Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-22 / 4. szám
Roncsolt történelem Kritikai megjegyzések Pénzes István Lant és kard című összeállításának ötödik kötetéhez 1. Verses történelem mint alternatív diszkurzus A Lant és kard című könyvsorozat immár ötödik kötete, mely Thököly Imre fellépésétől a reformkorig fogja át versben a magyar történelmet, a közelmúltban jelent meg a Lilium Aurum Kiadó gondozásában (Dunaszerdahely, 2003). Az előszó „rendhagyó munkának” titulálja a vállalkozást, s ehhez mérten kellőképpen hangoztatja is a szerkesztési elv újszerűségét. Természetesen ez máris vitatható, de az ilyen „reklámfogások” fölött hajlamosak vagyunk szemet hunyni, hiszen az efféle kegyes tódítások rendszerint az olvasó megnyerését célozzák, a captatio benevolentiae klasszikus alakzatára utalva. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy az összeállító, Pénzes István legfőbb mintája Benedek István Rendületlenül. A hazaszeretet versei című kiváló gyűjteménye (Officina Nova, 1989) volt, mely lényegében ugyanezt a feladatot és tervet teljesítette be, igaz, mindössze egyetlen, ám meglehetősen vaskos, közel ezer oldalas kötet keretein belül. A kötet nemes céljait aligha kérdőjelezhetjük meg, hiszen elvben oktatási segédanyagként éppúgy szóba jöhet, mint nemzeti-önismereti olvasmányként. A történelmi emlékezet egy alternatív válfajaként megnyitott szépirodalmi diszkurzus mindenképpen túlmutat az intézményes keretek közt megnyilvánuló történelemszemlélet kötelező egzaktságán, és olyan rendszert állít fel, melynek fényében akár az iskolai ismeretanyag is elevenebb élménnyé válhat. Természetszerűleg a történeti emlékezet poétikai dimenzióinak megnyitása nemcsak azért fontos, mert rámutat a művészi látásmód alapkarakterére, hanem mert termékenyen vesz részt a történelemszemlélet többszólamúságának kimunkálásában is. 2. Benedek István, az áldozat A könyv paratextusai szerint a művet Pénzes István állította össze, ő írta a korrajzokat, lábjegyzeteket, ő készítette a név- és szómagyarázatokat. Pénzes maradéktalanul Benedek István módszerét követi, ugyanazokkal a szövegstruktúrákkal (korrajz, magyarázó jegyzet, szómagyarázat) operál, ami még önmagában véve nem is lenne problematikus. Sokkal nagyobb és szembetűnőbb a hasonlóság a két munka között, ha konkrét szövegegységeket vizsgálunk meg. Pénzes István Benedek szövegeiből (valamennyi szövegtípusra kiterjedően) sokszor és sokat emel át, ráadásul többnyire idézőjel nélkül, s általában alig jelentősebb módosításokkal. Néhány példa (az egyező szövegegységeket kurziválom, az eltérőket kövérrel emelem ki, az átfogalmazást aláhúzom): Benedek István: ,A kuruc költészet nem szorítkozik a Rákócziféle szabadságharc idejére. Jóval előbb Pénzes István összeáll. Lant és kard V. Lilium Aurum A Verses Magyar Történelem újabb kötete Thököly Imre fellépésétől a reformkorig veszi sorra a magyarok történetének nevezetes fejezeteit sok-sok verssel, történelmi eligazítókkal, korrajzzal, jegyzettel, név- és szómagyarázattal, a költők kislexikonával, képekkel. Kötve, 328 old., 12,5x19,6 cm bolti ár: 279 Sk kedvezménnyel 250 Sk kezdődik, valamikor az 1670-es évek előtt, és tart a szatmári béke után is. (...) Thököly és Rákóczi rövid ideig tartó sikereit sokkal kevesebben énekelték meg, mint az azt követő sok szerencsétlenséget, bujdosást, kilátástalanságot.” (240.) Pénzes István: ,A kuruc