Komáromi Lapok, 1943. április (64. évfolyam, 15. szám)
1943-04-10 / 15. szám
4. oldal KOMAROMI LAPOK 1943. április 10. BALLADA EGY KISMALACRÓL 1. Azon a tavaszon egyetlen nagy. égigcsapó vágyban égtem. Abban a vágyban tudniillik, hogy egyszer végre disznópásztor lehessek! Ennek pedig határozottan s minden kétséget kizárólag Lapos Ferkó volt az oka. a község kanásza, aki ámbár a druszám volt s akihez éppen ezért elvitathatatlan rokoni szálak fűztek, de akinél nagyobb csirkefogót s megátalkodottabb gazembert mégse ismertem a Dunamenjtén. Ez a Lapos Ferkó ott legeltette a disznait a páhóknál, azon az óriási, selymesfűvü réten, amelyiknek a végit hunyorgó szemmel se látta az ember s amelyiken annyi volt a százszorszép meg a nefelejcs, akárcsak az égen a csillag. S amelyiken jómagam a kétpár libánkat őriztem. Noshát, ez a sehonnai Lapos Ferkó, valahányszor összetanálkozott velem, folyton ilyesmiket szólt hozzám: Rcpülnek-c mán a libák, druszám ? A libák pedig hogyan repültek volna, amikor még akkorikák voltak csak, hogy alig látszottak ki a fűből? Szárnyuk se volt még, se tollúk, ellenben pihések voltak s olyan sárgák, mint a kikirícs. Aztán, másalkalommal, ezzel bosszantott Ferkó: Druszám, hallod, ezek a libák igen gyanúsak nekem. Meglásd, mire felcseperednek. egészen tyúkfejük lesz s kotkodácsolni fognak! Sejtettem, hogy miért mondja ezt a csirkefogó. Megszagolta bizonyosan, hogy édesanyám, maglód híjján, kotlóstyúkkal kelttette a libákat... Képzelni lehet, hogy evett a méreg. Különösen a kotlóstyúkkal való história szúrta az oldalamat, mert ebben a kérdésben akarva, nemakarva is, kénytelen voltam arra az álláspontra helyezkedni, hogy utóvégre — ki tudhatja? tán igaza lehet Lapos Ferkónak. Mert a libák irtókeservesen fejlődtek. Hiába hajtottam őket a legkövérebb fűbe. csak nem ettek, ellenben bugarásztak. A bugarászás kétségkívül tyúk-lraj lamot árult el, de emellett ahhoz a csúf-színű pihéhez is olyan erősen ragaszkodtak a nyavalyások, akárcsak Pitke Ádám felesége az életéhez, amikor a Dunába ugrott. Ám Lapos Ferkó csak tovább szúrdösott:- Ez a mesterség, druszám, ez a kanászmesterség! Az ember hanyattvágódik a füvön, szagulja a százszorszépet S: kiveti a hasát a napsugárnak. A disznók cHegclésznck s híznak rendiben, mert okos jószágok. Az embernek a füle botját se kell rájukfordítania. mert azt tudd meg,- druszám; hogy a disznókat egyáltalán nem a kotlóstyúk kelti! Miisem termés,z,e'tesebb ézék után, mint hogy egyik esté odaálltam édesanyám elé s kerékéin kijelentettem: a libapásztorsággal pedig felhagyok. S okvetlenül és a legsürgősebben disznópásztor akarok lenni. , • Anyám, szegény, szomorúan mosolygóit : ,- Dtd’iiincs ám nekünk disznónk! Hát szerezni köll! . Csakhogy igen szegények vagyunk mi. kisfiam. ‘ Sírvafakadtam. Elkapott a zokogás is. No. majd ha megsegít bennünket a jó Isten, mmgyárt veszünk egy kisdisznöt... simogatott édesszülém, de éreztem a hangjából, hogy a jó Isten segítségét még igen messze-valónak tartja szegény. 