Komáromi Lapok, 1940 (61. évfolyam, 1-52. szám)
1940-07-27 / 30. szám
1940. július 27. KOMAROMI LAPOK 3. oldal. Szép élet a cserkészélet Dunaalmáson Kies fekvésű helyen, vidám hangulatban folyik a komáromi cserkészek táborozása — „Leszünk mi még odafönt Szklenón is!...“— mondják csillogó szemekkel a fiúk Izsánvölgy, Dunaalmás, júl. 21. Dunaalmás csendes még, mikor megérkezünk, alszik a falu s a he-* gyek tetején kibukkanó napocska is mintha álmos volna kicsikét, ahogy végigmosolyog a Csokonay Lillája emlékére szentelt márványtábla aranybetűin, a főuccai Népház homlokán. »Izsánvölgy« neve ismeretlen előttünk s embert keresünk, aki megmondja, merre van. Ám fölösleges az igyekezetünk: valahonnan a hegyek lába felől harmonikaszót dob felénk a hűsen lengő szellő s legott tudjuk, hogy a zeneszó csak a cserkésztáborból jöhet. Ott már talpon vannak... Rákapaszkodunk tehát a cserkésznóta melódiájába s a 'melódia csakugyan odavisz bennünket a táborhelyre. Csörgedező patak mentén, mintegy kétszáz méternyire az országúból, közvetlenül a hegyek lábánál, óriási nyírek sátra alatt ütötték fel ezidei táborukat a komáromi Jókai-cserkészek. Keresve sem találhattak volna megfelelőbb helyet: a természet minden szépsége, áldása egyesül itt, erdőkoszorúzta hegyek, nótát-csobogó kristályos patak, ezer-virágú. völgy, minden ölelkezik ezen a helyen s ehhez a gyönyörűséghez, mint mindenekfölötti gyönyörűség, hozzájárul az, hogy csak pár lépés innen a minden komáromi szív szerelme, a kedves, drága, öreg Duna, vadalma-szilvafás, madárdalos szigeteivel... Ez a jelszó: »Fax!..-.« Az ötletesen felállított, fatörzsekből rótt táborkapu előtt egy pillanatra még megállunk. A kapu homlokán, szintén durva, frissen nyesett fából ez az egyetlen betű van kirakva: Pax... Jólesik ezt a szót olvasni, a bencésbarátok jelszavát, amit ide is kihoztak magukkal a fiúk. Béke: ez a szó mosolyog, biztat, lelkesít itt a dunaalmási hegyek tövében s ez alatt a jelige alatt dolgozik, erősödik — a harcra ez a kis zöldinges csapat, amelynek a szemében a szebb jövő ígérete csál log... A harmonikaszó elcsitul, halk be-f széd suhan át a táboron: Vendégek! A komáromi cserkészek szivéhez mindig hozzánőtt a vendég, aki — hogy úgy mondjuk,— minden időben igen népszerű volt a Jókai-cserkészek táborában. No, nemcsak azért, mert a vendég sohasem érkezett üres kézzel, de mert tudva vagyon a tábor-» ban is, hogy a jó komáromiak szeretete mindenüvé elkíséri a tábort. Cornides Pista, aki ámbátor már egyetemista, de mégis csak a régi csapathoz jött táborozni, kisér bennünket végig a táboron. Példás rend, fegyelem mindenfelé. Az őrsi sátorok előtt frissen gereblyézett virágágyaié, szinte eláll a szemünk-szánk, mikor némely ágyon már nyíló virágot is látunk: biztosan egyenest a cserkészek kedvéért nyíltak ki ezek a virágok egy hét alatt. A Fecske-őrs sátrában laknak úgyláLszik a legfanatikusabb irredentisták: itt a nyílás előtti díszhelyre a magyar hármashalmot is megformálták, méghozzá Szent István keresztjével... Itt a népszerű Vöcsök sátra áll. — Vöcsök? — kérdezzük, miféle csodabogárról nevezték el ezt az őrsöt? Kisül, hogy ez a szó a Vizicserkész Őrsvezetők Körének rövidítése. Csupa ötlet, csupa lelemény az egész cserkésztábor. De itt meg a Mókus-örs tanyázik. Ennek a sátornak a lakói úgy állnak glédában, hogy szinte virít róluk a büszkeség. — Ezek azért »vágnak fel« annyira, — halljuk a magyarázatot — mert az első éjszaka, mikor megérkeztünk, mindjárt szimpátiát vállalt velük egy igazi mókus. A mókus azóta minden nap megjelenik a s átorfölötti fa lombján s ha a fiúk incselkednek vele, visszamosolyog rájuk... Szklenó is szóba kerül... • Meglátogatjuk a parancsnoki sátrat is. Az egyik parancsnok úr, S á g h egyi Medárd tanár úr éppen misézni ment Neszmélyre, a másik, Sendlen János, éppen most készülődik a reggeli táborszemlére. S e n d 1 e i n parancsnok úr a régi szellemet képviseli a »kiskárpátoki« táborban: igazi cserkész, tetőtől talpig. Szigorúsága közmondásos, még azt is kifogásolja, hogy reggel 'hangosan« rázták ki a pokrócokat s az egyik sátorral kapcsolatban amiatt szöntyolította el a na-| postisztet, hogy egy ötcentimétertiyi szalmaszál még ott hevert az ágy előtt.