Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-08-07 / 8. szám

hogy „nem csupán a kérdések hasonló jellegűek, mindkettőjük válasza is ugyanabba az irányba mutat” (76.), olykor pedig a költő egyes gondolatai nem csupán egybevágnak azzal, amit Gadamer állít, hanem azt más oldalról világítják meg — kiegészítik, gazdagítják (188.) Az analógiák és eltérések kibontását helyenként fiktív szólamok kísérik, ami Fehér M. István kommentárjának párbeszédjellegéről, a reflektált együtt-olvasás dialogikus természetéről árulkodik: „ezt az állítást Heidegger kitörő örömmel fogadhatta volna” (81.), „Gadamer nemcsak egyetértett volna azzal, hogy” (18.), „Heideggernek sem esett volna nehezére elismerni” (109.), „s akkor a válasz valahogy így fejeződne be.” (103.)

A filozófiai hermeneutika kérdésirányai és a műalkotások befogadásának, interpretációjának tapasztalatai sok közös vonást mutatnak, egyfajta „benső párhuzam” (146.) fedezhető fel közöttük, sőt, a filozófiai hermeneutika egész horizontja „a művészet előzetes megértésének köszönhetően formálódott ki, lett azzá, ami." (149.) Ez lehet az oka annak is, hogy amit a filozófia nyelvén a megértés természetéről Gadamer megfogalmazott, azt József Attila az alkotás, a poieszisz szintjén „élte meg", s adott róla számot bölcseleti érdekeltségű esztétikai töredékeiben. Fehér M. az előzetes megértés, a benső szó, a művészet játékfogalmának újraértelmezésében, a pszichologizmus elutasításában és az esztétika alapjainak bírálatában látja József Attila gondolatainak legmarkánsabb hermeneutikai vonásait. Minden hasonlóság ellenére azonban a nyelviség tekintetében alapvető különbség van filozófia és irodalom között. Az irodalmi műalkotás nyelve a hangalak és a jelentés (érteBettes István összeáll. Gyémánthegyen Lilium Aurum

Dúdor Istvánnak a lekéri elmegyógyintézetben 1984-ben készült 50 rajza, 50 József Attila-versrészlettel. Bettes István és Kulcsár Ferenc utószavával.

Kötve, 112 old., 10,5x15,5 cm

bolti ár: lóO Sk kedvezménnyel: 144 Sk

lem) harmóniáját valósítja meg, miközben fokozottan igyekszik kiaknázni a nyelv érzékiesztétikai adottságait. Egy költemény értelme adekvát módon nem fordítható le, „tartalma” nem mondható ki és nem fogalmazható újra, tovább nem tömöríthető, nem kivonatolható; egyedi, megbonthatatlan egységet képez. Ebből származik az irodalomtörténet mindenkori gyötrelme is, mivel nyelve szükségképpen „lemarad a műalkotás ama tökéletes és meghaladhatatlan beszéde mögött.” (170.) Az irodalomtörténet szolgálatába állított interpretáció csupán a művek történeti hozzáférésének változásait, a koronként változó olvasatok alakulását képes követni és nyelvileg adekvát módón artikulálni. A filozófiai szöveg nyelviség tekintetében inkább az irodalmi kommentárok nyelvéhez áll közelebb. A szerző szerint „« filozófiának mint olyannak nincs nyelve, mely megfelelő volna saját megbízatásához” (181.), kizárólag a fogalom közegében mozog, aminek viszont nincs adekvát nyelvi formája, ezért a filozófus újra és újra kénytelen nekigyürkőzni, hogy kimondja azt, amit tud (vagy tudni vél). A filozófia ily módon lezárhatatlan, szüntelenül zajló folyamat - természetét tekintve dialógus, egy végtelenbe tartó, nyitott beszélgetés, mely mindig polemikus: „A filozófusok egymást bírálva, egymás fogalmait korrigálva fejtik ki gondolataikat.” (203.) Míg a műalkotás nyelve meghaladhatatlan és egyedülálló, a bölcselet regisztere mindig önmaga meghaladásán, túllépésén munkálkodik. (168.) A filozófiai kommentár elsőrendű funkciója ebből eredően az, hogy „a dolgot” jutassa szóhoz, s ennek érdekében önmagát szét kell törnie, fel kell számolnia - a megért(etet)és végett feleslegessé kell válnia: „Az értelmező beszéd ezért

„...Zsidó? Török? Pogány? Szeresd

Az ember-alakot!

