Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-26 / 5. szám
\ idejük). S ebben az esetben nemcsak az a baj, hogy Gömörben bizony nincsen Ipoly mente, hanem az, hogy az Ipoly menti népmesék gyűjtője nyilvánvalóan ráunva a néprajz hagyományos kutatási módszereire, nem idős (vagy kevésbé idős) emberek elbeszélése alapján jegyzett le legalább három történetet, hanem a Malac Julcsát felütve, annak három szövegét némileg átfogalmazva gyarapította új variánsokkal az ismert magyar meseanyagot. Magyarul: lopott.” Nos, lehet, hogy így volt - ezt tulajdonképpen csak maga Méry Margit tudná hitelt érdemlően tisztázni -, de van még egy lehetőség. Szinte a kezdetektől fogva módomban állt részt venni a Palóc mesemondó .verseny különböző szintű fordulóin. Nos, már a vetélkedő indulásánál szóba került a meseválasztás problematikája. Az első évfolyamokban ugyanis a versenyzők által előadott (betanult, és nem elmesélt!) mesék szinte kivétel nélkül B. Kovács István Malac Julcsa című könyvéből származtak. Ráadásul a pedagógusok - legtöbb esetben minden néprajzi előképzettség nélkül - nem mesélni tanították a gyerekeket, hanem egy-egy szöveget tanítottak meg nekik. így bizony az egyes szövegek szó szerint egybevágtak a Malac Julcsa meséivel. Legfeljebb a mesét elmondó gyermek nem azt mondta, hogy „gömöri népmese”, hanem azt, hogy amit előad, az „palóc népmese”. így változhatott a gömöri mese előbb palóc, majd Ipoly menti népmesévé! Számtalanszor láthattuk, hogyan szorítanak a felkészítők egy-egy tehetséges gyereket keretek közé, sokszor az is előfordult, hogy a tanító néni a közönség háta mögött állva mutatta védencének, mikor hogyan gesztikuláljon. Pedig a mesélés nem erről szól! A mesemondásnak és a népmeséknek szigorú szabályai vannak. Ahhoz, hogy valakiből igazán •jó mesemondó legyen, nemcsak jó előadónak kell lennie, hanem ismernie kell az emlegetett törvényszerűségeket is, de szüksége van a mesét értő, közbekérdező, közbebeszélő közönségre is. Ugyanakkor nem szabad korlátokat sem állítani a mesemondó fantáziájának, legkevésbé pedig a szöveget nem szabad a gyerekekkel bemagoltatni. Ez ugyanis a népmese és a mesélés végét jelenti! Valószínűleg ez vezethetett oda, hogy Méry Margitnak az Ipoly mentén baracai vagy gömöri meséket sikerült gyűjtenie. Olyan „variánsokat”, melyek szóról szóra megegyeznek a B. Kovács István által közölt szövegekkel. Itt utalnék Liszka József egyik beszámolójára, melyben leírja, hogy egy Zobor-vidéki faluban hogyan gyűjtött a saját maga által korábban publikált, Luca napjához kapcsolódó szokásokat. De megemlíthetem azt is, amikor iskolás gyerekek körében próbáltunk gyermekmondókákat gyűjteni: nagyon sok és sokféle szöveget írtak le a gyerekek, a gond csak az volt, hogy a második elolvasása után akkor ötéves fiam már sorolta is, hogy melyik mondóka melyik könyvben olvasható. Tehát ezeket a kegyes vagy épp nem szándékos csalásokat a szakembernek illik felismernie. Hát ettől szakember, vagy nem? E példák alapján elképzelhető ugyanis, hogy Méry Margit gyerekektől is gyűjtött, akik nagy lelkesedéssel adták elő a bemagolt szöveget. (Hogy ezt valóban az Ipoly mentén tette-e meg, vagy a Palóc mesemondó verseny valamelyik helyszínén, zsűrizés közben, arra szintén csak ő tudna hiteles választ adni.) Ez annál is inkább elképzelhető, mivel tájainkra vonatkozó mesegyűjtemények - B. Kovács István már említett kötete és a Baracai népköltészet, valamint Géczi Lajos Ungi népmesék és mondák című kötetén kívül - csak az utóbbi egykét évben jelentek meg. Ami azt eredményezte, hogy mivel nem volt miből válogatni, a mesemondó versenyre benevezett tanulókat felkészítő pedagógusok szinte kivétel nélkül B. Kovács István könyveiből válogattak. (Már csak ezért sem ártana a pedagógusjelölteknek az egyetemeken, főiskolákon legalább alkalmazott néprajzot tanulniuk, hogy ilyen helyzetekben tudják, hol és mit keressenek!) Véleményem szerint egyébként Dél-Szlovákia bármelyik iskolájában találni olyan „mesemondó” - vagy inkább mesét tudó - tanulót, aki elő tud adni legalább egy szöveget a Malac Julcsabői vagy újabban Magyar Zoltán valamelyik kötetéből. Száz szónak is egy a vége: a szakember felelőssége, hogy a gyűjtött anyagot megfelelő forráskritikának vesse alá. S ha Méry Margit kötetében már korábban nyomtatásban megjelent szövegek olvashatók, ez nem mentesíti őt - de a kötet szerkesztőjét sem - a felelősség alól. A szakember abban is különbözik a jó szándékú amatőrtől, hogy felismeri az ilyen és ehhez hasonló csapdahelyzeteket. Ha másért nem, hát a szakmai önbecsülés miatt is oda kell figyelni, hogy a szakember mihez adja a nevét, főleg manapság, amikor bárki publikálhat „szakkönyvet”. Csak emlékeztetésképpen: 1989 után épp a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság volt a legelső magyar civil szerveződés Szlovákiában, és az eltelt tizenöt évben éppen ez az a tudományág, mely igen tekintélyes, nemzetközi mércével is mérhető eredményeket produkált. Tehát ügyeljünk rá, hogy a különféle áltudományok és egyre gyarapodó lógiák miatt (ami már egy másik nóta, mint fent utaltam rá!) ne kelljen sem Liszka Józsefnek, sem a többieknek a maga fajtáját szégyellnie mások igénytelensége miatt. Ha pedig már megtörtént egy ilyen szerencsétlen eset, akkor talán a szakmának is illene felhördülnie. Pusko Gábor Méry Margit Ipoly menti népmesék Madách- Poson ium Kötve, 68 old., 17,5x24,5 cm bolti ár: 120 Sk ÍMOvW uelzö Méry Margit (1936) néprajzkutató Pozsony
