Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2002 (1. évfolyam, 1-8. szám)
2002-09-19 / 5. szám
A szlovák Borkopf fogadtatásáról/ Deák Renátának köszönhetően Tálamon Alfonz posztumusz műve, a Samuel Borkopf..., mely a szerző írásai közül torzó volta ellenére is a leggazdagabb recepciótörténetet tudhatja a magáénak, már hozzáférhető szlovákul is (Pozsony, Kalligram 2001). A mű szlovák fogadtatása alapvetően kedvezőnek mondható. Pavel Matejovic írásának (Dominofórum 2002/2, 18.) indítása és első rövid fejezete a belle epoque-ként megidézett századelő multikulturális (nemzetiségi és vallásfelekezeti sokszínűség) Közép-Európájának hangulatos, a tragikus vagy végzetes eseményeket is humorral oldó rajzaként jellemzi a művet. Jelentőséget tulajdonít tehát a cselekménytér külső, földrajzi és történelmi vonatkozásainak, sőt, a korabeli reáliák ismeretét feltételező olvasat indokoltságát a szerző szándékaival (homályos és ingoványos, mert ismeretlen terület — teszem hozzá halkan) is igyekszik legitimizálni. Kiemeli a kocsma demokratikus és liberális szellemiségét: a SB ivója olyan tér, ahol „elmosódnak a felekezeti, osztálybeli és nemzetiségi különbségek”. Tálamon „féktelen” és „tékozló” stílusát a líraiság és az epikusság, a költészet és a próza határvidékén helyezi el. Főként azok a terebélyes mondatkonstrukciók, írja, amelyek az apollinaire-i asszociatív írásmódra emlékeztető, burjánzó képekkel telítettek, átírhatók volnának szabad verssé is. A mű töredékességét és ebből adódó műfaji labilitását, másokkal ellentétben, nem fogja fel hiányosságként, ráadásul épp ez a befejezetlenség, a cselekmény elhatároltságának a hiánya és az elbeszélés áradásszerű célnélkülisége vagy öncélúsága okán hozza kapcsolatba Tálamon írásmódját Hrabal némely hasonló stílusjegyeket mutató „folyékony halmazállapotú” szövegével. Kitér továbbá a történetek anekdotikus és burleszk hagyományelemeire, zárásként pedig a fordítás helyenkénti nehézkességét emlegeti föl. Tegyük hozzá, egyáltalán nem volt irigylésre méltó helyzetben a fordító: megérte(t)ni és átlátni az oldalakon keresztül kígyózó mondatok szerkezetét, az ALFONZ .a. FALAMON S.vmuH Borkopf Alfonz Tálamon Sámuel Borkopf: Mojim priatel'om z predtrianonskej krcmy Kalligram A tragikusan elhunyt szerző utolsó, legjobbnak tartott prózakötete — ezúttal szlovákul, Renata Deáková fordításában. „S istotou mözem vyhlásif, ie posmrtne vydaná kniha Alfonza Talamona je najoriginálnéjsím a najzvlástnejsím pokusont nájmladsej mad’arskej literatúry” — Grendel Lajos. Kötve, 192 old. 14,7x21,4 cm bolti ár: 199 Sk kedvezménnyel: 159 Sk egymásból kibomló mellérendelések tagolási rendjét, s mindezt egy olyan nyelven fogalmazni újra, amely hagyományosan kerüli a hosszú és összetett szintaxist, helyette jóval rövidebb és egyszerűbb mondattani szerkezetekkel operál, tehát eleve idegen számára a barokkos vagy szecessziós ornamentika. A magyar befogadók ezenkívül annyiban könnyebb helyzetben voltak, amennyiben a korábbi Talamon-művek már „megedz(het)ték” őket, és így a SB nyelvét nem érezték teljesen idegennek. A szlovák olvasók viszont — egy rövid részletet leszámítva — mindenféle előkészület nélkül, „in médiás rés” kapták kézhez ezt a kortárs magyar próza stílustendenciáihoz viszonyítottan is kivételes nyelviséggel bíró szöveget. Matejoviccsal ellentétben az alkalmilag kritikát is írogató szlovák novellista, Vladimír