Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2004 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2004-02-19 / 2. szám
Keményfi Róbert gömöri etnikai térmozaikja A Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának egyik fontos könyvsorozata az Interethnica címet viseli. Bodnár Mónika (Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században) és Miroslav Sopoliga (Ukrajinci na Slovenskú) munkái után, a sorozat harmadik darabjaként jelent meg Keményfi Róbertnek az egykori Gömör- Kishont megye etnikai viszonyait bemutató kötete. A könyv szerzőjének célja az etnikai határ és az etnikai kevertség fogalmának tisztázása, az átfogóbb, mérhető eredmények árnyalása települési szinten. Ehhez alkalmas, célnak megfelelő terepnek mutatkozott a történeti Gömör-Kishont vármegye, de elsősorban az a sávja, melyet az 1920-as és az 1938-as magyar államhatár vonalaival lehet behatárolni. Több néprajzi írás (könyv, tanulmány egyaránt) foglalkozott már azzal, hogy az egykori megye folyóvölgyekkel tagolt területe mind táji, mind kulturális értelemben „színes”: legalább öt jól elkülönülő része van. Arra, hogy két egymás közelében élő etnikumot nem feltétlenül választ el egymástól éles vonal — sokkal inkább jellemző a kettő közötti átmenetre a sáv, zónaforma -, éppen ez a terület szolgáltatta a néprajztudomány számára a legmeggyőzőbb adatok egyikét. Az etnikai sokszínűség mélyebb vizsgálata mégis 1998-ig váratott magára, amikor Keményfi Róbert munkájának első változata Debrecenben, a Gömör Néprajza című sorozat 50. köteteként, A történeti Gömör és Kishont vármegye etnikai rajza. A vegyes etnicitás és az etnikai határ kérdése címmel megjelent. A szerző — érdeklődéséből, szakmai múltjából adódóan — könyvében a mikrovizsgálatokhoz két szaktudomány módszertanát hívta segítségül: az etnikai földrajz és a néprajz megközelítésmódját ötvözte a problémamegoldás érdekében. Egy-egy korszak forrásai sok finomítást, ütköztetést, nemegyszer kritikát is kívántak, hiszen a 18. század összeírásai nem mindig szolgáltak, nem is szolgálhattak mérhető, pontos adatokkal. (A vizsgálat időben mintegy 250 évet ölel fel, visszatekintve arra az időszakra is, amikor még az egyesített Gömör-Kishont vármegye valójában nem is létezett.) A kutatás alapfogalmait tisztázó, módszereket bemutató 1. fejezetből a településszintű vizsgálatok helyszíne is kiderül: a Murány völgyében Gice, Gömörnánás és Mikolcsány, a Túroc keleti ága mentén Deresk, nyugati ága mentén Alsófalu, Felfalu, Szkáros és Visnyó. A problémafelvető első fejezetet a 18. századi etnikai viszonyokat taglaló követi. A szerző a fellelhető források alapján három időpontra visszavetített térképen áb-A gömöri etnikai térmozaik A történeti Gömör é» Kb-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása - különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására Keményfi Róbert A gömöri etnikai térmozaik Lilium Aurum A kötet a történeti Gömör (és Kis- Hont) vármegyében az utóbbi három évszázadban lezajlott etnikai változásokat mutatja be, a társadalmi-történelmi eseményekbe ágyazva, napjaink közigazgatási változásainak tükrében. Fűzve, 240 old., 16,5x23,8 cm bolti ár: 350 Sk kedvezménnyel 315 Sk rázolja az ekkor még csak Gömör megye nemzetiségi viszonyait. Kiegészítésképpen még két térkép szerepel a fejezetben, más-más időpontban jelenítve meg a nyelvhatár futását. A 3. fejezetben taglalt időszakra (1800- 1914) vonatkozó