Könyvjelző - Az Új Szó melléklete, 2002 (1. évfolyam, 1-8. szám)
2002-05-23 / 1. szám
az időszerűtlenné váló, a történelem által ereségre ítélt középosztályról szól, s egyen arról is, hogy ez a társadalmi közeg maadandó szellemi értéket képviselt és öröa'tett-mentett át a jövő századoknak. A :önyv ennek a közegnek éppen azt az utoló, vihar előtti (erre vonatkozik a címben negfogalmazott „holt idény”) csöndes idő;zakát mutatja be, melyben még látszólag negfontoltan és nyugodtan zajlik az élet, ráérősen, önámítóan kerülgetve a baljóslatú előjeleket. A holt idény a középosztály pusztulásának kezdete, a várakozás, a feszültséggel terhes kivárás, a kihasználatlan, meddő idő krónikája. Barak László a szerzői sajátosságokat körüljárva kitért arra, hogy ez a mostani regény — alapvető ismérveiben — ugyanabban a világban játszódik, mint a húsz évvel ezelőtti Vajkai-prózák. Ebben a világban a történéseket nem a szereplőik irányítják, ők ugyanis elszenvedik, sorsszerűségükben élik meg az eseményeket. Másrészt, külső je-Vajkai Miklós (1950) művei A másnapos város (1982), novellák Veszteglők (1984), novellák A szélember kenyere (1988), mesék Lusta por (1989), novellák Forte piano (1997), novellaválogatás Hatalom és homály (2000), kisregény Saison morte (2001), regény gyeit tekintve Vajkai utóbbi műveiben egyre feltűnőbb vonás a lengyel környezet, a lengyel mikrovilág és kultúrkör. Vajkai bevezető ars poeticájával, vagy még inkább negatív önmeghatározásával (emlékeztetőül: „Nem tartom magam szlovákiai magyar írónak...”) összecsengett az is, amit az est során a regényével s az egyik szereplőjével, Gabriel Szymanekkel kapcsolatban fontosnak tartott nyomatékolni: „Nyilvánvaló, hogy egyetemes irodalomban kell magunkat mérnünk, nem lehet mentség mondjuk a szegénység, sem pedig a rossz házasság. Ennek ellenére azt Az irodalom illata Évekkel ezelőtt, amikor kezembe került egy könyv, amely, ha kinyitották, egy tavaszi virág illatát árasztotta, rádöbbentem, az illatok nem is állnak olyan távol az irodalomtól, mint azt korábban hittem. A sejtés, hogy létezik valamiféle titokzatos összefüggés az illatok világa és az írott szó között, a későbbiekben igazolódni látszott. Figyelni kezdtem, mint társul egy-egy illat az igazán nagy olvasmányélményekhez (így lett levendulaillatú Proust, akácillatú Krúdy, lőporszagú Kafka...), mígnem felfedeztem, hogy a kell mondanom, hogy a hátrányok gyakran szinte ledolgozhatatlanok... Gábriel, a költő például kétségtelenül tehetséges ember, de harminckét évesen alkoholistává válik, majd felakasztja magát az abrakolóra. Tipikusan lengyel, vagy ha úgy tetszik, szlovákiai vagy ukrajnai magyar, nemzetiségi, harmadosztályú nemzeti sorsú ember, akit az, hogy nem franciának vagy angolnak született, átokként sújt. Gabriel Szymanek belebetegszik abba, hogy lengyel, tagadja a lengyelségét, s amikor megjelenik első verseskötete, rádöbben arra, hogy képtelen ezt a pályát folytatni, hogy ez a pálya ebből a helyzetből egyszerűen folytathatatlan...” A regionalizmus, az elszigeteltség mint átok? Meglehet. Mindenesetre Vajkai regénye e tekintetben nem azt sugallja, hogy a hátrány végzetszerűen és kivédhetetlenül a kisebbségi helyzetből adódik, sokkal inkább azt, hogy a betegség erkölcsi eredetű. Mintha volna kollektív erkölcs... Mintha a kisebbségi lét kevésbé kedvezne az egyénnek, az egyes ember boldogulásának, felemelkedésének, kitörésének, megmaradásának, szavának. A magát másodrangúként meghatározó egyén feladja önmagát, s társulva a hozzá hasonlókhoz, a közösség részeként, a kollektív létben látja érvényesülése egyetlen esélyét. Azt a hosszabb-rövidebb