költészet nem szűkíthető le a Rákócziféle szabadságharc idejére. Jóval előbb kezdődött, még a Thököly nevével fémjelzett mozgalom előtti években, valamikor az 1670-es évek előtt (...). Thököly rövid ideig tartó sikereit sokkal kevesebben énekelték meg, mint a kudarcokat, majd az azt követő sok szerencsétlenséget, bujdosást, kilátástalanságot. "(18—19.) Egy szinte újabb szó szerinti passzus átvétele után, amikor a szövegileg szinte szolgai hűséggel reprodukált Benedek István egy (talán) meglepőbb kijelentést tesz, mely szerint a következő verseket nem a nép fiai és nem is a közkatonák írhatták, lévén, hogy írni sem tudtak, Pénzes alighanem elbizonytalanodik, és az idézet konkrét kijelölése helyett egyszerűen odaveti: „állítja Benedek István”. Csakhogy a teljes bekezdést Benedek István állítja, jelöletlenül, meglehetősen ügyetlenül átírva, helyenként megcsonkítva, máskor bővítve, átszerkesztgetve. A110. oldal egyik szövegében Pénzes már etikus szerzőhöz méltóan idézi Benedeket (lám, így is lehet!), ám Benedek gyűjteményének címe és a konkrét helymegadás itt is említeden marad. Benedek István (korántsem akarom csorbítani érdemeit) egyelőre nem olyan ismert személyisége a magyar kultúrának, hogy az odavetett „írja egy helyütt” fordulat önmagáért beszélne. A következő sorokban Pénzes azonban ismét feledi az idézőjelet, s még a fenti, ehhez képest csak átlagosan irritálónak mondható, homályos megadásmódot is elveti (az egyező szövegrészeket, akárcsak korábban, most is kurziválom): .Az irodalmárokat ez érthetően zavarja, az olvasóközönséget azonban pusztán az érdekli, hogy a vers jól sikerült-e, esztétikai igényüket kielégíti-e, függetlenül attól, hogy ki írta. ” Benedeknél: ,Az irodalmárokat ez érthetően zavarja, az olvasóközönséget azonban pusztán az érdekli, hogy a vers jól sikerült-e. szép-e, esztétikai igényüket kielégíti-e, függetlenül attól, hogy ki írta. ” (241.). A kurzív szöveg világosan mutatja, Pénzes szövege (még csak nem is mutatis mutandis) szinte teljesen egyezik Benedekével, az egyetíen „szép-e” kiemelést leszámítva. Pénzes a Rákóczi-nótához írt kommentárban (220.) is ugyanígy, idézőjel nélkül él vissza Benedek kommentárszövegével: „Feltételezhetően nem a szabadságharc verse, hanem a bukását követő kései kuruc költészet igen értékes termése. (...) A 18. század legnépszerűbb éneke volt, szinte első nemzeti himnuszunknak tekinthetjük.” Benedek: „A Rákóczi-nóta (Jaj, régi szép magyar nép...) nem a szabadságharc verse, hanem a bukását követő kései kuruc költészet egyetlen értékes termése. (...) A 18. század legnépszerűbb éneke volt, szinte első nemzeti himnuszunk. ” (262.) Természetesen tovább is sorolhatnám a példákat, de talán ennyi is önmagáért beszél. Benedek István szövege (akárcsak könyvének alapötlete, szövegstruktúrája) szemérmeden, alig leplezett plagizáció áldozatává vált. Ez a plagizációs gyakorlat lényegében a könyv minden szövegtípusára kiterjed, a jegyzetapparátus rekapitulációit alább vesszük szem ügyre. 3. Nem létező szövegkritika, kritikátlan jegyzetek Ha szöveget közlünk, idézünk, rendszerint mértékadó forrásból tesszük. E mértékadó források az úgynevezett kritikai kiadások. melyek elvben egy-egy szerző legjobb szövegverzióit közük, illetőleg feltüntetik egy-egy szöveg változatait, olvasati variánsait. A kuruc kori és egyáltalán az alkalmi-politikai szövegközlések egyik alapkritériuma a Könyvjelző 4/2004
