Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-24 / 11. szám
Segítség a szamizdatirodalom sok alkotása és a 89- es rendszervált ás kapcsán született versek. A holokausztról nem történik említés... Nem, mivel az nemzetközi jellegű volt. Ugyanúgy nem tértem ki a határon túli magyarságot érintő eseményekre sem, tehát hogy tizennyolc óta mi történt velük. Az utószóban megírom, hogy jó lenne, ha valaki felvállalná, feldolgozná az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági magyarság történetét. Ebben a kötetben ugyan egy kicsit benne van a felvidéki magyarság sorsa - de csak Trianon kapcsán. A szlovákiai magyar költők közül kik szerepelnek a hetedik kötetben? Kulcsár Ferenc és Tőzsér Árpád. Ebbe a kötetbe többet nem lehetett besorolni, mert ha csak egy-egy verset iktatok ide, az foghíjas lesz, ha meg valóban egy egységet akarok bemutatni, akkor a sorozat tovább duzzadt volna. Majdnem minden vershez történelmi háttérrajz íródott Miért? Minden fejezet történfelmi bevezetővel kezdődik, a versek előtti háttérrajzot pedig azért tartottam fontosnak, hogy a történelemben kevéssé járatos személy is el tudjon igazodni az eseményekben. A sorozat korábbi köteteiről kik szóltak elismeréssel? Olyan személyiségek, mint Kiss Gy. Csaba vagy Käfer István. De említhetem Koncz Gábort, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatóját is, aki azt emelte ki, hogy milyen nagy örömmel olvasta azoknak a verseit, akik az irodalom perifériájára kerültek. Többen pozitívumként könyvelték el, hogy Jókai Mórtól Is közlök verset — sokan nem tudták, hogy a nagy mesemondó lírában is jelentősét alkotott. Visszajelzéseim alapján ez a sorozat nálunk és a magyarországi főiskolákon és egyetemeken ajánlott irodalom lett, de hézagpótló mű lehet a gimnáziumokban is. Koncz Gábor egyébként a sorozat minden kötetéből 500 példányt kér, ugyanis az ausztráliai, dél-amerikai, kanadai magyar egyesületeket szeretnék vele megajándékozni. Mi szerint történt a válogatás? Ez kisepikái gyűjtemény. Olyan verseket kerestem, amelyek a magyar nemzet egy-egy meghatározó korszakáról szólnak, az utolsó kötet az első világháborútól napjainkig a magyar nemzet történetének vérzivataros múltját mutatja be. — Nem megy, no, sehogy se megy! — nyögte keservesen az öreg Botló Mihály. — Nem bírok ezzel a döggel! Hogy a manó vigye el! Nem hallatszott messze a szava. Mert az a dög, amelyiknek a két fülét fogta, olyan visítást, röfögést csapott a hajnali szürkületben, hogy a túlsó faluvégről is összeszaladtak volna rá az emberek, ha nem volna olyan mindennapi dolog, így télvíz idején, faluhelyt a disznóölés. Hallani biz azt innen is, onnan is. Csakhogy a többit apránkint elhallgattatja a kés; felvillan a szalmatűz itt is, ott is. A ködös reggeli levegőben száll a pörzsölés szaga — csak szegény Mihály bátyó nem bir a magáéval. Pedig Cilié néne már készen áll a lábassal meg a fakanállal, hogy a friss, meleg vért keverje. Egy kevés sót is tett a lábasba, hogy meg ne aludjék. De hát a kövér, nehéz állat úgy dolgozik a fagyon a négy lábával, mintha fizetnék érte. És szegény öreg — de hát ő az oka. Miért éppen máma az a disznóölés. Már miért ne várhatott volna még egy napot? A disznó elhallgat — no nem a késtől! Az még ott pihen Mihály csizmaszárában. Csak elfáradtak mind a ketten. Szuszogva pihennek a nagy, életre-halálra szóló birkózásban. A felső faluvégről cigánymuzsika, legénykurjongatás hallatszik. Talán kinyitották a kocsmaajtót, hogy kieresszék a sűrű dohányfüstöt. Vagy