Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-04-22 / 4. szám
Elfújta a szél... Béla von Goffa (feljegyzései) Szivarfüstben A huszadik század végére a folytatás önálló műfajként definiálja önmagát az irodalom egyre benevolensebb piacán. Való igaz, nem új jelenség (Lásd a XVII. század elején pl. Fernández de Avellanedát, aki megírta a Don Quijote folytatását — Cervantestől függetlenül!), de igaz az is, hogy soha nagyobb keletje nem volt a folytatásoknak, mint a világvégétől rettegő elmúlt években, amikor a ponyva- és az elitirodalom határai az intertextualitás csábításainak önmagát egyre inkább kiszolgáltató Irodalom szentélyében is elmosódtak már. Amíg csak Margaret Mitchell Scarlett]e indul új utatkra, nincs nagy baj. Tájékozódásunkban nem zavar a detektívtörténetet újraíró Umberto Eco sem. De vajon mit kezdünk egy olyan szöveggel, mint amilyen Béla von Goffáé, aki Borkopf/Talamon világát megidézve tesz kísérletet a folytathatatlan folytatására. Igaz ugyan, Esterházy is megírta önmaga javított kiadását, de ez még az alteregók tudathasadáson inneni kategóriája, amely a saját szöveg belső játékterét alakítja újra. A Szivarfüstben című kötetben az alteregók és a megelevenedő fikció áldozatai leszünk. Béla von Goffa, egy Hajtman Béla nevű személy feltételezett alteregója, aki Samuel Borkopf — egy Talamon Alfonz nevű írót felidéző személy/alterego — visszaemlékezéseinek alanya (s mint ilyen: fiktív; azaz a „valósággal” való kapcsolata irreleváns), könyvet ír (anekdotafiizér?), melynek címzettje Borkopf. Történeteinek szereplőit Borkopftól kölcsönzi, és a világ, melyet megidézni szándékozik, ugyancsak borkopfi találmány (illetve kicsit Krúdyé is, aki Gyula, de lehet, hogy Szindbád vagy Rezeda Kázmér). Goffa története folytatás, mert Borkopf nélkül talaját veszti, de annál több, mert nemcsak folytatása, hanem kiterjesztése is az eredeti, a Trianon előtti „reb Marmonstein Matesztől (Ólov hasolom)” örökölt kocsma vendégeit felidéző képeknek/történeteknek. A több valahogy mégis kevesebb. Igaz, Szabó Dezső is úgy írta meg a Feltámadás Makucskánt, hogy le sem tagadhatná a rokonságot Mikszáth Új Zrínyiászával, de a mi párosunkban csupán Borkopf az, aki Szabó Dezső és Mikszáth társa lehet. Goffa is ismeri őket, de Borkopf virtuozitása hazai tájainkon a fehér hollónál is ritkább, ezért nem szégyen, ha valakinek (majdnem senkinek) nem jut belőle. Ettől függetlenül Goffa valahol mégis méltósággal viseli ezt az eleve reménytelen helyzetet A szöveget életre hívó szándék őszinteségéhez és mélységéhez ugyanis nem férhet kétség. Azt pedig már Borkopf is tudta, hogy Goffa hajlamos eleve kilátástalan helyzetekbe hozni önmagát: „az tartotta izgalomban a lakosságot, vajon melyik megszálló hatalom hadserege veszi birtokába gazdátlan városkánkat” — írja Borkopf, majd rögtön hozzáteszi: „szegény Béla von Goffa, aki tévedésből az aktuális világháborús térképek helyett a harmincéves háború hadmozgásait tanulmányozta egy Temesváron kiadott szerbhorvát nyelvű könyvből, melyet Schön Attilától orozott el, hogy titokban, senkit be nem avatva kiokoskodhassa a helyes sorrendet, jelentős összeget vesztett azzal, hogy reményeiben bízva megjátszotta a svéd hadsereget... ”(S. Borkopf; 28). Borkopf Goffa, „a jobb sorsot érdemlő kántor” iránti elnéző szeretete eleve biztosítja a folytatás olvasójának rokonszenvét. Goffa tévedéseit Borkopf fejcsóváló (talán marházó), de megértő olvasata teszi elviselhetővé. Vajon ki az, aki neheztelve fordulna el a számos nőügye terhei alatt roskadozó „titkos ász’Aól, aki hogy maga és társai becsületét mentse, az eleve kilátástalan labdarúgó-mérkőzésen „hastífuszra igyekszik játszani” és e meüett. „bárányhimlőre utaló tüneteket szimulál”; sőt elviseli azt is, hogy „az