Komáromi Lapok, 1942 (63. évfolyam, 2-52. szám)
1942-04-04 / 14. szám
4. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1642. április 4. IBSIITIÜf úafédM /joháMméíhíL! EZT OLVAS S U K Máriapuszta tanítónője Balázs Benedicta regénye. (Palladis) Következő alcímekkel is elláthatnám a főcímet: Hajnalodik... Pitymallik... Minden Demoszténesznél szebben beszél a tett, stb. Mert miről is van szó? Arról, amiről annyi tinta elfogyott, annyi írógépszalag elkopott, annyi szép szó elhangzott már: a ponyvairodalom elhallgattatásáról, a ponyvairodalom agyonütéséről. Ennek az érdekében történt most valami: ama bizonyos említett bátor lépés. Mert lám, itt a tett. A Palladis irodalmi részvénytársaság tetté, amikor 75 filléres, közel 200 oldalas kisregényeket adott ki. Ez volt az elgondolás : érdekes legyen, egyszerű legyen, keresztény erkölcsi alapon álljon, tudást is hirdessen, amit inkább észrevétlenül, ostyába burkoltan adjon be! És megjelent a napokban az első kötete, a háromnegyed pengős regények első kötete: »Máriapuszta tanítónője« címen, mint Balázs Benedicta I. pályadíjat megnyert munkája, amely a kis embereknek, egyszerű embereknek az életét mutatja be vonzóan, érdekesen, kedvesen. Van benne tanyai és városi nép: kisgazda, tanyás ember, földbirtokos, szolgáló és szolgalegény, azaz inkább cselédember mindkét nembeli, még abból a fajtából való, amikor a cseléd családhoz tartozót jelentett, tehát a cseléd szó elvállalásának az idejéből1 való mentalitású, mondom: van benne ilyen is, olyan is, főispán is, rendőrkapitány is, intéző és nyugdíjas özvegy, szegény is, gazdag is és mind ember, mindnek érző szíve van, meleg emberi szíve. Másfél esztendőt mutat be a regény egy tanyai iskola életéből. Az apró emberbimbók életébe a felnőttek élete is belekapcsolódik, s Máriapuszta tanítónője nemcsak a gyermek sorsát igazítja, hanem erős keresztény erkölcsi* alapon állva, szuggesztív egyéniségének minden erejével felnőttek sorsának is intézőjévé lesz. Visszabillenti az életsors rosszul lendült kerekét és gondviselésszerüen szolgáltat igazságot és teremt boldogságot a tönkrement emberi élet helyébe. Egyszerű, finom eszközökkel dolgozik az író: bátran emel szót igaza érdekében. »Pitymallik'« — kezdi az író. — Pitymallik a pusztán. — Pitymallik! — mondom én, pitymallik a napi, magyar, könynyű szépirodalomban is... Ez a Palladisvállalkozás pilymallatot jelent... Manapság már legkevesebb nyolc esztendeig jár mindenki iskolába. Legkevesebb nyolc éven át művelik az iskolában a gyermekeket, nyolc évig tartózkodnak a betűk országában, ahonnan kikerülve és felnőve, olyan betűéhségre tesznek szert, hogy nem! csoda, ha habzsolva habzsolnak minden betűt, amely éppen elébük kerül. Ha ponyva, hát ponyva!... ha lélektelen szappan-Ímborék, amely szétpukkanva semmivé váik, még jó, még szerencse, mert nem hat, ha tartalmat sem ad. De ha levegő helyett mérges gázokkal teljes a szappanbuborék belseje? Ebből már lélekölés lesz. Eszméért, elvekért lelkesülő emberek adták ki, eszméért lelkesülök bírálják az új Palladis-köteteket, eszméért Ielkesedők írják, és eszméért lelkesedőkké kell válniok — tudatosan vagy tudat alatt — azoknak, akik olvassák. Hisszük, reméljük és kívánjuk, hogy minél előbb és minél nagyobbá nőjjön a buzgón olvasók tábora. A »Máriapuszta tanítónője« beszerezhető az Unió könyvesboltjában. (k. p. p.) E«Y PERC SZÜNET Alapy Gáspár polgármester felhívást tett közzé: nagypéntek délután, pontosan három órakor álljon meg egy percre a munka, némuljon el az ajak s merevedjen mozdulatlanságba a siető láb. így emlékezzék Komárom arra a pillanatra, amikor az Istenember szenvedése közben betelt a pohár, lehajtotta fejét a kereszten s lelke az emberiség érdekében feliramlott a felhőkön túlra. Megdöbbentő pillanat ez. Valóban: külsőleg is ereznünk s éreztetnünk kell. A keresztény Komárom, amelynek a sorsában a kereszt játszotta eddig is a legnagyobb szerepet, — akkor, mikor a szenvedés kálváriáját járta s most is, mikor a keresztcipelés után enyhülést, megpihcnést s boldogságot vár, — megértette a polgármester felhívását. Nagypénteken pontosan három órakor elnémult s mozdulatlanságba merevedett a város. Csak a lelke énekelt s a szíve mozgott. Ott álltunk a Klapka-tér sarkán. Még rohantak az autók, még loholtak az emberek. Egy pékinas fütyülve száguldott a kerékpárján. Ezt a slágert fújta: »Gyűlölöm a vadvirágos rétet...