Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-10 / 7. szám
KITEKINTŐ A hagyomány őre „íróink és napilapjaink gyakorlatba vették a pajtáskritikát, és a közönséget bizalmatlanná tették jó és rossz irodalom iránt egyaránt” — idézi Simándy Pált legújabb kötete címadó tanulmányában Filep Tamás Gusztáv. Én minden „pajtáskritika” nélkül szeretném az olvasó bizalmát megnyerni a szerző remek kötetének. fa esszék és tanulmányok egy része másutt már korábban megjelent, s most kisebb módosításokkal, pontosításokkal kerül az olvasók elé, más részük pedig e kötetben lát először napvilágot. Tanácstalan vagyok. Bizalmat: olvasót szeretnék szerezni ennek a gyűjteményes munkának, mégis tanácstalanul teszem, mert a szerző rengeteg változást, újonnan megvilágított múltbeli valóságelemet jelöl be a (cseh)szlovákiai magyarság két világháború közötti szellemi életéről főként 1945 és 1989 közt rajzolt, számos pontján félrevezető, torz, nagy léptékű térképen, de egy rövid ismertetésben ezeknek csak töredéke villantható fel valamelyest-Filep Tamás Gusztáv lendületes esszéstílusba oltott tényszerűséggel, (mikro)filológiai és bibliográfiai apparátus, valamint életrajzi adalékok végképp nem öncélú, hanem nagyon is helyénvaló felvonultatásával, egy végig következetesen okadatolt megközelítéssel olyan múltképet szorgalmaz, melyből — ha van erre kellő befogadói közeg — egy lehetőleg torzulásoktól mentes önkép bontakozhat ki, amely viszont a közösségi jövőkép formálódásához tűnik elengedhetetlennek. Az Erdélyi Pálról, Maiéter Istvánról, Gömöry Jánosról, Peéry Rezsőről, Esterházy Jánosról, Szvatkó Pálról és Borsody Istvánról készült pályaképeket, illetve a kor- és eszmetársaikról festett kisebb portrékat, a (cseh> szlovákiai magyarság 1918-1938 közötti és második világháború alatti kulturális, politikai és közéletéről szóló összegzéseket itt nem kivonatolhatom, s azokat különben is el kell olvasni. Sokkal fontosabbnak tartom e helyt hevenyészett csokorba gyűjteni azokat a megállapításokat, amelyeket Filep Tamás Gusztáv az 1918 és 1945 közti (cseh)szlovákiai magyar szellemi élettel kapcsolatos eddigi kutatások eredményeiről, azok módszertanáról (roszszabb esetben csak módszereiről) és szemléletmódjáról közöl. Ugyanilyen lényegesek a szerző egy-egy arc- vagy korkép alapján levont, általánosítható következtetései is. Ami a vizsgálódási alapkoncepciót illeti, Filep Tamás Gusztáv szerint „a két világháború közötti csehszlovákiai magyar eszmetörténet kutatását a régió századfordulójának feltérképezésével kell kezdeni, mert a szálak oda vezetnek vissza, s a húszas-harmincas évek magyar kisebbségi politikusai akkor járták ki a közéletiség iskoláját”. S bár a századfordulót érintő eszmetörténeti alapkutatások-I* Hifii Imim ( iil' Ilii1 A HAGYOMÁNY FELEMELT TŐRE (eredményei) egyelőre hiányoznak, a tanulmányok és esszék írója részkutatások alapján is világosan látja egyes megközelítésmódok téves, tendenciózus vagy kifejezetten ferdítő voltát Például a két legnagyobb magyar ellenzéki pártot retrográd kövületként feltüntető és elkönyvelő korábbi, (vulgár)marxista fogantatásé, egyoldalú és előítéletes történetírással szemben úgy látja, hogy a keresztényszocialisták és a kisgazdák tömörülése egyaránt „magában hordozta az októberi forradalomban szerepet vivő szerveződések örökségét is”, hiszen a polgárság és az értelmiség nagy része a Károlyi-kormány híve lett annak megalakulása után. „A felföldi városok megszállásának idején... a radikális polgár, a modernitás híve és a monarchista, konzervatív elit — egy nemzedékkel korábban közösen vívták meg harcukat a vármegye ellen — együtt nézett szembe a legionisták puskacsöveivel” — írja Filep Tamás Gusztáv érzékletesen. A korabeli kulturális élet 1989 előtti történetírói megítélése terén is hasonló egyoldalúságok kiküszöbölésének szükségességére hívja fel a figyelmet. „Egy időben