- Mit csinálhatnak moist a pozsonyi Kiskárpá tok-cserkészek? —- kérdezzük. Csak ennyit mond: — Ö1 e 1 k e z ü n k m i még a z o kkal... Szklenó is szóbajön, a kedves, híres komáromi táborhely ott fent... — Visszamegyünk mi még oda is ! — ragyog a szeme Karmos Karcsi éknak. Harángszó száll errefelé, a csapat misére megy Neszmélyre. Cserkészmise van.' cserkészek ministrálnak, énekelnek, Sendlein orgonái. A miséző pap is ismerősünk: M á t r a y Gyula dr., volt komáromi káplán. »Jaj, de éhesek vagyunk!...« Mise után mindgyakrabban zendül félj hol itt, hol ott ez a kórus. Mindem gondolat az ebédé. Meglátogatjuk a tábori konyhát s tiszteletünket tesszük a csapat ősi kuktájánál, Balogh Ka-' minál, aki különben az idén avanzsált. Egészségügyi főtanácsosnak nevezték ki, méltóságosi címmel s jelleggel. Öméltósága meg is kóstoltatja velünk a már majdnem kész ebédet: raguleves lesz, tökfőzelék, borjúhús m eg püspök k enyér. Fejedelmi ebéd, sjzinte túlfejedelmi a cserkészgyomornak. — Nagyon jól élünk, — mondja a parancsnok --- sőt aggódom is, hogy a mértéken felül jól... Hogy mit gondolt eközben, nem tudjuk, de Cornides Pista mintha kissé rosszalóun nézett volna a parancsnok úrra... Valamelyik sátorban ismét megszólal a harmonika, valami új slágert kezdett. De ahogy elkezdte, abba is hagyta rögtön. Hárman is futottak hozzá s eldöntötték a magáról megfeledkezett muzsikust. Egy pillanat múlva gyönyörű magyar nóta zendü 11 fel, de úgy, hogy szerteszéjjel sziromkönnyet sírtak örömükben a dutnaalmási virágok. Nehéz Ferenc. A Tó-utcát Tenger-utcává kell átkeresztelni S/ökőkut-óriások Komáromban Mint a neve is mutatja, a Tó-ucca helyén valamikor vízinövényekben és vizállatokban bővelkedő tó volt. Öreg komáromi gyökerek állítása szerint nagyobb vízállásnál a Vágduna is kijárt ide legelni. Nagy volt az élet a nádas-tóban, gémek, kócsagok, vadlibák és vadkacsák rajzottak környékén és Mátyás király kísérete igen szívesen és eredményesen vadászott partjain. Idővel a Vágdunát visszaszorították a medrébe, a tó lassan kiszáradt s medre a város terjeszkedése folytán lassan belekerült az emberi kultúra bűvkörébe, házak, uccák keletkeztek helyén} s ma már csak az ucca neve őrzi a múltat. No meg még valami, amiről éppen szólni akarok. Az itt épült házaknak azonban a mély fekvés miatt pincéjük sincs s ahol mégis megpróbálkoztak vele, ott legnagyobb szárazság idején is legfeljebb a gyerekek ladikáznak benne mosóteknőben, no meg a békák tartják »tandalóráikat.« A múlt vasárnapi délutáni zivatar legnagyobb örömömre pont a Tóuccában csípett el. A felhőszakadásnak is beillő istenáldás elől egy kapu alá menekültem. Ámde ebben sem volt szerencsém, mert bár felülről védve voltam, alulról azonban mindjobban nőtt a szennyes lé, úgyannyira, hogy végül is kénytelen voltam a már gyengülni kezdő esőben és bokáig érő vízben továbbmenekülni. Ahogy kiléptem a kapu alól az uccára, csodálatos természeti tünemény tárult Van szerencsém a nagyérdemű közönség szives tudomására hozni, hogy Komáromban, az Északi pályaudvarral szemben (vendéglő épületben) „Első Komáromi Rum- és Likőrgyártási üzem“ beiegyzelí cég néven rum- és likőrgyúrtúsi izemet nyitottam. Szives pártfogást kér: Kovács Mihály cégtulajdonos. n41 elém. A kocsiút két szélén, egymástól egyenlő távolságban 4—4 szökőkút pompázott. De nem ám amolyan vékonysugarú szökőkutacskák voltaic ezek, mint amilyeneket díszkertekben, díszudvarokban lehet látni, hanem derékvastagságban ontották a vizet 3—4 méter magasságba és tengerié varázsolták az egész uccát. S a tenger szemlátomást dagadt és szélesedett, elárasztva a szomszédos udvarokat és kerteket is. Menekültem a szökőár elől arra, amerre némi emelkedés csábított s amely emelkedést Arrarát hegyeként üdvözöltem, mígnem ablakán keresztül fel nem ismert és irgalmas szamaritánusként lakásába nem invitált egy ismerősöm. A