vajúdást, amíg a szabad akaratú ember a közösség akaratához idomul, nevezhetjük holt idénynek is. A holt idény meséjének keserű az utóíze, s a regény megfelelő szakasza sem ad feloldást: „Az emberek. Nézd csak meg, fiam, ezeket! Csakis akkor tartanak össze, ha csoportosan kerülnek bajba. De ha csupán egynek esik bántódása, azt kivetik maguk közül, megalázzák, porba sújtják, elpusztítják. Hz a mi igazi gyalázatunk. Nesze neked, lengyelség! Nem, nem kell ezeknek semmi, csak egy marék búza vagy köles, kevéske rozs.” Ezt egyedül Barak László (vajon a költő vagy a közéleti ember?) vitatta, világirodalmi példákkal meg derűlátással, kijelentvén, hogy nincs ledolgozhatatlan hátrány. Meglehet. Csanda Gábor hangulatokat felidézni képes illatok és a képzelet szabadságát nyújtó írás egy tőről fakadnak: ugyanarról a vágyott, titokzatos valóságról adnak hírt. Azóta fokozottabban odafigyelek az „illatos” könyvekre. Vajkai Miklós Saison morte-jában kitárul a „szagokkal telített Kelet-Európa“, vagy legalábbis annak egy jellemző, fehér-piros tónusokkal árnyalt szelete. Emilia és Anna időben visszafelé csörgedező családtörténetét az ősi família ódon, avas levegője lengi be. Szinte már nem is illat ez, hanem, mint azt a Marguerite Yourcenar-idézet is sugallja, szag, bűz, a pangás bűze. E mo-A nyugalom beszéde A néma írás és a hangzó szó ellentétéről, kultúrtörténeti vonatkozásairól, az elsőbbség filozófiai-világnézeti hátteréről sokan értekeztek már. Pécsett, a legutóbbi JAK-napokon megtapasztalhattam, mit jelent megeleveníteni a szöveget, szóra bírni a néma betűt. Bartis Attila mély, nyers és monoton hangon olvasott fel A nyugalom című regényéből. Hangjának kimértsége, már-már provokatív unottsága és flegma kántálása csak az első mondatoknál tűnt furcsának, túlzónak, mesterkéltnek. A hangos olvasás előrehaladtával rövid időn belül olyan vibráló szellemi erőteret sikerült teremtenie (elég volt körbepillantani a hallgatóságon), amelyben a szöveg a modalitás értelmező erejének hatására épült fel újra — ott és akkor. A regény egy éveken át önkéntes szobafogságban élő, hajdan ünnepelt, a kommunista kultúrpolitika által félreállított színésznő és író fia, valamint külföldre távozott s ott világhírű hegedűssé vált lánya kapcsolatáról szól. Anya és fia közti ellentét a szöveg hatását döntő mód meghatározó nyelvi funkciók egymásnak feszülésében ölt testet. A lassan megtébolyodó, gonosszá váló színésznő beszédének nyers, közönséges expresszivitását fia udvarias és visszafogott hangja ellenpontozza. A cselekmény ennek a két stílusnak a versengésében, kölcsönös felerősítő és kioltó műveletei mentén bontakozik ki, s ez a mű hatásának az egyik titka. Ennek az élményét sikerült a szerzőnek megteremtenie szuggeszu'v felolvasásával. Bevallom, ennek hatására vettem meg és olvastam el a könyvet. Tehát nemcsak a szerzői név, hanem olykor a szerzői hang is érdekelt lehet az olvasói elvárások kialakításában, azaz: a befogadást serkentő tényezőként viselkedhet. (Bartis Attila: A nyugalom. Bp, Magvető 2001) Benyovszky Krisztián csárbűz azonban nem nyomja el az Emília történetében felbukkanó, egyéb jelentésteli illatokat. A hősnő könyvtármagányát az olvasó Emilia könyveinek penészszagával együtt lélegezheti be. Máskor, amint „a Nap illatos haja“ megérinti a lányt, az olvasó örülhet a szereplő pillanatnyi szabadságának. Zavarhatja viszont a „nemzet orrcsiklandozó illata“, hiszen nemcsak a szereplőknek tűnnek a könyvbéli „magyar történetek gyanúsan lengyelnek“, hanem fordítva is: Vajkai lengyel történetei a magyar olvasó számára legalább ennyire tűnnek „gyanúsan“ magyarnak. Keserű József Könyvjelző 1/02
