Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2003 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2003-07-10 / 7. szám

sek általában, talán ezért marad visszatérően rejtve az irodalomtörténet kanonikus princípiumainak az a sajátossága, hogy ezek nem utólag, mintegy a szövegekre rátéve vagy azok megértését követve fejtik ki hatásukat, hanem az olvasó mindig már rajtuk keresztül jut el (pontosabban: nem jut el) azokhoz a költeményekhez mint szövegekhez, amelyeknek kanonikus rangjáról és értésmódjairól világos fogalmai lehetnek. A naivabb stratégia ilyenkor a recepciós defektust okozó akadály megbélyegzése és ignorálása, ez azonban nem kell, hogy igénybe vegye azt az erőfeszítést, ami valóban olvasásnak nevezhető. H. Nagy egy körülményesebb, hoszszabb utat jár be, amennyiben arra tesz kisérletet, hogy megmutassa azoknak az olvasatoknak az erejét, amelyek képesek voltak arra, hogy kanonikus elveket hordozzanak és — akár — recepciós defektusokhoz vagy éppen megvilágító újraértelmezésekhez vezettek. Jól megfigyelhető ez pl. az Ady költészetének megítélését örökre meghatározó allegória vs. szimbólum problematika kezelésén, ahol Horváth János és Király István erőteljes magyarázatait H. Nagy oly módon elemzi és vitatja, hogy messzemenőkig kiaknázza és saját olvasataiban hasznosítja azok felismeréseit is. Rendkívül tanulságosnak mondható pl., hogy Király eredményeiből, amelyek a 70-es—’80-as években meghatározó módon ideologizálták, de szisztematizálták is Ady költészetének egy bizonyos értésmódját, ezek az elemzések nemcsak azt a szabad olvasással szembeni rezisztenciát érzékelik, amely súlyosan hozzájárult Ady történeti megértésének akadályozottságához, hanem azt a teljesítményt is, amely hatékonyan hordozta az ideologikus konstrukciót, de amelyről ma egyre világosabban látszik, hogy képes megtámogatni akár azt a kritikai, elemző munkát, amelyet nem kis mértékben maga tett szükségessé.

Visszatérő stratégiája a könyv versértelmezéseinek, hogy már adott olvasatokból indul ki, általában Király megállapításaiból vagy ezek beszédes hiányából, illetve egy-egy, a jelenhez kötődő karakteres újraértelmezési javaslatból, sőt, a kötet második felében hasonló szerepet töltenek be az Ady líráját bizonyos értelemben olvasó vagy újraolvasó költemények, palimpszesztusok is. A recepció történeti rétegzettsége ily módon olvasatok bonyolult összjátékaként nyilvánul meg: a kötet elemzései a kiindulópontként választott értelmezésekkel kitartóan, a kínálkozó egyéb lehetőségeket azonban regisztrálva haladnak együtt egészen addig a pontig, ahol a szöveg előlép az olvasat, a kommentár mögül, s ez mindig bekövetkezik. A költemények textuális létmódja, amelyre a grammatika síkja, az intertextusok sajátos kollázsa vagy más effektusok világítanak rá, ebben az értelemben maga lép elő partitúrává, amelynek szerepét látszólag a rendelkezésre álló vagy lehetséges olvasatok töltötték be. A szöveg mint partitúra olyan szakmai metaforája az irodalomtudománynak, amelyet sokféleképpen kiaknáztak már és amelynek lehetőségeit H. Nagy itt A fekete zongora vagy József Attila Emberek című szonettje intertextuális Ady-kapcsolódásainak értelmezésében világítja meg. Valójában azonban a metafora félrevezető: a kötet vizsgálódásai azt mutathatják meg, hogy az, ami a kanonikus vagy nem kanonikus olvasatokban láthatóvá lesz, az nem mutatkozik meg olyan formában, hogy irányíthassa vagy vezethesse ezeket. A szöveget sokkal inkább olvasatai teszik utólagosan vagy — a félrevezető temporális prolepszist kikerülve — implicit módon partitúrává, amely partitúrát már mindig elfedni látszik az előadás, az a performancia, amely aztán értelmezéseket, kánonokat, irodalomtörténetet létesít. Ezt belátva az is nyilvánvalóvá válhat, hogy az, amikor egy-egy gondosan előkészített és türelmesen végrehajtott olvasat (s a kötet legjobb értelmezései ilyenek) valóan (a szerző kifejezésével élve) „visszatéríti” a vizsgált szövegeket a nyelvbe, az valójában e partitúrákat bontja le vagy — legalábbis — helyezi át egy olyan térbe, amely éppoly palimpszesztusszerűen működik, mint azok az intertextuális összefüggések, amelyeket H. Nagy a kötet második felében vizsgál.

A nyelvbe való visszatérést tehát, minden ilyen közhiedelem ellenére, nem úgy kell elképzelni, mint visszatérést valamely tiszta, értelmezés vagy más típusú kisajátítás által még nem illetett helyre, valamely textuális genezis helyére, amelyből visszanyerhető

vagy megállapítható az a kanonikus érték, amely minden újraolvasás előtt célként lebeg. Nem véletlen, s ez inkább erénye, mint hiányossága H. Nagy finom értelmezéseinek, hogy ez a kötet nem vagy nem egyszerűen alternatív olvasatokat kínál fel, és nem vagy nem elsősorban új vagy más jelentéseket javasol. Az olvasatok egymást kioltó összjátéka, palimpszesztusa, kollázsa az a hely, legyen az valóságosan jelölt vagy virtuális, amelyet, H. Nagy intenciói szerint, a szöveg közelében tartott értelmezés nyit meg és amelyet a szerző nagy örömére az Adynál mégiscsak fellelhető „nyitott jelentésképzés” tesz mégis megtapasztalhatóvá, s ez a hely az olvasás eredménye, de feltétele is egyben. Az, hogy az Ady-életmű kanonikus struktúrái mögé kérdezve H. Nagy képes arra, hogy felvillantsa ezt a terrénumot, egyfelől egyáltalán nem az Ady-líra hatástörténeti tartalékairól árulkodik. Ezek a megvont partitúrák ugyanis, pontatlanul fogalmazva, nincsenek ott a műben, vagy nem általa adottak. Másfelől viszont Ady költészete csakis általuk, önnön kánonját megtagadva vagy, még inkább, textualizálva élheti mintegy túl önmagát s bontakoztathatja ki önnön lehetőségeit, és éppen ebben rejlik az irodalmár feladatának rejtélyes történeti összetevője, melynek megértéséhez most H. Nagy munkája is közelebb juttathat. (Kalligram, Pozsony 2003)

Kulcsár-Szabó Zoltán

H. Nagy Péter sok éve Ady költészetének egy ik legkiválóbb ismerője, s igen sokat tesz e költészet újraértelniezéséért. újrafelfedezéséért. E kötet első része négy jelentős Ady-vers részletes, egészen új szempontokat iélsorakoztató analízise, a második rész az Ady -lira továbbélését, tovablnrodasat vizsgálja. Az Ady-kollazs rendkívül érdekes, tanulságos, hasznos olvasmány, amely az egyetemi hallgatok, tanárok, sót az érdeklődő nagyközönség szamára is fontos könyvnek fog bizonyulni.

(Kálmán C. György)

Könyvjelző 7/2003