szokásban volt a két világháború közötti csehszlovákiai magyar művelődési intézményeket a színvonaltalanság, ódivatúság vádjával illetni” - jegyzi meg Filep Tamás Gusztáv, majd hozzáteszi, hogy „e kritikai szempontok sokszor kritikátlanul [a kiemelés nála — K. Á.] öröklődtek át a kommunista korszakból”, pedig „a kisebbségtörténet kutatásában nem tekinthetünk el e körök és társaságok teljesítményeinek, programjának földolgozásától és elemzésétől; lehet, hogy az összkép nem lesz sokkal [F. T. G. kiemelése - K. Á.j vigasztalóbb, de talán más lesz, mint ma”. A kötet írója több helyütt int a fogalmi átfedésekből, s a fogalmak későbbi leegyszerűsítéséből és kiterjesztéséből adódó torzításokra-torzulásokra; is figyelmeztet. Ilyen a kormánytámogatóként számon tartott „aktivista” és a csehszlovák állam létjogosultságát lépten-nyomon kétségbe vonó „negativista” fogalma. „A [korabeli] kormánypolitika szótárából átvett terminusok már önmagukban sem fedték a valóságot, s még több félreértésre adott okot az a tény, hogy a két meghatározást sokan átfedésben lévőnek tartották az emigráns és dilettáns [F. T. G kiemelései — K. Á.j fogalmakkal, melyek közül az első szintén politikai jelentésű szó, mégis esztétikai értékirányultságot véltek jelölni vele”. így már érthető, s éppen ezért teljességgel vitatható is az a leegyszerűsítő álláspont, hogy aki (ami) negativista, az dilettáns is egyben, aki (ami) pedig aktivista, az (főként) emigráns. A csehszlovákiai magyar kommunisták propagandája a maga szája íze szerint igazított a fogalmak tartalmán, nagyjából úgy, hogy aki (ami) negativista, az céltalan sérelmi politikát folytató és passzív, aki (ami) pedig aktivista, az — a magyar kisebbségi kérdések szempontból is - teljesen szervilisen viszonyul a prágai kormányzathoz. Persze, a képet még árnyalhatnánk, ez a röpke vázlat itt és most csak azt akarja bemutatni, hogy a maga korában általánosan elterjedt, később lényegében a két világháború közti kommunista pártideológia értelmezéséből átvett, de széles körű egykori használata miatt ma is sémaként elfogadott aktivista — negativista besorolás alapvetően meddő. Hogy ez mennyire így van, azt Filep Tamás Gusztáv maga is érzékelteti, amikor megállapítja, „a napisajtó vizsgálata során a korábban aktivistának tartott személyek tömegéről derül ki, hogy részt vállaltak valamely olyan kulturális vagy közéleti szerveződésben, amely az ellenzéki pártokkal is kapcsolatban állt”. Mindez inkább olyasmire enged következtemi, hogy az „aktivista” és „negativista” csak a korabeli szlovákiai magyar értelmiségiek és közszereplők egy könnyen körülhatárolható részénél jelentett táborba sorolhatóságot, jelentős hányadánál inkább erkölcsi és helyzeti szinten megnyilvánuló magatartásbeli dilemmát. Természetesen, a fentiek csak a kötetből kiragadott példái annak a szerzői törekvésnek, hogy múltunk tárgyilagos értelmezés(eke)t nyerjen. Filep Tamás Gusztáv azt is tudatosítja, hogy a múltról múltban rajzolt, ám mára már alaposan szakadozott eszmetörténeti térkép az általa hozzá fűzött, helyreigazító pótlólagos jelmagyarázat nélkül használhatatlan, azzal viszont már áttekinthetetlen. És nemcsak ezért, hanem a fehér foltok, a „terra incogniták” miatt is szükség van egy új térképre. Fehér foltok. Szerinte „voltaképpen nem ezek léte okozza a legnagyobb gondot — e hiányok módszeres, aprólékos munkával betölthetők volnának, ha föl lehetne kelteni a fiatalabb kutatók érdeklődését e kérdések iránt —, hanem az, hogy a meglévő ismeretek földuzzadnak, kitöltik az üres tereket, és ezzel hamis értelmezési lehetőséget kínálnak föl”. „Ez az, ami a szintézis megszerkeszthetőségének ígéretével kecsegtet, egyszersmind illuzórikussá tesz minden esetleges szintéziskísérletet” — teszi még hozzá. S én mint olvasó innentől fogva újra tanácstalan vagyok. (Isler, Budapest 2003) Korpás Árpád E „Könyvjelző 7/2003