« Egy maszatos utcagyerek a Somorjai kirakata előtt bámészkodott, laposra nyomta az orrát az üvegen s a nyálát csorgatta a kirakatba tett szalámirudak felé. Egy fiatalember karonfogva ment egy lánynyal, közelhajolt hozzá, mondott neki valamit. A lány felkacagott, gyöngyözően, boldogan. A rendőr utánuk nézett, kissé irigykedve, de azért mosolygott. A sétatér felől katonák jöttek, csillogott a kardjuk s nagyokat csattant a bakkancsuk. A Jókai-utcából társzekér fordult ki, rogyásig tele volt s a kocsis szitkozódva ütötte a lovakat, A Csonka előtt két elegáns hölgy állt s a tavaszi divatról beszélgetett. A Szentháromság-szobor előtt egy öregember éppen megemelte a kalapját. Ebben a pillanatban a Szent Andrástemplom toronyórája előbb négyet, aztán mélyebb hangon, lassan hármat ütött. Az öregember hallotta meg először. Az, aki a Szentháromság szobor előtt jött. Leemelt kalapját nem tette vissza a fejére, megállt s lehajtotta a fejét. Az autók lefékeztek. Az egyik soffőr kihajolt a kocsiból s nagyot kiáltott az ostorral hadonászó kocsis felé: — Csend! — Mi az, hogy csend? — kiáltott vissza cudarul a kocsis. — Nagypéntek... — felelte csöndesebben a soffőr. — Ja persze ... — hallgatott el a kocsis. Mindenkinek eszébejutott erre, miről van szó. Az is tudta már, aki hírét' se hallotta a polgármesteri felhívásnak. Gyönyörű dolog volt! Gyönyörű dolog, hogy a pékinasnak torkára szorult a sláger, még gyönyörűbb, hogy amaszatos utcakölyök elfeledte, hogy éhes. De gyönyörű volt, hogy a szerelmet is elfeledte az ifjú pár, aki a mozi felé ballagott. A katonák s a rendőr vigyázzba merevedtek s a két hölgy gondolata messzeszállt az ezüstprémről s selyemharisnyáról. Mozdulatlanul álltunk. Bizonyára így volt ott is, ahova nem láthattunk. A- műhelyben, a gyárban, az irodában is. Nagypéntek délután volt s a cstendben a római százados rekedt, csodálkozó szavát hallottuk: — Valóban Isten fia volt!... Kis irka-firka MÉZES JÁNOS Mikor kiegészítésképpen utánunk küldték, nem nagyon bíztunk a tudományában. Csendes, jámbor ember volt, olyan hanghordozással, mintha mindig méltatlankodna, mintha állandóan sérelem érné s valamiért folyton jajongania kellene. Vannak ilyen emberek: síró a hangjuk, nehéz a mozdulatuk, gondolkodásuk lomha, jóindulatuk viszont végtelen. Mézes Jánosnak hívták, negyvenkétéves volt, négy gyerek apja a Csallóköz legmélyén, valahol a somorjai járás egyik sáros zugában. Negyvenkét esztendejére olyan arca volt, mint egy öt< venévesnek, haja már erősen őszült, fogai nagyrészt hiányoztak. Megkopott már szegény Mézes János a földdel, tehenekkel, juhokkal való küzdelemben. Először a konyhára osztották be, de örökké náthás volt, mindig az orrát törölgette, szipogott, a szakácsok hamar felmondtak neki a húsmosásnály a kruplihámozásnál, hát megtették fűtőnek s favágónak. Onnan elkéredzkedett, hogy nem bírja a hajlást. ízületeiben fészket vert már a csúz, dereka ropogva hajlott, hozzá még kényeskedett is, nehogy komolyabb munkára szorítsuk. Amikor egyszer az egész társaságot elvitték a szomszédos gyógyfürdőbe, Mé-i zest nem lehetett előcsalogatni a meleg vízből késő estig, — úgy tett, mint az anekdotabeli egyszeri ember, aki hatheti kúrát lefürdik egyszerre. Akkor megtettük küldöncnek. Ehhez is lassú volt, nevettek rajta. Egyszer azt mondja neki a zászlós: — Menjen csak be a konyhaudvarra, Mézes, és hozza el a kerekemet. A zászlós a kerék alatt a kerékpárját értette, amely ott hevert a napon, a szakácsok tanyáján. Mézes beballagott a konyhára, körülnézett az udvaron s meglátott egy mcg1 vasalt kocsikereket, amely a ház falának támaszkodva várta a bognár ügyes kezét. Megfogja Mézes a kereket s gurítani kezdte maga előtt. Szűcs, a főszakács kidugta a képét az» ajtón: — Hová gurítod azt