talán... Dehogy, dehogy! Azt ugyan várhatjuk! Ha rágyön a bolondja, az a rossz fiú nem gondol se apjára, se anyjára, amíg a pénze tart! Bezzeg a másik jobb gyerek volt. Kár érte, hogy ott veszett a háborúban, alig tizennyolc éves korában. A legkisebbik, a Vince, meg valahol Jozefovban pucolja a tüzérlovat. Haza kellett volna jönnie újesztendőre, nos, bentfogták, aszondják, március végéig. Hogy a manó vinné el! Mert az olyan öregek, mint a Botló Mihály, akik már minden reggel ott ülnek a hajnali misén, vigyáznak a szájukra. Az ördögöt nem szívesen emlegetik, azért bízzák a manóra a dolgaikat. Cilié néne lába fázik. — Ugyan már, mit piszmog olyan soká azzal a disznóval? Teperje le má, no! Vagy én segítsek? Bizony, Mihály bátyó már azt se bánná. Csakhogy ezt igazán nem kívánhatja Ciliétől, aki másfél esztendeje etetgeti, kényezteti, szólongatja szelíd szóval ezt a kezes jószágot. Érti is a szavát, ismeri a lépését, a hangjára örömteli röfögéssel felel. És még ő segítsen ezt megölni? Oda se szeret nézni, mert még utóbb megsajnálná, pedig mindenki tudja, hogy ettől az állat nehezebben döglik meg. Ha a férfiak megszúrták: a vért felfogni, keverni odajön. Mert az más. Az a vér nem valami borzalom, hanem a véres hurka tölteléke — nyersen. Nekifohászkodik Mihály. Már sikerült ledöntenie a nehéz állatot, de akkor megcsúszik a csizmája sarka a fagyon. Ne neked! Még a fülét is eleresztette. A disznó elszalad, de nem messzire. Hájtól, szalonnától gömbölyödő, nagy, nehéz teste alatt alig látszanak apró lábai. Odatotyog Cilié nénihez. Böködi a lábast, mintha azt kérdené: — Mi jót hoztál nekem? Mihály feltápászkodik. Bozontos, szürke szemöldökei alatt haragtól, szégyentől villognak a szemei. Tessék, még a nadrágja is kirepedt a térdén. A kert lombtalan, zúzmarás fái közt lassacskán átszűrődik a ködben kelő téli nap egy-két sugara. — Azt a cudar dög mindenedet! Cilié néne bólogat a fejével. — Megöregszünk, Mihály! Hiába, no, segítséget kell hívnunk. Valami kis segítségféle közeledik a konyha felől. Julis az, aki elkészült a sok előkészülettel, begyújtott a katlan alá, kimosta, kitörülte a zsírosbödönöket, lesikálta a bontótokét. Egy kis egész csöndes dalszóval jön, mert ő is tegnapos egy keveset, bizony, éjfélig ott táncolt a mulatságon. Hogy, hogy nem: a kerítésen átszól erre a szomszédék Janija is. — Adjon isten jó reggelt! No, hány kilós lesz a kese? Annak Mihály bátyó már megint fogja a fülét. De jobb szeretné, ha nem volna anynyi nézője. Mert a viaskodást újból kell kezdenie, s ha megint nem sikerül, az olyan Jani-féle szájtátó kamasz még utóbb kineveti. De hát ez a kívánsága nem teljesül, mert az utcaajtón bedüllöng a fia, a Péter. A kalapját elhagyta valamerre, a dokányja poros, meszes, botladozik, kapaszkodik falba, ajtófélfába, kerítésbe. De azért odajön az ólhoz. Az anyja nézi, rászól bólogatva: — No, te ugyan megbecsülöd magad! A legény durcásan ránt egyet a vállán, Julinak felel, pedig az nem is szólt egy szót se, azt is halkan mondta, csak kuncogva, mosolyogva nézi. — Mi közöd hozzá? Ne járjon a szád! — Énnye, no, de nagy úr az úr! Inkább segítenél apádnak! Péter hajlandó erre. — Apa, hagyja, majd én! - dadogja akadozó nyelvvel. Mihály bátyót annyira elfoglalta a dolga, hogy észre se veszi, milyen állapotban van a Péter gyerek. — Gyere no! Kapd el a lábát, döntsük az oldalára. Talán túlbecsülte a segítség értékét, vagy elfáradt már az öreg: de bizony a kese megint kirugaszkodott a kezéből. Megfordult hirtelen és fellökte Pétert. A legény föl-
