Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)
2003-08-07 / 8. szám
A múzeumi teremőr, avagy a szöveg szívhangjai A hermeneutika mint filológiai vagy teológiai (exegetika) diszciplína az „írásban áthagyományozódott szövegek értelmezésének tanaiként (163.), művészeteként alakult ki az ókorban. A XX. századra viszont kitágulnak a határai, mégpedig a (lét)filozófia irányába, s főként Heideggernek köszönhető, hogy ezáltal a megértés a létbölcselet egyik kulcsfogalmává válik. A kezdetben interpretációs módszerként művelt hermeneutika már nemcsak az irodalmi, jogi vagy teológiai kérdések tisztázásában, megvilágításában lesz érdekelt, hanem a létre irányuló kérdés megértő artikulálásában is. A hermeneutika fejlődésének ehhez a szakaszához kapcsolódik Fehér M. István könyve is. A Heidegger és Gadamer értelmezőjekéntmonográfusaként ismert magyar filozófiatörténész legújabb munkájában József Attila esztétikai írásainak hermeneutikai szempontú megvilágítását végzi el. Elsőként röviden ismerteti a hermeneutika, s főként a gadameri filozófiai hermeneutika alaptéziseit, jellegzetes problémaköreit, különös tekintettel a művészetről alkotott elképzelésekre, a további fejezetekben pedig rámutat a magyar költő és a német filozófus művei közt tapasztalható egyező és az eltérő vonásokra, illetve értelmezi is azokat. Az utolsó két fejezetben a filozófiai és az irodalmi szöveg státusa, nyelvisége közti különbségeket tárgyalja. Ahogy a könyvének motivációit, keletkezéstörténeti vonatkozásait tárgyaló bevezetőben bejelenti, műve olyan párbeszédkísérlet, melyben József Attila Gadamer és Heidegger egyenrangú beszélgetőpartnerének bizonyul, ami azt jelenti, hogy a dialogikus viszonyba állított szövegek kölcsönösen világítják meg egymást. Fehér M. felettébb óvatosan és árnyaltan fogalmaz a hatás kérdésében, nem arra törekszik, hogy bármi ilyet is bizonyítson, inkább a közös vagy hasonló gondolkodásmóddal, beállítottsággal, az elsajátított bölcseleti tradíció átfedéseivel magyarázza az egyezéseket, gondolati analógiákat. Alapvetően tehát szövegekből indul ki, párhuzamos szöveghelyekre, közös kapcsolódási pontokra mutat rá, szembesítiértelmezi azokat; nem merészkedik a közvetlen hatás körülményeit firtató kutatás ingoványos területére, a spekulatív értelmezések helyett inkább filológiai és filozófiai szempontból egyaránt alapos, magas színvonalú szoros olvasatokat nyújt. (Egy helyen ezt olvassuk: „Ha a szöveget nagyon közelről követjük..., a korai Heidegger felfogása irányába mutató »szívhangféleségeket« is kihallhatunk.” 70.) Mint írja, József Attila egyegy töredéke a hermeneutikai gondolatkör „egyes elemeit megelőlegezi, annak irányáJózsef Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája FEHÉR M. ISTVÁN Fehér M. István József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája Kalligram A szerző tanulmánykötetében a hermeneutikai művészetfelfogás felől közelít József Attila esztétikai feljegyzéseihez. Az elemzés azt igyekszik bizonyítani, hogy József Attila - Gadamerhez hasonlóan — az esztétika meghaladására törekszik írásaiban. Fűzve, 216 old., 12x18 cm bolti ár: 190 Sk kedvezménnyel: 169 Sk ba mutat, vele harmonizál vagy kényszeredettség nélkül illeszkedik hozzá, vagy valamilyen más értelemben párhuzamba, összefüggésbe állítható vele.” (90.) Heidegger és József Attila írásait olvasva azt tapasztaljuk, Dúdor Istvánról József Attila revén, A bemutatott könyvről több szempontból lehetne beszélni. Lessing Laokoón\a óta a legkézenfekvőbb az lenne, hogy megnéznénk a kötetben szereplő rajzok és versrészletek kapcsolatát. Azaz megállapítanánk képiség és szöveg egymást erősítő, vagy egymást gyengítő viszonyát. Vagy pedig keressük a rajzok és a versek hátterében meghúzódó közöset. Ez pedig lehetne Dúdor István és József Attila olyan azonos élettapasztalata, amely világszemléleti kérdésfeltevéseket tételez. Nos nézzük, hol találhatunk ilyet! Túlnyúlva a köteten, ilyen fogódzót József Attila Szabad ötletek jegyzékében találunk: „...a verseim nem én vagyok: az vagyok, amit itt írok...” — „... nincs igazság, még ez sem az...” — „... és nem vagyok, csak mások látnak...” Vagyis problematizálódik az igazság és a létezés ténye. Képzőművész és költő egyaránt felteszi a legalapvetőbb kérdéseket: valóban nincs igazság?; magunkról sem?; a szemléletben létezünk csak? Akkor pedig mi is megfogalmazhatunk két, egymásnak ellentmondó premiszszát: 1. A kötetben a rajzok csak az igazság látszatai. 2. A versek által láttatott rajzok válnak igazsággá. Ebből aztán az a konzekvencia következik, hogy elkerülhetetlenül a szöveg és a rajz egységét kell szemrevételeznünk. Segítségért pedig forduljunk a két legkompetensebb szerzőhöz, Kondor Bélához és William Blake-hez. Kondor Béla Boldogságtöredék című kötete Mr. Blake című versének végén ezt olvashatjuk: „... Blake úr egy baltával kezeügyében az Úristennel mosolyog össze épp. így a fekete sziklából ólompor, átok és ördögfajzatok. De akkor áz Úr megtiltotta a léha beszédet.” (Zárójelben jegyzem meg, hogy Kondornál a vershez egy ugyanolyan kacskaringóvonal társul, mint amilyet Laurence Sterne Tristram Shandy]ében Toby bácsi kanyarít a levegőbe akkor, amikor nem találja a szavakat egy lelkiállapota kifejezésére.) Maga a Kondor-vers azonban a XX. század egyik filozófiai alaptémáját pendíti meg: mi a nyelv szerepe a világértelmezés során? Kondor szerint az Úr megtiltotta a „léha beszédet”, de ugyanilyen vehemensen támadta Otto Weininger a „csacsogást”, Heidegger a „fecsegést", azaz a nyelv lételfedő lehetőségét. A konzekvenciát aztán Wittgenstein vonja le, aki szerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”. Maga Blake pedig a Menny és Pokol Házassága című poémájában „A Pokol Közmondásai” között ilyeneket ír: „Igazságot nem lehet mondani úgy, hogy megértsék és mégse higgyék el.” — „Minden, amit el lehet mondani: egy kép az igazságról.” Vagyis egyrészt az igazság meglétét a hithez köti, másrészt pedig a teljes igazságot a képiség révén kiragadja az időből, és az örök pillanatba zárja. Mivel a hit eltéphetetlenül Istenhez kötődik, nézzük, mit mond Az isteni ábrázatban: 0 Könyvjelző 8/2003