források azzal okoznak némi problémát, hogy kategóriáik pontosabbak a korábbiaknál, etnikai minősítésük (ítéletalkotásuk) körültekintőbb, így azokat nehezebb az előző korszakéival összehangolni. A századforduló igazi fordulópontot jelent az etnikai térképezés történetében, ugyanis az 1893-as első cigányösszeírás — ha nem adott is pontos képet — fényt derített a korábban nem érzékelhető etnikum olykor nem elhanyagolható arányára. Emellett lényeges tényező az is, hogy a megye 1910-re összességében magyar többségűvé vált, bár az etnikai térszerkezetben lényeges változás nem történt. A 4. fejezet tárgyalja a megye történetének „legmozgalmasabb” korszakát, az 1920—1947 közötti éveket. Olyan sok körülmény változott meg ebben az időszakban, hogy azok közül egynek is érezhetően etnikai térszerkezet-módosító hatása lenne. A fejezet módszere teljesen eltér az előzőe• kétől, ugyanis a korszak összeírásai adatgazdagabbak, árnyaltabbak minden korábbinál. Nehézséget inkább annak kiderítése okoz, hogy egy-egy módosulásnak a több lehetséges tényező közül - a megye megszűnése, a terület hátrányos, perifériális helyzetbe süllyedése, a mesterséges kolönizáció, a betelepülés — melyik lehet leginkább a kiváltó oka. Összességében nem sokat változott az egykori megye etnikai képe, „csupán” 56 %-os szlovák abszolút többség váltotta fel az 1910-es 54,7 %-os magyar abszolút többséget. Az 1938-as bécsi döntés a megye 41 %-át visszacsatolta Magyarországhoz. Teleki Pál és Államtudományi Intézete munkájának köszönhetően ez az államhatár teljesen pontosan követte az etnikait. A visszacsatolás utáni azonnali, 1938-as felvidéki, anyanyelvalapú összeírás szinte teljesen homogén magyar jelleget eredményezett. A Magyarországhoz visszatért megyerészben így 90 %-os magyar többséget regisztráltak. Az 1945 utáni újabb határmódosítás és az állami támogatással zajló jogfosztás (kényszerű kivándorlás, deportálás Csehországba, lakosságcsere Magyarországgal, a reszlovakizáció) fokozottan érvényesítette az új államkeret magyarok arányát viszszaszorító hatását, s mindezek etnikai módosító szerepüket évtizedek múlva is éreztették. Az 5. fejezet összeírásokkal, statisztikákkal szintén jól ellátott időszakot, az 1945 és 1991 között eltelt éveket dolgozza fel. Ebben a korszakban szinte minden település olyan változásokon ment keresztül, hogy az külön-külön vizsgálatot igényelne. Öszszegezve az események hatását azt lehet megállapítani, hogy 1970-re az 1941-ben 90 %-os (homogén) magyar sáv az államhatár közvetlen szomszédságába, a városi vonzáskörzetekből kieső területre szorult viszsza, de 1991-re ez a homogén sáv is fellazult: mindössze a népesség 51 %-a magyar. A 6. fejezet az eddigi nagy elemzések tömör összegzése, tulajdonképpen a nyelvhatár mozgására vetítve a korábban részletesen taglalt eseményeket. A 7. fejezetben kerül igazán sor a bevezetésben említett néprajzi módszerek alkalmazására. Valamennyi település esetében a jelenig vezet el a népesedéstörténet, s a mai települési etnikai térképet — amely esetben az lehetséges — a szerző a településeken élők elmondása (azaz etnikai minősítése) alapján szerkeszti meg (Kuntapolcáról, Gicéről, Szkárosról és Felfaluról), de a terepmunka ezt nem minden esetben tette lehetővé. A korai, névelemzéseken alapuló minősítések csakúgy, mint a későbbi, pontos fogalmakkal dolgozó statisztikák gyakran sorolják a falvakat a vegyes kategóriába. A választott te-Könyvjelző 2/2004