szives hívást nem kellett ismételni s csakhamar ott ültem vendéglátó gazdám asztalánál kölcsönkabátban, nadrágban és papucsban, míg csuromvíz ruházatom székek támlájára teregetve száradt. Ahogy szóhoz jutottam első zavaromból, siettem házigazdámnak gratulálni csodálatos látványban gazdag uccájukhoz, sőt felajánlottam neki, hogy beajánlom uccájukat városunk úgyis soványprogramú idegenforgalmába. Hogy a látvány varázsa fokozódjék, színes megvilágítást is javaltam a szökőkutakhoz. Milyen szép is volna ha az uccai kövér szökőkútszörnyek 5 másodpercenkint a szivárvány összes színeit csereberélnék. — Ne tessék tréfálni uram, — válaszol a házigazda, — komoly, igen komoly bajunk ez nekünk. S még tetejébe úgy jutottunk hozzá, hogy sokat, nagyon is sokat jártunk utána. — Azelőtt, mikor az uccába még nem vezették be a csatornázást, — folytatta kisvártatva, — így eső után a mélyen fekvő részben összegyülemlett a víz s ott posliadt addig, míg el nem párolgott, ki nem száradt. De ha kiszáradt is, ott maradt a rengeteg békanyál és terjesztette legkevésbé ózondús illatát ezerfajtájú bacillusaival egy ült. Akkor megszervezkedtünk is kértük, majd követeltük Írásban, küldöttségileg az ucca kanalizálását. S amikor már a helyi lapok is segítségünkre siettek, a világháború kitörése előtt egv-két évvel végre elkészült a csatornázás. Alig vártuk, hogy átadaják a használatnak s amikor ez is megtörtént, imádkoztunk, hogy adjon az Isten mielőbb áldásos esőt, hadd nevessük ki. — Azt hiszem, ennek az uccának lakói akkor imádkoztak esőért utoljára. Mért az első kiadós eső után nyomban megjelent ez az ön által természeti csodának nevezett látványosság. — Vizsgálat indult, hol a hiba, mi a hiba, ki a hibás, mi a hibás? Hogy mi lett a vizsgálat eredménye, nem tudom, de az bizonyos, hogy az azóta elmúlt 28 év alatt minden nagyobb esőzés után tengerré változik a hajdani szerény tavacska. Egyszerű eszem szerint csak az lehet ennek az oka, hogy az ucca mély fekvése folytán mélyebbre fektették a csatornát a főcsatornánál s amikor így nagy eső után a' főcsatornában hirtelenül nagy víztömeg gyűlik össze, az nem tud teljes tömegében rendes útján lefolyni, hanem jelentékeny része ebbe a mélyebben fekvő mellékcsatornába zúdul, mégpedig oly erővel, hogy amint tetszett látni, a nyelőkön méterekre ugrik fel a víz s elönti az uccát és környékét pillanatok alatt. De ez még nem minden. A csatorna így felszökő árja magával hozza a csatornában időközben összegyülemlett szennyet, piszkot, hulladékot is. A legutóbbi eset alkalmával a szomszédasszony udvarán 3 kosár állati belet szedtek össze. — Az árvíz ellen úgy védekezünk, ahogy tudunk. Kőfalat húztam az egész udvarom körül, a kapu küszöbét pedig oly magasra emeltem, hogy sötétben minden idegen elbotlik benne. Egyéb óvóintézkedések fölöslegesek, mert az eső eláltával egy-két óra múlva mégis csak elfolyik a víz a közben felszabadult csatornán. Az egy-két óra alatt, míg kényszervendégségben voltam, többé-kevésbé a ruhám is megszáradt s így nagy köszönések és hálálkodások között búcsúzkodni kezdtem. Vendéglátóm kiki sért a kapuig, s korábbi szavainak súlyt adandó mutogatta, hogy ime már nincs víz az uccán, csak bokáig érő sár. Közben még elmondta, hogy nemcsak a Tó-uccában ilyen a helyzet, hanem a szomszédos uccákbanis. Búcsúzáskor megígértem elkeseredett barátunknak, hogy majd lépéseseket teszek érdekükben a városi mérnöki hivatalban. Szinte könyörgésre fogta: — Csak azt ne, uram! Utóbb még jobban, elrontják! Én azonban tudom,, hogy városunk szakértőiben nemcsak a jószándék van meg, hanem a hozzáértés is, tehát vendéglátóm kívánsága ellenére is megírtam vasárnapi kirándulásom történetét. Sőt, ha szabad, még tanáccsal is szolgálok. Amíg anyagiak híján nem áll módjában a városnak e mély fekvésű városrész csalornázatát ónálló külön főcsatornán a Vágdunába, vagy esetleg a Kisérbe levezetni, hasonló nagy esőzések és hirtelen támadt felhőszakadások idején indítsák meg a csatornaszivattyúkat. Biztosra ve szem, hogy ez javít a helyzeten. —y.