a kereket, te Mézes ? — A zászlós úr parancsára, — szuszogott Mézes, — nem tudom, minek kell neki, hozzá hajtom. Úgy szaladt utána két ember a biciklivel s vette ki kezéből a kocsikereket, — elgurította volna az ágyúig, ha nem szólnak neki. Még akkor is gyanakodott, amikor a zászlós elé ért a kerékpárral, nem szedték-e rá a szakácsok s jól tette-e, hogy a »biciglivel« érkezett, nem pedig a megvasalt kocsikerékkel. Elcsellengett a többi között. Egyszer megütötte a lábát s annyira fájtatta, hogy hordágyra kellett rakni, úgy cipelték. Három napig hordozták, csak akkor derült ki, hogy kutyabaja sincsen, rászedte a többieket. — Erre van eszed, — mondta mérgesen az egészségügyi katona, de senki sem haragudott rá. Úgy éreztük, hogy Mézesnek a sok bosszantásért valóban joga van egyszer a maga módján igazságot venni a többieken. Még külön kolbászt is kapott a szakácstól, amiért ekkora esze volt. Nagy sikere van NEHÉZ FERENC: Kis a nagy lak áll Pana mentebe című, most megjelent könyvének Leguzebb, legszívhezszólóbb elbeszéléseit gyűjtötte össze ebben a könyvében a szerző. Könnyesmo* »lyos történetek az öreg Duna mellől, egy kisfaluró1, a szerétéiről a gazdag szegénységről. Kapható és megrendelhető az „UNIÓ“ könyvkereskedésben. Ára csak 2 Pengő. Aztán leszerelt, elbocsátották az őszszel, sokgyermekes, szegíény ember, ő ment haza legelőször. Ezt is igazságosnak tartotta mindenki. A napokban találkozom a hadnagyunkkal. Sorra vesszük az ismerősöket s néhány mondat után ezt mondja hirtelen: — Agyonütötték Mézest. Egy félzsák krumpli miatt. Szinte el sem hiszem. Még annyira él a tudatunkban, annyira előttünk áll lomha alakja, nehézkes mozgása, anynyira fülünkben a méltatlankodó hangja, hogy másodszor is megkérdezzük, bizonyosság okából: — Mi történt vele ? így derült ki, hogy a szakasz leg-t lassúbb embere egy félzsák közös krumpli áldozata lett. Együtt ásta a csallóközi krumplit, nadrágszíjj-vékony földjén a sógorával. Ásták-ásták a gumókat, amikor megszólalt a sógor: — Ezt a félzsákot én viszem haza. Mézes a négy gyerekére gondolt, kiegyenesedett s méltatlankodó hangján azt mondta, hogy nem. A sógor felemelte a zsákot s cipelni kezdte. Mézes letette az ásót, nekiment a sógornak s megverte. Hirtelen fürge lett: a családjára gondolt és a sógor önzésére. A sógor letette a zsákot, felemelte a kapát s egyet sújtott Mézes fejére. Mézes összekókkadt, elzuhant s kilehelte a lelkét. Ott, a csallóközi krumpliföldön. A sógor a zsákra nézett s Mézes Jánosra. Először nem tudta, mit tegyen, aztán kiáltott egyet s futni kéz-« dett. Később jelentkezett a csendőrségen. Most már nincsen Mézes János. Lomha, nehézkes járása hiányozni fog, a szakácsok sem fogják ugratni és ő sem fogja bosszantani az egészségügyi katonát. Ilyen egyszerűen megy el egy ember, csütörtökön délután, a csallóközi krumpliföldön, amikor egy félzsákra valót ki■ ástak á sógorral és Mézes János négy éhes gyerekére gondolt. Szomhiihy Vikisr CERÜZAHEGY Sok szó esik mostanában a ponyváról, de még először hallottunk most valamelyik lapban arról, hogy drágák a magyar könyvek. Drágák, egyrészt azért, mert magyarok, de drágák azért is, mert •kevés a pénzünk ahhoz, hogy tnegvegyük őket. Nem lenne-e jó most már valóban arra gondolnunk, hogy van olyan réteg is közöttünk, amelyik a ponyvát nem olvassa és egyenesen vágyakozik az irodalmi müvek iránt, de nem juthat hozzájuk és nem szerezheti meg azokat, mert egy könyvért 10—15 pengőt nem tud fizetni. A ponyva 10 fillér, 10 dkg kolbász 80 fillér, a becsületes író munkája 10—15 pengő; mit vásároljon az inkább, {akinek száz vagy kétszáz pengő egy hóra a fizetése? Világvárosi szenzáció Komáromban! Husvétvasárnap, hétfőn WL a varázs*°k koronázatlan királya £> és kedden tartja “ Mfittafil fi A & fi fiifififi szenzációs bűvész előadásait a Katolikus Legényegylet színháztermében. Ezideig még soha nem látott pazar kiállítású bécsi és berlini saját díszlet és felszerelés! lielyárak 50 fillértől 2 Pengőig. Előadások: Vasárnap d. u. 4 órakor este 8 órakor Hétfőn d. u. 4 órakor este 8 órakor Kedden este 8 órakor
