Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2005 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-25 / 8. szám
Egy (másik kassai) polgár vallomásai L. Juhász Ilona (1960) etnológus Keszegfalva Megrendelhető még: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1995—1998) Fórum Kisebbségkutató Intézet—Lilium Aurum Fűzve, 208 old., 12x19,5 cm bolti ár: 150 Sk kedvezménnyel: 139 Sk Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1999—2002) Fórum Kisebbségkutató intézet—Lilium Aurum Fűzve, 278 old., 12x19,5 cm bolti ár: 170 Sk kedvezménnyel: 153 Sk mowxitt MAGYAR NÉPRAJZ! 61BUOGRAF1A nm-zocz) L tkíHVtf 1IONA A Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszéke, valamint az Összehasonlító Irodalomtörténeti és Művészettörténeti Tanszék munkatársai Antropológia és irodalom címmel 2002-ben egy méltán úttörő kezdeményezésnek tekinthető konferenciát szerveztek, A tanácskozáson elhangzott előadásokat 2003-ban egy kötetben is megjelentették (Biczó Gábor és Kiss Noémi szerk.: Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése. Debrecen, 2003), így a széles szakma, elsősorban a társadalomtudományok képviselői is tájékozódhatnak az „új paradigma útkereséséről”. A kulturális jelenségek vizsgálatának végterméke egy szöveg, amelyben a kutató tolmácsolja a kutatás eredményeként levont következtetéseket, megfigyeléseket. Az irodalmi szövegek vizsgálata az előzőnek éppen a fordítottja: itt már a kész szövegből, egy megfordított kutatási módszerrel vonhatja le a kutató, például az antropológus, vagy ha úgy tetszik, a néprajzkutató az adott kulturális jelenséggel kapcsolatos következtetéseit, „..minden irodalmi szöveg (...) a kulturális alapélmények szövegesítéseként fogható fel, ez pedig a szerzőt hasonló helyzetbe kényszeríti, mint az antropológust: mindketten a kultiira jeleit olvassák, allegóriákat tolmácsolnak, ill. hoznak létre. ” Az irodalmi szövegek elsődleges kutatási forrásként való felhasználásának gyakorlata nem új keletű, a 20. század vége felé különös érdeklődéssel fordultak a társadalom- és kultúrakutatók az utóbbi évtizedekben szinte dömpingszerűen megjelenő memoárirodalom felé. Kétségtelen, hogy ezek az élettörténetek, az ún. én-ontológiák gazdag forrásértékkel bírnak, ezek segítségével több nézőpontból közelíthetünk meg egy adott történelmi korszakot, társadalmi jelenséget stb. Persze mindegyik életrajz szubjektív, s az sem mindegy, hogy az adott írás mikor született. Hiszen egyazon személy más hangnemben és a súlypontok alapos eltolódásával jellemezne bizonyos történéseket például a kommunista időszakban és másképpen ma. (Erről bizonyos interjúk kapcsán is meggyőződhetünk, ha átlapozzuk az 1989 előtti és utáni [cseh]szlovákiai magyar sajtót). Ugyanez vonatkozik a kutatókra is, nem vagyok meggyőződve róla, hogy valaha is született vagy születni fog teljesen objektív munka, hiszen akarva-akaratlanul - ha csak árnyaltan is — az adott társadalomkutató — bármennyire igyekszik is objektív maradni — világszemlélete valamilyen módon mindig visszatükröződik munkája végtermékén. Az 1987-ben Budapesten elhunyt 1912- ben Kassán született jeles irodalomtörténész, Sziklay László közelmúltban megjelent Egy kassai polgár emlékei cimű kötete a memoárok olyan kategóriáját képviseli, amely elsősorban a szlovákiai magyar társadalomkutatók számára lehet igazi kincsesbánya. Egy társadalomtudós, ha úgy tetszik, történeti antropológus a kötet elemzésével éppen egy olyan korszak történéseiről alkothat képet, amelynek reális értékelése mind a mai napig nem történt meg. A könyv szerzője a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok kutatójaként a két nép közti megbékélést szorgalmazta, s ez az eszmeiség kíséri végig a hagyatékából előkerült kötetet is. Azáltal, hogy részletesen bemutatja édesapja, Sziklay Ferenc (aki a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom és művelődés jelentős képviselője volt) életét is, még tágabb horizontot nyit a közel hetven évnyi „csehszlovákiai magyar valóságra”. Különös érdeklődésre tarthat számot a könyvnek az a fejezete, amelyben többek közt leírja a magyarországi pártemberek és funkcionáriusok magatartását a csehszlovákiai magyarokkal szemben, szétoszlatva azt az idealizált képet, amely az 1938-as döntést követő visszacsatolás éveiről született... Olvashatunk az őnagyságák, nagyságos urak, az őfőméltóságák stb. leginkább a század eleji dzsentrik magatartását idéző gőgjéről is. Leírja, hogyan alázták meg édesapját, s „kapta meg a magáét” a jobb- és baloldaltól egyaránt. Legnagyobb bűne az volt, hogy semleges akart maradni, meggyőződését s Mert volt ám csehszlovákiai magyar hatalomvágy, butaság, acsarkodás, köpönyegforgatás s egyéb emberi aljasság is bőven... De nem volt hiány hazugságból s melldöngetés mögé bújtatott nyereségvágyból sem...
