János — tud újat nyújtani. Az Utószó helyettben veti papírra: „...hetvenévesen már inkább az emlékek jönnek, minta jövő megálmodása. ”S a könyv ékesen bizonyítja: bőségesen sorjáznak az emlékek, jókora adathalmazt tárol János bácsi” emlékezete...

Kétségtelen: nem szépíró munkáját, de igen értékes, olvasmányos művet tartunk kezünkben, amely múltidéző, ismeretterjesztő jelleggel készült. Munkájában a szerző saját emlékeit írta meg fölöttébb élvezetes stílusban, ügyesen oldva a szakszerűség igényelte, monotonságában „száraz” adatokat egy-egy emlékmozaik felidézésével. Évtizedek során készített feljegyzéseit hol tematikai, hol kronológiai rendszerbe sorolja. Több esetben a már szinte tudományos ismeretnyújtás váratlanul kedélyes anekdotázásba csap át: „Gyermekkoromban sokszor hallgattam az öregeket, amikor háborús (I. világháborús — P. I.)

tek kiszolgáltatottságában élők körében végzi leglátványosabb hatását az asszimiláció, se terjedő kór itt falja egyre nagyobb étvággyal a magukra hagyatottakat. A nyelvsziget egyre zsugorodik, ma már nem csupán a peremterületeken érződik a bomlás, a gyökérvesztés visszafordíthatatlan folyamata. S ez az összeszűkülési folyamat leglátványosabban a magyar iskolarendszer leépülésén figyelhető meg. Három évtized alatt 1990-ig a Nyitrai járásban az alábbi településeken szűntek meg a magyar tanítási nyelvű iskolák: Vicsápapáti, Menyhe, Béd. Alsócsitár, Lédec, Babindái, Nagyhind, Tild, Nemespann, Geszte, Egerszeg, Nyitragerencsér, Kalász, Csiffár, Berencs, Felsőkirályi.

A statisztikai kimutatások alapján (s ezt személyes tapasztalatok is alátámasztják) a zsugorodásnak ez ideig Kolon és Nagycétény tudott a legszilárdabban ellenállni. Sándor János munkájában Kolonnák, a nyelvi kötődéseiben legszilárdabb településnek a néprajzit tárja elénk.

Kolon neve ugyan nem ismeretlen a néprajzgyűjtésben otthonosan mozgó szakemberek számára, hiszen Kodály Zoltán két al-1 kálómmal, 1906-ban és 1912-ben is járt s gyűjtött a faluban; a két világháború között Arany A. László nyelvészprofesszor a község nyelvjárását (Kolon nyelvjárásának fonológiai rendszere), Putz Éva a lakodalmi szokásokat (A koloni lagzi) dolgozta fel; napjainkban Telekiné Nagy Ilonának (Kolon helynevei a múlt században) és Sándor Annának CKolon egyháztörténeti, néprajzi és nyelvi jellegzetességei), a Nyitrai Konstantin Filozóélményeiket emlegették. Soha nem ismerték be, hogy ők — mármint a magyarok — vereséget szenvedtek volna. A háború elvesztését árulásnak tulajdonították, merthogy Zita, Károly király felesége az olaszokhoz húzott, a csehek meg dezertáltak. Az orosz katonákról elismerőleg beszéltek, dicsérték bátorságukat.” (13. o.)

A község történetéről, fejlődéséről csak érintőlegesen szól, az évszázadok eseményeire csupán négy-öt oldalnyi terjedelmet szán, aztán már saját emlékei sorjáznak.

Sándor János könyvében a magyar öntudat, az identitás, az anyanyelvhez, a gyökerekhez való kötődés jelentőségét „néven nem nevezi”, de az apró utalások sokaságát találjuk arra, hogy Kolon lakosságát minden korban erős magyarságtudat jellemezte. Az 1939-es év eseményeit ecsetelve írja: „»Spievajme siglóriu, mámé autonómiu« — énekelték a szlovákok, a magyarok meg a »Minden drága, vissza Prága« jelszót hangoztatták. Itt-ott hallani lehetett Horthyt éltető szavakat is, március 15-én pedig a templom tornyán mindig ott lengett a magyar zászló. Ilyenkor aztán a Hlinka-gárda egységei szállták meg a falut, ami csak még jobban kiélezte az ellentéteket. ” (15. o.)