Balia a fordítói teljesítményt tömören értékelve annyit mond: „le a kalappal” (Romboid 2002/1, 27-28.). Szerinte a mondatok sorjázása nem hat fékező erőként az olvasásban, a fordítónak sikerült a befogadó nyelven is visszaadnia e próza sajátos ritmusát, az idő felfüggesztésében és lebegtetésében érdekelt nyelvi mozgását, valamint teremtett világának összetéveszthetetlen hangulatát is. Nem tartja indokoltnak a manierizmus vádját, szerinte a monumentális mondatépítkezés egy olyan stílustektonika szolgálatában áll, amely a múltban való utazás már-már misztikus élményének felkeltésében érdekelt. Matejovichoz hasonlóan Bállá is felveti a Hrabal-párhuzam (a szlovák változatban is közölt Grendel-utószó visszhangjai?), illetve egy Hasek-párhuzam lehetőségét, bár nem az elbeszélésmód, hanem inkább a szereplők okán. Úgy tűnik, hogy a szlovákok inkább a cseh irodalom bizonyos tradíciói felől tartják megközelíthetőnek a SB világát, a mű magyar szépprózai hagyományba való beágyazottsága (Mikszáth- és Krúdy-reminiszcenciák) pedig rejtett marad a számukra. Adam Bzoch meglehetősen rövid írásában, mely párhuzamosan fut a Baliáé mellett a Romboid említett számában (lásd ugyanott), egy olyan gondolatmenetet fejt ki, amely rabja marad saját maga előfeltevéseinek. Mindenáron ugyanis regényként „akarja” olvasni Tálamon művét, s így a szöveg véleményem szerint produktív — és a távolabbi (Esti Kornél, Szindbád) vagy közelebbi (Sinistra körzet) magyar irodalmi hagyományt tekintve sem társtalan — műfaji szinkretizmusát (elbeszélésfüzér, novelláskötet, illetve egy lehetséges regény közti billegés) koncepcionális tisztázatlanságként értékeli. Hiányolja az „egységesítő elvet”, az egyes fejezeteket összetartó belső „erőt”, az üzenetértékű és a cselekmény számára is irányadó „gondolatot”. Benyovszky Krisztián Osztom azok véleményét, akik szerint a 20. századi magyar líra talán Jegolvashatatlanabb”, leginkább értelmezői aktivitásra késztető részletei Szabó Lőrinc Az Egy álmai című versében találhatók. Mit jelent ez? Nézzünk egy példát. A költemény 3- versszakában ez áll: „Ketten vagyunk, én és a világ /ketrecben a rab”. Egyfelől elmondható, hogy az olvasó evidens módon az „ én ” és a „ rab ” megfeleltetésből kiindulva a „ világ" és a „ketrec”azonosítását is végrehajtja. Vagyis „az én a világ rabja” értelemben olvassa a sorokat. Másfelől szintén elmondható, hogy a közvetlen párhuzam alapján az „én" a „ketreccel”, a „világ”pedig a „rabbal” azonosítható. Vagyis „az énnek rabja a világ”értelemben is olvashatók a sorok. Nos, mindkét verzió szó szerinti értelmezés - és cáfolhatatlan — viszont egymásnak ellentmond. Ha az olvasó az egyik mellett dönt, a másikra vak marad — és fordítva. Ebből a szempontból az idézett részlet olvashatatlan. Ha az értelmező nem dönt, számára nem a szöveg egysíkú jelentése, hanem nyelvi megalkotottsága, retorikája fontosabb. Az ilyen típusú értelmezőt irodalomteoretikusnak nevezhetjük. Viszonylagos értékrendjében szerepet játszik a jelentés lezárhatatlansága melletti érvelés, a rögzített konkretizációk kibillentése, az ideológiákat kiszolgáló szólamok provokációja. E szigorúság azonban következetességgel párosul, hiszen számára a nyelv beszél. Többféleképpen. Az ember csak hozzágondolja a magáét. Az olvasás ezért - innen nézve - valójában az olvashatatlanság nem elhanyagolható, de másodlagosfunkciója. H. Nagy Péter Könyvjelző 5/02 K.L f