2. A Duna pedig csak áradt-áradt. Apám, aki a halászmesterséget űzte s naphosszat a Dunát rótta rozzant ladikján, egyre szomorúbb hírekkel jött haza esténként :- Odafönt nagy bajok lehetnek, — mondta egyszer,. — azt mondják, két falu is víz alatt van már a Csallóköziben ... Mi azonban még nyugodtak lehettünk. Magosparton állt a házunk s a Duna csak a part derekát nyaldosta. Apám ladikja mindig tele volt. Tőkék, fadarabok, kerítésrészek, miegyebek hevertek benne, néha még sodrófa is meg kisszekrénv. Szomorú jelképek voltak ezek a holmik, amiket az ár sodort el, a jó ég tudja, honnét, s amelyeket apám horgászás közben halászott ki a Duná-Irta: Nehéz Ferenc bői. Ám nekünk mégis szép ajándéknak tűntek, mert a tőkék s fadarabok megkíméltek bennünket attól, hogy a madari erdőre menjünk rozsét szedegetni télire. Mindent hozott az ár, tüzelőt is, halat iis, s egyik délelőttön hirteleniil ezzel lepett meg anyám: — Holnap pedig beruccanunk Komáromba s újcsizmát veszünk neked, kisfiam. Rátekintettem a cipőmre. Cudar állapotban volt a cipőm, a lábamujja ki is kandikált belőle. De kijelentettem: Inkább lemondok a csizmárul. Lemondasz? — bámult el anyám. Inkább kismalacot vegyünk, mondtam Várjunk még egy csöppet, kisfiam. Hideg van még s ilyen likas cipőben a kismalac után se járhatnál, ha netán belemenne valamelyik pocsétába ... Igazat kellett adnom anyámnak. Lapos Ferkó is csizmában uradzott, a kanáázélet fura volna csizma nélkül valóban. A csizmát megvettük tehát, de nem húztam fel, hanem jófényesre kisubickoltam s odaállítottam az öregláda tetejére. A következő napon pedig kitoppantam Lapos Ferkó tanyájára.- Mi újság, druszám? kérdezte, a csirkefogó. — Tán csak nem kokas vált a kisbegyű libábul ?- Nem, hanem karikásustor kéne! — Affenéket! kacagott a sehonnai. De elibetartottam a halnyelű bicskámat. A Kisjézus hozta még, karácsonykor. S erre megkáprázott Lapos Ferkó szeme. A silányabbikat ugyan, de rögvest odaadta az egyik karikását, a hal nyelűért cserébe. A csizma is megvolt tehát, meg a karikásustor is! Már éppencsak a kismalac hiányzott . . . Azonban a Duna csak egyre kövére - dett. egyre zavarosabbá vált, úgyanynyira. hogy apám hiába rakta le a horgot, a halak nem ta'áltak rá. A keresetnek egyik napról a másikra beföllegzett s olyan szegények lettünk ismét, mint a templom egere. Búsulva néztem a kisubickolt csizmákat s a könnyem bugygyant ki. valahányszor a szögre akasztott. cifranyelű karikásustorra esett a tekintetem. Mert bizony-bizony: a kismalac irányában való reménységem beteljesedéséről szó se lehetett ismét . . . Apám azért szünet nélkül a Dunát járta. Ha már halat tiem foghatott, legalább a tüzelőanyagunkat szaporította. Egyik este éppen imádkoztunk. A 'tűzhely mellett kuporogtunk anyámmal s hangosan kértük Szent An tál kát, segítse meg azokat is, akiknek nagy szomorúságot okozott a Duna. még nagyobbat, mint nekünk. Margit húgom a kuckóban hevert s eleintén csöndes pityergéssel festette alá az imádságot, mert éppen a fogai jöttek a kis nyavalyásnak. Később azonban ő is tekintettel lett Szent Autalikána s a dunamenti emberek szomorúságára: abbahagyta a pityergést s bámulatraméltó igyekezettel szopni kezdte a cuclisüvegét. Egyszercsak óriási sivalkodás. kinyílik az ajtó. betoppan rajta apám s az öléből egy gömbölyű-szép, turcsiorrú, .kesemalacot