Néha ki-kikacsint az olvasóra, választ nem váró, de továbbgondolásra késztető kérdéssel zárva múltidézését: „Cséplés végeztével szaladtunk a »mocsellákra« vagy a malomkerék alá, lemosni a bőrünk alá is beivódott gabonaport. Voltak gazdák, akik nem végezték el a tavaszi gyomlálást, ott bizony tüsszögni kellett a sűrűn szálló száraz mácsonyavirágtól. Hogyhogy akkoriban senki sem lett allergiás?” (133. o.) Máskor nem teszi, nem él ezzel a lehetőséggel — „Harmincnyolcban Mindenszentek ünnepén a faluban mindéit Villanyoszlopon és a templom tornyán is pirosfehér-zöld zászló lengett. A házunk előtti kettős oszlopon is.”—s ez esetben is eléri célját: tudatja az olvasóval, mennyire várták (ők is) a magyar csapatokat, s feltételezi: az olvasó tudja, hogy Zoborvidék 1938 őszén nem került vissza az anyaországhoz... De a reszlovakizáció Kolont sem kerülte el. „Máig sem értjük - írja Sándor János -, hogy a zoboralji magyarok miért lettek háborús bűnösök, amikor őket nem is csatolták vissza Magyarországhoz?”

A történelmi múlt terjedelmében rövid, élményszerű felidézését követően a néprajz válik meghatározóvá: a gazdálkodás bemutatása, a község bel-, majd külterületének nevei (etimológia magyarázatokkal ellátva), a dűlők, határrészek nevei, a vallásos élet, a szokások, a viselet... stb. kerülnek sorra. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: található-e tartalmi, szerkezeti változás a két, az 1996-os és a 2004-es kiadás között?

Az apró betoldások, bővítések, újabb adatokkal való kiegészítések mellett egészen új fejezetek is kerültek a második kiadásba. A szerző új gyűjtésein alapul A koloni franciák címmel közzétett rész, valamint a tájház történetének, berendezéseinek aprólékos bemutatása is. A Gazdálkodás fejezeten belül A ház és környéke a mellékelt illusztráció által nagyban elősegíti az Írottak értelmezését. Új fejezet a Kolon község régi helynevei és azok változatai, gazdagodásra került sor a falu belterületének megnevezését tárgyaló részben is: a szerző állandó búvárkodása eredményeként az eredeti harminc ötvenre bővült, s a dűlőnevek száma is gyarapodott. Az újabb gyűjtések eredményeként rajzok, illusztrációk (Nagy Endre és Sebők László munkái) segítik az olvasót a leírtak otthonra lelésében. íme, a bizonyíték: soha nem mondható, hogy a kutató elvégezte vállalt feladatát, hiszen legszűkebb pátriánk múltjában is akadnak fehér foltok, a történelmi múlt palackpostái nap mint nap felszínre kerülhetnek, hozhatnak, nyújthatnak új, eddig nem ismert vagy nem így ismert mozzanatokat. Sándor János munkája is bizonyítja: lezárt egység, lezárt témakör nem létezik.

Teljességében új fejezet a Hiedelmek. A szakszerű szöveget egy-egy anekdota oldja kedélyessé: Józsimnak eggyik melle nagyobb vöt. Jobban megnyőtt, és fájt is neki. Aszonta, biztosan azé, ma aztat szopják a boszorkányok. lesi nene tanácsóta neki, hogy íjjere kössön tyűkört a mellire, ma a boszorkány megláttya magát benne megijed és elszalad. Kötött is tyűkört a mellire, de mihaszna? Forgolódott íjje álmába és esszetörte. Kijabát vóna, da nem gyütt ki hang a torkán. Nyomta őt a boszorkány. Akkor

Könyvjelző 1/2005