Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-17 / 3. szám
4 mdiWiJELZÖ Abajdától a zsuvizásig Gondolatok Gágyor József Tallósi tájszótára kapcsán Liszka József (1956) etnológus Keszegfalva Gágyor József (1941) néprajzi szakíró Tallós GágyorJózsef Tallósi szótár I. (A—K) Madách-Pösonium Kötve, 212 old., 17x24 cm bolti ár: 220 Sk Valamikor a nyolcvanas évek vége felé olvastam (ha jól emlékszem, a tatabányai Új Forrásban) Gunda Béla közleményét, amelyben az azóta elhunyt, európai hírű debreceni néprajzkutató fiatal korában a neves magyar etnográfustól, Bátky Zsigmondtól az 1940-es évek elején kapott leveleit adta közre. Egyik, az éppen Helsinkiben tartózkodó tanítványának címzett levelében Bátky arról ír, hogy most, immár negyedszer (!) olvassa (!) Szinnyei Tájszótárát, s milyen izgalmas (!) olvasmánynak tartja. Hosszú ideig nem tudtam mit kezdeni ezzel a mondattal: ugyan hogyan lehet már egy szótárt, elejétől a végéig, akár egy regényt elolvasni (ráadásul négyszer!), miközben olvasóját még izgalomba is hozza ez a lektűr?! Nos, azóta tudom, s engem is gyakran élvezettel tölt el, hogy bizony lehet (sőt, a kultúrtörténettel rokon szakmák művelői számára kell is!) egynyelvű vagy többnyelvű szótárakat olvasni. Újra és újra széles kultúrhistóriai távlatok nyílnak meg előttem, ha ilyen kiadványt lapozgatok. Többszörösen így volt ez Gágyor József gyors egymásutánban, két kötetben megjelent Tallósi szótárával. Egyrészt azért, mivel a szerző-gyűjtő, aki maga is foglalkozott-foglalkozik néprajzi gyűjtéssel, eredendően nyelvészeti munkájába talán az átlagosnál is több néprajzi, művelődéstörténeti megfigyelést, jelenséget, leírást épített bele, másrészt a „személyes érintettség” révén is. Anyai nagyszüleimnek köszönhetően gyerekkoromban szinte minden nyarat a mátyusföldi Pereden töltöttem, tehát a nyelv, ami a szintén mátyusföldi Tallóson végzett gyűjtés nyomán kikerekedik e két tetszetős kötetből, nagyon is közeli számomra. A következőkben tehát ne nyelvészeti értékelést várjon tőlem a Kedves Olvasó. Arra teszek inkább kísérletet, hogy bebizonyítsam, a nyelv, a nyelvi jelenségek milyen hűen tükrözik vissza az adott közösség művelődésbeli állapotát, műveltségi szintjét, igen, még társadalmi rétegzettségét is. Más szóval mindennapi kultúráját. Gágyor szójegyzékében több szempontból is több réteg különíthető el. Nehéz lett volna ezt a gyűjtő-szerzőnek érzékeltetni, de nyilvánvalóan ez a szókincs nem az összes tallósi szókincse. Azt értem ez alatt, hogy egy nyolcvanesztendős idős aszszony szókincsében valószínűleg nincs jelen a ’fájrontkulcs’ vagy a ’zsuvizás’ kifejezés, ahogy a ’fájrontkulcs’-ot vagy a ’farkapénz’-t vélhetően egy tizenéves tallósi sem ismeri, míg az utóbbit egy öregasszony igen. Az említett ’fájrontkulcs’ ismerete társadalmi réteghez (munkások) kapcsolható, a ’zsuvi’, ’zsuvizás’ és a ’farkapénz’ inkább korosztályokhoz. Ezen túlmenően a szójegyzékből, eltekintve az imént jelzett horizontális tagolástól, egy vertikális, történeti tagolódás is kiolvasható. Viszonylag pontosan körülhatárolhatóak azok a kifejezések, amelyek egy régebbi, mondjuk archaikusabb paraszti kultúrára képét közvetítik (’bútyor’, ’kóróvágó kapa’, ’morzsolószék’, ’nyomórúd’, ’szakajtóruha’, ’táltoslegény’, ’vállkéve’ stb.) és azok is, amelyek egy újabb, polgárosodottabb életforma tükörcserepei (’fagylalt’, ’kandli’, ’karácsonyfa’, ’monterkazseb’, ’műbika', ’válenda’ stb.). Régi vesszőparipám, hogy téves, de legalábbis pontatlan az a magyar néprajzban honos vélekedés, mely szerint a mai Magyarország határain kívül rekedt, „elszigetelt” magyar népességek egy, a magyarországinál jóval archaikusabb, régiesebb népi kultúrát őriztek volna meg. A megállapítás annyiban igaz, hogy például a szlovákiai magyarok népi kultúrája az elmúlt jó nyolc évtized alatt sok tekintetben más lett, mint a szomszédos magyar területek népi műveltsége. És nem azért, mert - miközben a magyarországi területek fejlődtek - ezek a régiesebb állapotok őrizői maradtak volna. Tájaink népességének népi kultúrája ugyanúgy fejlődött, alakult, ha úgy tetszik lebomlott, mint a szomszédos magyarországiaké, csakhogy az elmúlt évtizedek alatt egészen más külső hatások érték. A legényeket a csehszlovák hadseregbe sorozták be, s két esztendőt általában cseh laktanyákban töltöttek, közelebbről ismerve meg ezáltal a cseh kultúrát. A csehszlovák iskolarendszer, vendéglátóipar, cseh könnyűipar (textil- és cipőipar például) szintén mély nyomokat hagyott az itteni magyar lakosság mindennapi kultúráján. A 20. századi impériumváltásoknak (tehát annak a ténynek, hogy a térség lakossága, miközben nem hagyta el lakhelyét, időről időre más ország állampolgárának tudhatta magát) a hatásai visszatükröződnek a nyelvben is. Nyilvánvalóan 1918 után került a tallósiak (és persze nem csak a tallósiak) szókincsébe a ’batya’, a ’mulasztópénz’ vagy az ’opustyák’ (de hol a ’knédli’?), 1938 utáni jövevényszavunk lehet a ’csendőr’, s inkább a második világháború utáni életkörülményeket tükrözi vissza az ’alapiskola’ (miért nincs a jegyzékben?), a ’munkaszombat’, az ’oszveta’, a ’rángatós kút’, a ’riflégatya’, a ’szanitkás’, a ’szemafor’, a ’tájgyes’, a ’veszna’ vagy a ’zsuvi’ kifejezés. A dolog természetéből adódóan az újabb kifejezések zömmel szlovák kölcsönszavak, amelyeket a helyiek szervesen integráltak beszédjükbe: magyarul ragozzák őket, sőt gyakran összetett szavak alkotóelemét is képezhetik (’gyerekszesztra’, ’monterkanadrág’ stb.). Ha külön-külön veszünk szemügyre egyes szavakat, azok is szerteágazó kultúrtörténeti távlatokat fednek fel. A Gágyornál szereplő ’lapítus’ Pereden például ’lapított’ formában volt ismert. A máshonnan jött ember érzékenységével észreveszi azokat a sajátosságokat, amelyek a helybelieknek már föl se tűnnek.
