Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-07-10 / 7. szám
Mizser Attila költészetének van egynéhány konstans, makacs, permanens vonása, ami — félreértés ne essék — nem valamiféle romantikus specifikum, mely a mizseriség tettenérhetőségét, a szerzői én látványos integritását lenne hivatott megjeleníteni. Ezek az alapvonások értelmezéskísérletemben egy labirintus architektúráját hozzák létre, mely a globális „össznépi”, totálkulturális szövegelés terét osztja fel. Ilyen térkiszakítás például a szonettesítés eljárása a kötetben. A szonett itt nem pusztán forma vagy egyféle kulturális gyakorlatra és történeti beszédmódra utaló gesztus: a szonett itt egy „erőszakos” eljárás következménye, a tájékozódás céljaira felosztott labirintusrész: mintha egy négyzethálón vagy számítógépes szimuláció révén jelölnénk ki az egész résztereit, határoznánk meg az orientációs pontokat A szonett • körül is éppoly nyüzsgő szövegélet van, mint magában a szonettben. A téma sokszor csak egy megállíthatatlannak tetsző szövegfolyam megfékezése és mederbe terelése. Minden elbizonytalanító effektus és felszámolás alatt álló vagy már felszámolt autoreferenciális gesztus ellenére a mélyben mégis lehetséges attitűdként bukkan fel. a látványosan megkonstruált kocsmaköltő léha profilja („nem lesz háklis kocsmaszagra’'); egy könnyű kezű, rapperbe oltott szövegelő lehetne, aki bravúros rímösszecsengetéseivel (szótag — fórt ad, átcsajoz — daidalosz, mint bambi őz - klavírhoz dizőz, vigyél - robgrijé stb.) és zérómorfémás szöveggeneráló eljárásaival (pl. az idegen pálya című szonett) tovább konzerválja a kilencvenes évek oly jellegzetes textusait. A rímlánc a labirintus Ariadné fonalaként funkcionál: a szöveg önnön magát nemzi, partenogenezissel szaporodik. A mottóként funkcionáló előszonett igazából mértékegység-választás: egy szonettnyit ragadunk ki a nagy szövegből, mely rendíthetetlenül tarol és értelmezhetetlenül foly körbe mindent. A szonett anatómiájához a romantikus és posztnyugatos és neoszentimentális beszédmód destruálása csatlakozik „tizennégy sor és száznegyven szótag / minden bizonnyá ennyi fórt ad / ha hagyod majd a formára bízni // bazi nagy szíved”. Az önmaga nárcisztikus leírásával kitöltött és a metaszonett létrejöttének dokumentálását összekacsoló vers a kilencvenes években olyannyira felértékelődött mesterségbeli tudás effektusát tematizálja újra, miközben egyszersmind megalkotja a captatio benevolentiae retorikai alakzatának inszinuatív hatásmechanizmusaira épülő szövegegységeit is. A kezdővers (címe folytatás) a mottó utáni tárgymegnevezés feladatát látja el, ugyanakkor a kezdés és folytatás mozzanatait egyenrangúsítva mintegy rámutat a szöveg örökkévalóságára is: a szöveg öröktől fogva árad és özönli el a kozmoszt, változatos nyelvekbe rendeződik, változatos diskurzusokat alakít ki, és elmossa azokat. A vers igazából kiragadás és rituális felmutatás az itt-ott potensnek és hatékonynak látszó tudásból. A kötet tárgya szegről-végről ez a szövegszerzés: a szöveg meghódítása egyfajta örökös kamaszos lendülettel és szenvedéllyel. A szöveg szigorúsága (= „ír egy nap szigorú szonettet”) tehát se nem a költő kreátort pózából, se nem vátesz-médium szerepéből következik, sokkal inkább a szöveg kezelhetetlenségét minduntalan érző versíró hétköznapi kísérleteiből. A szonett olykor episztolikus természetet ölt (magától, hangadás kedvesemnek), és ennek az interperszonális viszony következtében mintegy meg is képződik az előzmény, illetve az utózmány (esetleges válasz) zérómorféma-szerű hiánya. A Labirintus c. ciklus nem-szonettjeit is akarva-akaratlanul kiegészítjük, illetve kurtítjuk, mert érezzük a labirintus ritmusát, mert vezet Ariadné fonala, mert ki vagyunk éhezve a küzdelemre. A szonett viszont a legtöbbször puzzle: heterogenitások toborzója és tobzódása, melyeket a mégiscsak kibomló (inkább textuális természetű) történés rendez értelmezhetővé. A szonett néha alkalmi regiszterbe szorított reflexió (pl. ki meghívót kapván tépelődik és azt gondolja hog}’...). Mizser verseinek eme rétege a legmeglepőbb, már ami a szerzői funk-Mizser Attila Szakmai gyakorlat külföldön Kalligram Fűzve, 64 old., 14x17 cm bolti ár: 150 Sk kedvezménnyel: 139 Sk ció identitásválságait illeti: Mizser mintha több versében is a megváltozott költőszerep/szereptelenség gondjaival küzdene meg. Számtalan helyen merül fel e szerepdevalvációkból adódó konfliktus: egy-egy sikeresen kialakított persona nála a „létben tartó szervizek” funkcióját tölti be, vagy a rigmusként szavalható kanonizálásproblematizálás is ellentmond a mizseri szövegszövés bevett gyakorlatának: „nem emel be már senki sem / nem vesznek szóba se számba / a magamfajta mit tegyen / hogy legyen kanonizálva”. A „jauss derrida nem szakaszt” humoros gesztusa mintegy befülleszti a szövegregenerálódás nála megszokott mechanizmusait, és — noha nyilván a tréfa szellemében — mégiscsak továbbkonstruálja a mottóban ügyetlenkedő lírai ént, sőt konkretizálva kárhozatja áldozatszerepre. Mindezen, persze, az olvasó derül, és veszi a lapot. A papírra írás szinte (ez a szinte pl. a rómaiak viasztábláira vonatkozik) ősinek vehető aspektusait (fogadjunk, hogy legalább negyvenen tematizálták versben a papír fehér terével szembeülő, tollát rágó poétát), vagyis az íróaura-toposz változatait a számítógépes író alakja váltja fel: nincs végül is autográf, nincs primer materiális dimenzió, van viszont restart, kurzor, vírus, lefagyás, fölülírás, men-A Nap Kiadó rendkívüli ajánlata Könyvjelző 7/2003
