Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-26 / 5. szám
A szakember felelőssége Néhány gondolat a folklórelemek nem hagyományos úton történő terjedéséről, avagy kiegészítő gondolatok Liszka József jogos dohogása kapcsán Pusko Gábor (1962) etnográfus, újságíró Tornaija Rájár a rúd Méry Margit Ipoly menti népmesék című kötetére, pedig a legújabb kiadáson jóformán még a nyomdafesték sem száradt meg. Először Liszka József vádolta meg a gyűjtőt a Könyvjelző oldalain plágiummal (ez bizony súlyos vád!), majd Kozsár Zsuzsanna közölt egy számomra értelmezhetetlen szépírói ismertetést, amely nem feltétlenül járult hozzá a kötet helyes megítéléséhez. És ezzel a bírálatoknak nincs vége! „Dohogásában” Liszka József megemlíti a gyűjtő kutatási módszereit, s ez az a pont, ahol jómagam is csatlakoznék a kérdés megvitatásához. A polémiából kiiktatnám Kozsár Zsuzsanna már említett- írását: számomra úgy tűnik, hogy a szerző helytelenül értelmezte a gyűjtő és közreadó Méry Margit szerepét és feladatát a kötettel kapcsolatban. A könyv népmesegyűjtemény, a maga hiányosságaival egyetemben. A gyűjtőt sok mindenért lehet bírálni, kivéve a mesék tartalmáért és végkifejletéért. A folklorista vagy népmesekutató ugyanis több dolgot - szerény véleményem szerint szám szerint négyet - is csinálhat a gyűjtött szöveggel, kivéve egyet: nem alakíthatja azt saját szája íze szerint! Ez a vita a magyar folklórkutatás berkeiben egyébként már csaknem százötven évvel ezelőtt lezajlott. így tehát a szöveg olyan, amilyen. (Ha nem tetszik a nép szövege, mi a teendő a néppel?) Tehát mit is tehet a folklorista egy szöveggyűjteménnyel? 1. Közölheti. Úgy, ahogy rögzítette, majd változtatás nélkül leírta. De el kell döntenie, hogy közli-e az egész gyűjtött anyagot: kerek tündérmesét éppúgy, mint mesetöredéket vagy a napi történések elbeszélésébe beleszőtt hagyományos meseelemeket. Ha nem, akkor közölni kell, hogy minek alapján válogat (egy adatközlő repertoárja, földrajzi és időbeli határok megvonása). A válogatás szempontjai megfogalmazásának elmulasztására nem szolgálhat mentségül, ha a kötet gyerekeknek készül (Vagy akkor ne írjuk oda, hogy Ipoly-menti, gömöri, Ungvidéki stb.). 2. Besorolhatja és elemezheti a gyűjtött anyagot a különféle mesekatalógusok alapján. Egyébként ennek kellene az első feladatnak lennie. A katalógusokkal való összevetés nélkül ugyanis nem állítható bizton egy szövegről, hogy az népmese (maradjunk ennél a műfajnál). Mert mitől is népmese (dal, monda stb.) a népmese? Attól, hogy az adott nyelvterület (esetünkben a magyar) két különböző pontján felbukkannak ugyanannak a szövegnek egymástól eltérő variánsai. Ha teljesen megegyező szövegről (dallamról) van szó vagy csak egy helyen bukkan fel, úgy a szöveg (dallam) nagy valószínűség szerint nem népi eredetű. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon sok „igazi népköltésnek” ismerjük az eredetijét a magas kultúrában, tehát ezek is valahonnan jöttek.) Másrészt a szövegek katalógus alapján történő besorolásának elmulasztása a nemzetközi öszszehasonlítást is lehetetlenné teszi. Ehhez alapkövetelmény minimum az Aarne-Thompson-féle katalógus (rövidítése AaTh) és magyar szövegek esetében a Magyar népmese katalógus (rövidítése MNK) szorgalmas lapozgatása. Sőt, tekintettel speciális helyzetünkre, a szlovák és cseh mesekatalógusokat is érdemes kezünk ügyében tartani. 3- Vizsgálhatja a gyűjtő magát a mesélést, a mesélés körülményeit, nem feledkezve meg a hallgatóság reakcióiról sem, esetleg - visszakanyarodva az első lehetőséghez - górcső alá veheti egyetlen adatközlő teljes repertoárját. (Ezt a kutatási szempontot nevezik szakmán belül „budapesti iskolának”.) E szemléletmódnak nagyon szép példáit adja B. Kovács István (pl. Baracai népköltészet, Szőlö-Szűlt- Kálmány). 4. Végezetül a kutató vizsgálhatja a mese, az adott típus és zsáner elterjedésének helyét, irányát és intenzitását, számba véve valamennyi külső hatást, az adatközlők és a hallgatóság mindennapjait. Végül, ha a kutató ezt a módszert alkalmazza, érdemes szem előtt tartani a survival - revival fogalompárt és mindazt, amit ezek a kifejezések az etnológiában és folklorizmusban jelentenek. (Survival: olyan kultúrelem, amely korábbi funkcióját elveszítve későbbi időszakokban is fennmaradt; revival: régebbi, funkcióját vesztett kulturális jelenség újjáéledése. Felhívnám a figyelmet a két kifejezés közül az utóbbira - revival -, mely egy újabb kapcsolódási pontot jelent számomra a korábbi írásokhoz.) Ez a kutatási szempont többé-kevésbé alkalmaüan a szövegek elemzésére (nem is az a célja, a szöveget csak mint másodlagos információt, pl. bizonyos rétegek, földrajzi területek körülhatárolása céljából vizsgálja), s az ilyen típusú vizsgálódás már az etnológia és a kulturális antropológia tárgykörébe tartozik. Tehát rövidre fogva megjegyzésemet Kozsár Zsuzsanna írásához: a folklórműfajok igen szigorú szabályok mentén rendeződnek, szerkezetüket kötött belső rend szabályozza. Épp ezért egy népmesegyűjteményt irodalmi szempontok alapján elemezni épp oly értelmetlen, mint egy motor zúgását zenei szempontok alapján értékelni. Lehet, de teljesen fölösleges. Áttérve Liszka József „dohogására”, nem árt felidézni néhány mondatát Méry Margit könyvével kapcsolatban: ^Miután azonban három történet egészen pontos forrására ráakadtam (nem volt nehéz!), kérdéses lett számomra a többi hitelessége is. Egészen konkrétan A két koma; A farkas, a róka meg szegény ember és Az együgyű házaspár című mesékről van szó, amelyek gyakorlatilag szó szerint megegyeznek a B. Kovács István által gyűjtött és összeállított Malac Julcsa. Gömöri népmesék című, 1990-ben megjelent kiadvány hasoncímű szövegeivel (melyben, sajna, a közölt szövegeknek szintén nincs feltüntetve sem gyűjtési helyük, sem