Hol Béke s Irgalom lakik,

Az Isten lakik ott.”

Vagyis az „ember-alakokban” megjelenő istenség hozza élénkbe az igazságot. Nézzük csak Dúdor „ember-alakjait”! Amelyekből bizony kisüt a Blake által is megfogalmazott borzalmas felismerés, mely szerint nincs irgalom a másságnak. Ha pedig nincs irgalom, nincs Isten, és nincs igazság. És itt nem csak arról van szó, hogy mások irgalmaznak-e nekünk, hanem főként arról, hogy irgalmasak tudunk-e lenni önmagunkkal szemben?

Visszatérve József Attila fentebb idézett mondattöredékeire, erősebben jelentkezik a döbbenet, hogy akiket nem kísér irgalom, azokat a többiek nem látják teljes valójukban, és ők maguk is meginognak saját igazukban. Mi marad hátra, mint az elhallgatás? De azt már Heidegger óta tudjuk, hogy a hallás és a hallgatás a beszéd, az emberi beszéd potenciája. Csak a hallgatás révén tudunk hallgatni legsajátabb egzisztencialehetőségünkre. Hiszen az elhallgatás következménye nemcsak a magunkba fordulás, az ittnem szöveg hanem a szöveg szolgálója” — mondja Gadamer. (210.) Az értelmező, Heidegger frappáns hasonlatát kölcsönvéve, egy múzeumi teremőrhöz hasonlítható, akinek a feladata arra ügyelni, hogy az ablakokon a függönyök „megfelelő módon legyenek szét-, illetve összehúzva”, hogy a „hagyomány csekély számú nagy műve a véletlenszerűen betévedő látogatók számára valamennyire is tisztességes megvilágításban részesüljön.” (211.) Ha ezt megtette, diszkréten a háttérbe kell húzódnia.

Befejezésként e sorok írója sem tesz másként, mint a József Attilát olvasó Fehér M. István, amikor önkényesen kiemel az ismertetett könyvből olyan gondolatokat, amelyek a legjobban megszólították (vállalva ezzel az érintettség hermeneutikai elvét), s amelyek talán felkeltik az érdeklődést a kötet iránt — mert hisz ahogy a szerző is. írja, az „elméleti produktum is rászorul a jobbfajta PR-ra.” (20.): „A képzés, művelődés nem valami másnak a kedvéért, hanem nagyon is önmaga kedvéért történik” (67.); „Az olvasás nem puszta passzivitás (...), egyfajta reprodukció és interpretáció” (160.); „megértő módon vagyok” (117.); „A vers nem más, mint »olyan nyelv, amely nem csupán jelent valamit, hanem az, amit jelent.«” (167); „A hagyomány csak akkor lesz a »miénk«, ha a tanultakat, a hagyomány szavát (...) »saját szavainkkal« adjuk vissza.” (194.) Ahhoz, hogy a kontextusukból kiragadott anonim szövegforgácsok megtalálhassák a helyüket, hogy értelmes alakzatokká álljanak össze, már olvasói erőfeszítés igényeltetik. Nem kell azonban aggódni, Fehér M. személyében avatott teremőrre lelünk. (Kalligram, Pozsony 2Q03)

Benyovszky Krisztián

lét megértése, hanem a másokra figyelés is (azaz az odahallgatás). E kettő egysége tárja fel számunkra az autentikus egzisztenciát: a másikat magúnk számára, és magunkat a másik számára. A Blake-féle profán teológia szavaival kifejezve: megjelenik az emberalak, és Isten is jelzi jelenvalóságát. Persze, ez az ember-alak már nem a mindennapok hordalékával lefedett Akárki, hanem az az embertárs, aki a mássága révén érint még bennünket. Ezáltal kilépünk a mindennapok folyamatos idejéből, és megkapjuk a pillanatba zárt képet az igazságról.

Dúdor portréi egy-egy ilyen pillanatba zárt igazságot mutatnak fel. A portréalanyok szemei mind befelé néznek, mert az intenciójuk már nem a külvilág befogadásának a kényszere, hanem a megélt másság rögzítésének a révülete. A portrék maguk ugyanakkor a képiség révén azt az örök pillanatot is megjelenítik, amely a transzcendencia edénye. Az a Grál, amelybe az ember-alakok vére csordul, de amely — körülhordozva és felmutatva — már isteni csodákra képes. Csak tudjuk felismerni és képesek legyünk rákérdezni eredetére! (Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2003)

Mészáros András

10

Könyvjelző 8/2003