Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-12-24 / 52. szám
12. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1938. december 24 Emlékezés Beöthy Zsoltra Irta: Szász Károly. Húsz esztendőn keresztül nem voltam túl a trianoni határon. S mióta észak felé kibővült ez a határ, most lépek először a felvidéki visszacsatolt területre, ebbe a gyönyörűséges magyar városba, amelyet földrengés, tűzvész, árvíz, háború és csehek annyit pusztítottak — Komáromba, a »poéták hazájába«, ahogy Jókai az ő kedves szülővárosát nevezte. Öreg ember vagyok már — és itt nem hivatkozom Jókaira, aki az öreg embert »nem vén ember«-nek mondotta, — nehezemre esik, különösen télvíz idején az utazgatás, de ezt a 'komáromi útat mégsem volt lelkem elhagyni. Huszonöt esztendővel ezelőtt jártam itt, kedves meghívás nyomán, a tágas szép kertben állott Beőthy-ház vendégeként, pompásan fűszerezett halászlét és remekül fűszerezett társalgást élvezve. A középpont mindenképpen a házigazda volt, Beöthy Zsolt, elnöke a most néhány tagjában ide rándult Kisfaludy-Társaságnak —- nekem forrón szeretett atyai barátom. Ellenállhatatlan vágy vonzott engem ide vissza, ebbe a Beöthy Zsolt írása szerint »gazdag és egyszerű, komoly és vidám dunamelléki város«-ba, amit én most — régi kedves emlékek hatása alatt — Beöthy Zsolt városának érzek és mondok. Pedig Beöthy Zsolt nem is Komáromban született. De hát az ákác is más földrészről eredt fa, s mégis úgy meghonosult nálunk, hogy az Alföldön —- az én születésem helyén — szinte sajátlagosan magyar fának tartják, a magyar föld iránt való hűsége, illatos fürtös fehér virágában megmutatkozó szerebete nyomán. Ilyenformán érezte és tartotta magát igazi komáro- Vninak Beöthy Zsolt, s bizonyára a komáromiak is mindig szívesen vállalják őt a magukénak. De meg hiszen úgyszólván csak a véletlenen múlt, hogy Beöthy Zsolt nem itt látta meg először Isten fényes napvilágát. Szülei 1848-ig itt laktak, s csak mikor apja, a mindenképpen ide való Beöthy Zsigmond az első felelős magyar minisztérium megalakulásakor titkár lett a közoktatásügyi minisztériumban, s mikor Zsolt már az anyja szíve alatt pihegett, akkor költöztek föl Budavárba, ahol aztán a kis fiú megszületett. De alig múlt félesztendős, a Buda ostromakor felvonult ágyuk dörgése közben visszatért a család Komáromba. Itt lett a jóeszű kálvinista gyerek a derék Bencések növendéke s innen indult ki irodalmi pályája is, mikor 13 esztendős korában, 1861-ben — a »remények évé«-ben — a Nefelejts című pesti Lap borítékján megjelent az ő fürge tollából egy komáromi levél — az első levelecske egy később ugyancsak gazdag lombozatúvá terebélyesedett iro. dalmi fán. Jókaival kapcsolatban Komáromról írva egyszer Beöthy Zsolt, hangoztatta, hogy az a lélek, amely ezt az itteni társadalmat áthatotta, alapjában a magyar népiélek volt. Ennek a léleknek kisugárzása hatott Beöthy Zsoltra is, úgy, hogy annak fémes nyomai nem halványultak el a világot járó, széleskörű műveltségű, fővárosivá lett s magas méltóságokba emelkedett férfinak sem egyéniségében, sem munkásságában — a pajzánul csevegő világfitól, az egyetemi katedra tudós tanáráig. Mert a kedves bohémségre is hajló Beöthy Zsolt a legkiválóbb tanárok egyike volt, de világért sem a pikantéria jellemezte, s fényes homlokát nem vaskalap szorította. Beöthy Zsolt megvalósította az Eötvös Lóránt által megrajzolt tanár-eszményt. Eötvös megállapításának őszinte kihangzása, hogy az iskolában nem a fölszerelés, nem a tankönyv, még csak nem is a tanterv az igazán szükséges dolog, hanem a tanár személye és egyénisége. Beöthy — a középiskolában és az egyetemen is — igazi tanár volt, mert szívvel- Iélekkel volt az, szerette tárgyát, szerette az ifjúságot, s mert valami csudálatosán sugalló erő áradt lényéből. Művész volt mint tanár is, a művészet legkényesebb anyagával: az ifjúság leikével foglalkozva. Egyképpen bírt az élő és az írott szó varázserejével. Nemzedékek nőttek föl s erősödtek meg nemzeti érzésben az ő irodalomtörténeti és széptudományi előadásain és munkáin, híres Kistükre pedig — amelyből ezredéves