bukfenceztet a szoba közepére. Ammen! siköltottam a Miatyánk végit, de olyan hangosan, hogy a mennyország ablakai is megzörrentek belé biztosan. S azzal, miközben anyám is torkára akadt imádsággal bámult apámra s Margit húgom is úgy nézett, mint a Sánta Bacskor csacsija a süttői toronyra, kaptam magam, odaugrottam a kuckóhoz, kirántottam Margit húgom kezéből a cuclisüveget s égigcsapó boldogsággal, zokogva szoptatni kezdtem belőle a kismalacot. Azt a drága, turcsiorrú, kesefajta kisjószágot! 3-Én édes Teremtőm, micsoda szép napok következtek! Ott heverni naphosszat a selymes fűben, a százszorszépek meg a nefelejcsek között, hallgatni a kispacsirtát, amely a fejem fölött nótázik s kivetni a hasamat a napsugárnak, amely úgy huncutkodik, úgy ragyog az égből, mintha egyenesen arra kapott volna parancsot, hogy nekünk süssön . . . nekem meg a kismalacnak, annak a drága, turcsiorrú, kesefajta kisjószágnak, amely olyan szelíden, olyan okosan legelészik nem messze s valahányszor egy pirinyóka virágot is letép véletlenül a füvei, felémfordul, felém azokkal a mosolygós szemeivel s röffent egyet, kacag egyet, aztán ugrik egyet... én édes Teremtőm: mi lehetne ennél nagyobb boldogság a világon ? ! S aztán, mikor a falu. felől kiérkezik az estiharaiigszó, felugrani a fűről, fogni a karikást és nagyot, hatalmasat pattintani véle, de olyat, hogy a Lapos Ferkó füle is megcsendüljön beléj s azzal elindulni lassan, hazafelé, kettesben, büszkén, csillogó új csizmában.... én édes Teremtőm: a király dolga csak kismiska lehet az ilyen sorhoz képest ! . . . Nyárdereka felé járt már. A Duna vize mind lejjebb szállt s lassan a reménység lett úrrá ismét az öreg folyam partján. Nótázva tértem meg a kismalaccal. Anyám a kapuig futott elém. kis szakajtókosarat tartott a kezében s azzal csalogatta be a kismalacot a kapun. A kismalac örömest futott utána, mert tudta, hogy a szakajtóban kukorica van. De e/jen a napon felhőt vettem észre anyám arcán. A szemeiben is szomorúság ült. Mialatt a kismalacot az ólba késztettem, hosszan nézett anyám, cgyszercsak pedig nagyot sóhajtott. Megfordultam s abban a pillanatban láttam, hogy a szemeibe könnyek szöknek. Odaugrottam hozzá s belekapaszkodtam a .szoknyájába: Tdesanyám! Mért sír? (’) nem szólt egyebet, csak ennyit, mialatt Olyan erősen szorított magához, hogy azt gondoltára, menten megfulladok: — Kisgyénrántom .:.' aranyos kaná7 szóm f ' ' ;. Bum-, likőr és pálinka küiönle gességek kicsinyben és nagyban legelőnyösebb beszerzési forrása PUHR TIVADAR rum- és likőrgyárábcm KOMÁROM (Ferenc József rakpart 21. az udvarban) Távbeszélő: 649 3-46. Legkellemesebb húsvéti ajándék, egy üveg Puhr-féie likőr IS Nádor-utcában levő 2 szobás lakásomat elcserélném 3-4 szobás lakással. Cím a kiadóhivatalban. 