Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2002 (1. évfolyam, 1-8. szám)
2002-10-10 / 6. szám
Legfőbb tulajdonunk Immár harmadszor olvasom a könyvet, egyre növekvő alázattal: napjaink gondolati sivársága közepette szinte elérhetetlen az a nyelvi gazdagság, stiláris bravúr, sziporkázó szellemesség, fölényes történelemismeret, amely e mű szerzőit jellemzi. Pedig csak némi hezitálás után szántam rá magam, hogy megismerkedjem a félezer évvel ezelőtt papírra vetett gondolatokkal. Két, a feledés homályába temetett vitairattal, amelyek meglehetősen elcsépeltnek tűnő témát taglalnak: az orvosok tevékenységének el- és megítélését. Egyetlen nyomós érv szólt e nlű mellett: szerzőinek személye. Mindketten, a kölni mágus, Agrippa, a reneszánsz kalandos életű polihisztora és Rotterdami Erasmus, a humanizmus megalapítója a tudománytörténet legendás alakjai. Hogy miért, az ebből a kötetből is világosan kiderül. A tizenhatodik században oly divatos vitairatok tipikus példája a Kalligram Kiadó által megjelentetett Kétarcú orvostudomány című munka. A mai olvasó számára is érdekessé, sőt páratlanul izgalmassá egyrészt a téma, másrészt annak taglalása teszi. Az előbbit illetően egyértelmű, hogy mindenki számára elsőrendűen fontos kérdésről, legintimebb tulajdonáról, saját testéről van szó, amelyet az orvos ősidők óta nemcsak reparál, hanem lelkiismerete, tudása szerint rendelkezik vele. Az ő hozzáállásán, etikai érzékén múlik, mennyire vonja be betegét a döntéshozatalba, mennyire osztja meg vele aggályait, a tényt, ha a betegség meghaladja tudása határait. A téma feldolgozásának módja legalább ennyire érdekes: a két szerző az egész addigi civilizáció szinte minden érvét felhozza saját álláspontjának védelmében, különös előszeretettel idézve az ókori görög és latin szerzőket, így e könyv az elmúlt több ezer év pozitív és negatív előítéleteinek, gondolatiságának, érvrendszerének gazdag tárházát adja. Kettejük közül Agrippa szinte behozhatatlan előnnyel rendelkezik: a vádló szerepét játszva szidalmazhatja e minden korban vihart kavart tudományág képviselőit, igazolva a régi aranyigazságot, amely szerint a rossz hírnek a jónál sokkal nagyobb az értéke. Hiszen az ezerszer sikeresen elvégzett beavatkozás senkit sem érdekel, az egy sikertelen viszont égbekiáltó bűnnek számíthat. Agrippa — bár ő maga is e hivatás képviselője volta hatás kedvéért nem átallja elővenni az ókori vígjátékok oly kedvelt bélyegét, szarrágóknak titulálja Aszklépiosz követőit, nem riadva vissza a legsúlyosabb vádaktól sem: nemes egyszerűséggel gyilkosoknak tartja az orvosokat. Hihetetlen stiláris bravúrral megírt irata azonban — akarata ellenére — önleleplező: igazolja a tudománytörténet által régen hangoztatott tényt, hogy e zseni — aki egyébként már életében sem tudta bizonyítani, hogy melyik egyetemen szerzett diplomát — botcsinálta orvos volt. Pedig egy ideig, míg menekülni nem kényszerült, koronás fők nyavalyáit is gyógyítgatta. KÉTARCÚ ORVOSTUDOMÁNY Erasmus — Agrippa Kétarcú orvostudomány Kalligram Fűzve, 96 old., 16x24 cm bolti ár: 150 Sk, kedvezménnyel: 139 Sk A legnagyobb megvetés hangján beszél mindazokról, a napjainkban is alkalmazott, kórismét feltáró eljárásokról, amelyek nélkül a betegség kezelése elképzelhetetlen, gúnyolódik a vitás esetekben szükségszerű konzílium rendszeréről, nem ismeri fel a megállapított betegség revíziójának a szükségességét, a boncolást pedig — mely a későbbi megfelelő kezelések alapját képezheti, ekképpen a betegellátás javításának nélkülözhetetlen eszköze— közönséges barbarizmusnak tartja. Viszont a betegek védelmében, a műhibák ellen sürgetett törvények kiadása tekintetében olyannyira megszívlelendő gondolatokat fogalmaz meg, amelyek A visszaemlékezés nem puszta múltidézés Sajnálatos módon visszhangtalan maradt a szlovákiai magyar közegben egy terjedelmében karcsúnak mondható szlovák nyelvű kiadvány, mely a Zo zákulisia rehabilitácü (A rehabilitálások 'kulisszatitkai) címmel még tavaly, az év utolsó napjaiban látott napvilágot a Kalligram Kiadóban. Pedig a könyvecske ugyancsak számot tarthat a magyar olvasó érdeklődésére. A szerző terjedelmes visszaemlékezéseinek kéziratából azt tette közzé, amit az ötvenes éveknek a vezető kommunista funkcionáriusai elleni koholt perek vizsgálatára 1968-ban létrehozott bizottság tagjaként megélt; de talán érzékletesebb lenne az átélt, vagy végigszenvedett kifejezés. Mert Ján Uher a rendkívül tiszteletre méltó ön"szembesülést vállalva ad látleletet a hatvanas évek elejének politikai állapotairól és öneszméléséről, ami meghatározóan kihatott gondolkodásának, magatartásának és sorsának későbbi alakulására. Az előszóból kiderül, hogy Ján Uher annak a cseh és szlovák fiatal kommunista értelmiségnek a tagjaként indult pályáján, mely az ötvenes évek elején a későbbi pártfőiskola elődjének, a prágai Politikai és Közgazdaság-tudományi Főiskolának a tanáraitól kapott színvonalas képzést. A rangosnak számító felsőoktatási intézmény hallgatói között olyan mai neves egyéniségek voltak, mint többek között Ludvík Vaculík, Jirí Hájek, Ivan Sviták, Szlovákiából Eubomír Lipták és Miroslav Kusy. Tudomásom szerint a szlovákiai magyarok közül egy rövid ideig padsoraiban vitatkozott szenvedélyesen a költő Bábi Tibor is, aki robbanékony természeténél fogva hamar összetűzésbe került filozófiatanáraival. Ján Uher 1956-tól a hatvanas évek közepéig a pozsonyi pátközpontban dolgozott, pár évig az ideológiai osztály vezetőjeként. Ilyen minőségben lett tagja az említett bizottságnak, és azon belül annak a munka-Könyvjelző 6/02