szellemi életünk egybefogott képének biztos vonalai és eleven színei a remekművek erejével és igazságával ragyognak elő — úgyszólván a nemzet egész értelmiségét a világszemlélet magasabb színvonalára emelte, nemcsak a férfiakat, hanem a nőket is, kiknek képviselője, kezében a Kistükö r-rel, szobor alakban ott őrködik a felejthetetlen mester sírdombja fölött. Milyen igaza volt kiváló társunknak, Ravasz László püspöknek, aki a ravatal mellett Beöthy Zsoltot mint Magister Hungariae-t, Magyarország tanítómesterét idézte, aki szemmé, füllé és nyelvvé vált mások számára, hogy azzal lássanak, azzal halljanak, azon beszéljenek. De volna-e itt időm, s volna-e rá erőm, hogy én most Beöthy Zsoltot a maga végtelenül gazdag egyéniségének minden oldaláról megfelelően méltassam? Én inkább csak a magam iránta való nagy szeretetének és soha el nem múló hálájának fénytörő hasábján át nézem és látom őt, s így próbálom az ő kedves Kisfaludy-Társasága és kedves Komároma elé állítani. Kis fiú voltam, alig tíz éves, mikör véglegesen fölkerülvén a fővárosba, először láttam őt abban az ódon budai várban, ahol ő született, s ahol mi akkor laktunk. Több mint hatvan éve már ennek, de ő maga megjelenésének választékosságával, modorának nyájasságával, természetének elevenségével mindjárt olyan hatást és olyan mély benyomást tett rám, hogy az az első találkozás ma is fakulatlan emlékként él lelkemben. Akkortájban jelent meg az ő érdekes regénye, Kálozdy Béla^ abból édesapám — rendes családi szokás szerint — esténként felolvasott édesanyámnak. A mű voltaképpen nem volt az én gyerekeszemhez való, s én mégis, odaülve apám mellé, naprólnapra olyan érdeklődéssel hallgattam a felolvasást, hogy még ma is úgy állnak előttem a regény alakjai, mint ahogy akkor belerajzolódtak képzeletembe. Az idő aztán haladt, én felnövekedtem, de Beöthy Zsolt nem öregedett meg. így történt, hogy igazán meleg viszony szövődött köztünk — ő édesapámnak volt, én meg neki lettem fiatal barátja. »Ha én örököltem a te szíves barátságodat édes jó atyádtól — írta Zsolt egyik hozzám intézett levelében, 38 évvel ezelőtt — igaz szívvel mondhatom, hogy az én meleg, változhatatlan ragaszkodásomat és szere tetemet te is örökölted ám tőle ...« Levelei nem csak szekrényemnek, hanem lelkemnek is drága kincsei. Milyen különböző helyeken keltek ezek a kedves levelek! Budapesten kívül Komáromban, hova mindig visszavágyott és mindenünnen visszatért, — a hontmegyei L o n t ó szép táján, hol fia birtokán úgy szeretett gondtalanul meg-meg pihenni, — Balatoni ü reden, hol élete kései szakában üdülést keresett, — Riminiben, a minden művelt ember hazájában, Olaszországban, hová Itália természeti és művészeti kincsei oly erősen vonzották, — és az afrikai partokon, Kairóban, ami gyakran volt kedves tartózkodási helye, leányával, Katával együtt. Egyik legszebb levelét 71 éves korában, abban a szomorú esztendőben írta, amelynek — mint a proletár-diktatúra bűnösei ellen eljáró királyi ügyész mondotta — »nem volt tavasza«, de amelynek ősze mégis meghozta a rettenetes lidércnyomás alól való szabadulásunkat. »Ma már nemzeteket megölni nem is lehet — írta hozzám Zsolt bátyám, lelkének törhetetlen hitével — míg a félműveltség dühe elbízottan tör a nemzet ellen, az igazi műveltség és nemzeti érzés megvédelmezi. Csak öngyilkosságtól óvakodjunk. Isten, adj hazánk felett — ahogyan gyerrekkorunkban a Rákóczit énekeltük ...« A hívő keresztyénnek, a komoly hazafinak, a lánglelkű prófétának szavai ezek, melyek később is hangot nyertek, a Kisfaludy-Társaságnak 1922- ild ünnepi közgyűlésén, mikor a már utolsó betegségében, két hónap múlva halálossá vált ágyán fekvő Beöthy Zsolt elnöki megnyitóját Berzeviczy Albert másodelnök felolvasta. »Ma Magyarországon minden ünnep fekete ünnep — írta reszkető kezével ősz elnökünk a megnyitóban — adyentünkben szinte a Nagypéntek megszaggatott ruhájában várjuk a Megváltót.« De a beszéd későbbi folyamán mind jobban enyhülő és mindinkább bizakodó lélekkel hangoztatta, hogy »a politikai, gazdasági, társadalmi züllésnek, viszályoknak, süllyedésnek e szomorú napjaiban« a »szellem katonáinak« kell képviselniük »a nemzeti lélek egységét», biztosítaniok azt »a szellem folytonosságával ...