153 Rossz sejtelmekkel feküdtem le ezen az estén. Sokáig nem tudtam elaludni. Apám későn jött haza megint, de mikor megjött, ő is észrevette anyám szomorúságát. Mi bánt, lelkem? - kérdezte apám. Anyám aggodalmas pillantást vetett a kuckó felé, ahol Margit húgommal együtt feküdtünk. Én ébren voltam, de lehunytam a szemem s úgy tettem, mintha szintén aludnékf Félek. suttogta anyám. Csak nem a kismalac miatt ? . . . De igen . . . Mintha azt súgná valami, hogy nem jól cselekedtünk ... Apám megölelte anyámat s ahogy kipislantottam a dunyha alól, láttam, elmosolyodik. Tanuld meg, kedves, — mondta csöndesen, — a Duna is a Jóisten parancsa szerint cselekedik. S a Jóisten látta, milyen szegények vagyunk mi. Hát boldogságot akart szerezni nekünk... az öreg Duna által... Nem értettem apám beszédét, de megérezte m ezen az estén, hogy valami nagyon-nagy szerencsétlenség fog érni engem. S én édes Teremtőm, bizony nem is tévedtem ... Mert egyik reggel mi történt ? Ahogy a kismalacot akartam kihajtani éppen, ladik állt meg a házunk alatt. Töpörödött kis asszony kászolódott ki belőle, meg egy rongyosruhás ember. Apám fogadta őket. aki szintén a Dunára igyekezett már. Mi járatban vannak, atyafi ? kérdezte apám szívesen. A Csallóközből gyöttünk, felelte az ember, árvízkárosultak vagyunk. Olyan szót mondott, amire apám arca csupa sajnálkozás lett. Betessékelte őket a konyhába s anyámnak odaszólt, hogy a sültkrumpliból a szerencsétleneknek is adjon. Mert fázhatnak szegények. S aztán a töpörödött kis asszonyka, nagy pityergés közepette elmondta, hogy mindenüket elvitte az árvíz. A Házuk beomlott, ami kis portékát össze tudtak kuporgatni, az is a Duna martaléka lett. Egyetlen vagyonkájukat, egy választási kismalacot is magával ragadott az ár, mégpediglen ólastul. Hát azért járják most erre lefelé a folyam mentét, hogy a jóemberek szívéhez szóljanak s azt, amit nélkülözni tudnak, adják oda nékik, hogy öregségükre koldulniok ne kelljen . .. Mialatt az asszony beszélt, apám az asztalra könyökölt s csak maga .elé: bámult. Éreztem, hogy nagy vihar dúlhat a lelkében. Anyám, szegény, szorgalmasan rakta a sültkrumplii a vendégek elé s közben a könnyeit potyogtatta a gőzölgő krumplikra. Magam eddig a~ konyhaajtón kívül figyelgettem. csak- akkor léptem be csöndesen, mikor, a' rong.yoskendős öregas-zszpny a kismalacot említette. Sose felejtem el azt a percet-Én édes Teremtőm, sose felejfam el! Ragyogott .a- csizmám: \ olyan fényes volt, akár a tükör. Kezemben a karikás rotoromat tartottam, „éppen előző- esté kötöttem a végibe tiszta.-üj sugarat raffiából: Vállamon a kistarisznyám csüngött, benne madárlátta kenyér , lapult, mert előző napról maradt meg, s kint volt egyszer, már. a nefelejcse? rétén, így léptem be, mondom, a konyhába, az árvízkárosultak panaszai, édesanyám könnyei „meg az édesapám töprengése s nagy-nagy lelkivihara közé. Csak néztek rám egy darabig, valamennyien, az árvízkárosultak is. az apám is és édesanyám is. Egyenesen álltam, emlékszem, a szívem pedig iszonyatosan vert. S ekkor édesanyám egy hatalmasat felzokogott, otthagyta a sültkrumplit s elibém rohant. Megkapta a nyakamat s úgy csókolt, úgy ölelt szegény, miközben folyton ezt mondogatta:- Kisgyémántom, aranyos kanászom! Én előttem ekkor már megvilágosodott apám beszéde s bizonyosan tudtam, hogy a kismalacot ő halászta ki a Dunából, ólastul. És a kismalac pedig nem lehetett másé, csak ezeké a nyomorultaké, akik éppen olyan elhagyatottak, éppen olyan tcmplomegerei, mint mi voltunk. Gyüjjön, néni, mondtam az aszszonynak, itt van a kismalacuk nálunk ...