élethűbb alakítás érdekében megitattunk vele liternyi sós kávét, rábíztunk egy kék krétát, mellyel észrevétlenül megfestheti az arcát... ” (S. Borkopf; 41) Béla von Goffa az, aki önkéntes tűzoltóként is a megmentendő lányokról ábrándozik elsősorban, akik majd hálásan omlanak karjai közé, miközben ő tűztől hólyagos tenyerét szerényen háta mögé rejti („mire hat-hét lány is ug rik, hogy, hogy elsősegélyben részesítse” — S. Borkopf; 97). Borkopf időnként Borkopfnál is szemérmesen bújik Béla von Goffa háta mögé, aki erotikus álmairól tart szemérmetlen részletességű beszámolót, melyek egyikében „Gabinka, a tót szolgálólány vérvörösre pirosított szájjal hálószobájában, az ágyon heverve hosszú szál kolbászt ízlelgetett ” (S. Borkopf; 146). De Borkopf, talán mert Krúdy tanítványa, soha sem vulgáris. A borkopfi világot megidéző Béla von Goffa azonban gyakran nyers, időnként kicsit közönséges is. Béla von Goffát hiába kérdeznénk, ő nincs, mert fiktív; Hajtman nevű alteregója meg honnan is tudhatná a választ, hiszen a regények figurái a szerzői akarattól, szándéktól függetelenül élik életüket (von Goffa egyébként is borkopfi találmány). S ha mégis válaszolna (valamely csoda folytán), akkor sem lehetnénk biztosak, vajon nem téved-e, mint például akkor, amikor Gabinka ablaka helyett az egy emelettel lejjebb lakó „Mrkvicska Arzén, kaiserlich und königlich zoopatológiai konziliáris alezredes” ablakán mászik be, és a lány helyett az összecsukló agg hadfi ölelgeti. Béla von Goffát egyébként is bűntudat gyötörheti a sikerült éjszakai hecc miajt, mikor Stofek Tamással egyetemben sírt idézően bokrétázták fel Borkopf ágyát (feltéve, ha valamilyen módon — akár a szavak közvetlen jelentésén túl — hitelesnek gondoljuk, amit Borkopf mond): „tagjaim alig tudtam megmozdítani a rám hányt csokroktól és koszorúktól, egy pillanatra talán még a lélek is élűéin von Goffa Szivarfüstben AB-ART Fűzve, 176 old., 14,7x21 cm bolti ár: 180 Sk kedvezménnyel: 162 Sk szállt testemből, amint felpillantva ravatalomat láthattam magam előtt... (S. Borkopf; 178). Vezeklésének oka lehet az is, hogy ő volt az első, aki a házasságba menekülve elárulta . barátait (megelőzve azok árulását). Goffa Borkopfot imitáló világa eleve kudarcra ítélt. Hiába ragaszkodik a Borkopf által neki szánt Gabinkához, hiába lesz egy éjszakára Bandler Stefivé, pusztán azért, hogy Borkopf végre együtt lehessen a vágyait megszemélyesítő „eredetivel”, hiába idézi meg a „footballt”, a von Kuffner bárótól kölcsönbe kapott benzinbatárt, az aviatika csodáit, a „puellákat”, a vándormozit, a cukorgyári tűzvészt; hiába jelennek meg zsidómotívumok (a korsót vivő zsidó fiúba szerelmes Judith, aki a galánthai jeshivában tanít: „Bocsánatkérően a jarmulkáját igazította meg hajfürtjein. Szelíden rám mosolygott. Megigézett jámbor tekintete. Halálosan szerelmes lettem belé”— Goffa; 135) —, a mozaikokból nem áll össze semmi. Borkopf Trianon előtti kocsmája nyitott világ, amely elnéző bölcsességgel és távolságtartó szeretettel veszi tudomásul önmagát. Goffa Trianon utáni lakosztályában a Szlovák Nemzeti Párt csónakjain Garamot járó, belátó megalkuvás szelleme kísért, s ezen sem Herr Vincenzó lábszaga, sem Beccadelli, sem Adler Samu bácsi, sem Asbóth Oszkár, sem Simonyi Mária, sőt Tsúszó Rebecca sem tudnak segíteni: „így különváltak útjaink. Mialatt te a hangárokban és a Köbler kocsigyárban tökéletesítetted magad a repülőgép-technika dolgában, mi a vonatban hunyorogtunk majdani útvonalunknak, a Nap tükrében fodrozódó Garamnak csillogásától. "(Goffa; 69) Dusík Anikó Az idézetek forrásai: Tálamon Alfonz/Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából. Pozsony. Kalligram Könyvkiadó, 1998; Béla von Goffa: Szivarfüstben. Pozsony. AB-ART, 2003. QD Könyvjelző 4/2004