« Oh, kedves öreg barátunk, hogy te, roskadozó testeddel nem érhetted meg, hogy a nemzeti szellem folytonossága — húsz hosszú esztendő keservein keresztül — elhoz bennünket az idei szép novemberig, mikor a két évtizeddel ezelőtt a gyalázat jelvényévé aljasított kései őszirózsák azért virágzottak ki oly szokatlan bőséggel a magyar mezőkön, hogy leányaink hímes szőnyeget teríthessenek belőlük a felvidéki visszatért területre bevonuló magyar honvédek lábai elé ... Drága volt elnökünk, aki minden kis sikert, minden baráti szót olyan felcsattanó meleg érzéssel, olyan örömmel tudtál átérezni és viszonozni — micsoda pirosbetűs ünnep lett volna számodra, mikor hadseregünk, élén a legelső magyar emberrel, átvonul a komáromi hídon, s tiszteleg a vár egykori védőjének, Klapka-tábornoknak szobra előtt!... A Rom emlékek alól — ahogyan te sajtó alá készülő utolsó könyvedet életed végső heteiben nevezted — milyen gazdagon sarjadtak volna most elő a mind jobban izmosodó reménység hervadhatatlan virágai ... Mikor Társaságunk a visszatért felvidéki területre tervezett üléseink során legelőször is Komáromot keresi föl, ide való vágyakozásunk nem utolsó indítéka éppen Beöthy Zsolt emléke volt, ■—• Beöthy Zsolté, aki huszonkét esztendőn át irányította és vezette Társaságunkat, mint hetedik elnöke annak az irodalmi intézetnek, mely 62 évvel ezelőtt, valamennyi beadott szavazattal választotta a 28 éves fiatal írót tagjául, s nyomban bevette őt — mint másodtitkárt — a vezérkarba. »Ö volt a szilánd kapocs — hangoztatta a síri búcsúztatóban Berseviczy Albert — mely összekötötte a múlt legnemesebb hagyományait a jövő legszebb reményeivel«. A Kisfaludy-Társaság szép hagyományait az a baráti kör alapozta meg, melyből a Társaság megszületett. Egyik, ma is élő hagyományunk éppen a baráti szeretetnek és együttérzésnek ápolása, s ebben Beöthy Zsolt mindig egész lélekkel járt elől. Egyéniségének egyik nagyon jellemző tulajdonsága voít a könnyen hevülő idealizmus, a végtelen szeretetreméltóság. Ahogy ő társalkodni tudott, azt hallgatni szinte páratlan élvezet volt. Nagy tudása és elméjének élessége ellenére nyoma sem volt benne a nagyképűségnek és fölényeskedésnek. Súlyos ítéléseit — irodalmi és művészeti, politikai és társadalmi kérdésekben egyaránt — finom, tetszetős formával tudta könnyen áttekinthetővé és meggyőzővé tenni. Nehéz problémákat sokszor játszi könynyedséggel oldott meg, nagy igazságokat egy-egy találó adoma keretében helyezett el, s a szív őszinte vidámságával, tiszta derűjével tudott mulattatni és mulatni egyaránt. Kitűnő megjegyzéseinek, szellemes ötleteinek pazarsága hány embert magához hódított, hányat megkacagtatott. Mikor 28 évvel ezelőtt, a politika zűrzavaros vizeire a nemzeti munkapárt indította el a maga vezérhajóját, a fővárosi VII. kerületben — hol Beöthy lakott — két jelöltje is volt a pártnak: a pártfegyelem kötelén haladt a hivatalos jelölt sajkája, Márkus Józseffel, a volt főpolgármesterrel, a munkapárti programmot valló másik jelölt pedig, mint szabadúszó, Eötvös Károly volt, a vajda. A munkapárti programot egyik sarkalatos pontja már akkor az általános választójog volt, amiben azonban a párt többségében befelé bizonyos aggodalom nyugtalankodott. A választás napján kérdi valaki Beöthytől, a munkapárt buzgó bajnokától, hogy melyik jelöltre szavazott? — Eötvös Károlyra — mondotta Beöthy. — De hát miért nem a hivatalos jelöltre ? — Az általános választójog miatt. — De hiszen azt Márkus József éppenúgy megígérte, mint Eötvös Károly ... — Tudom — felelte Zsolt bácsi ismeretes hamiskás mosolyával —, de Eötvösben jobban bízom, hogy nem tartja meg Ígéretét. Tisza. Istvánnak Beöthy Zsolt rendületlen híve volt, s mikor Tisza tragikus halálával megalakult az Emlékbizottság, Beöthy lett annak elnöke. »Személyemnek legnagyobb megtiszteltetése, pályám legszebb koronája az, — mondotta meghatoítan, könnybe lábbadó szemmel, — hogy élére állítottatok ennek a bizottságnak, melyet a mi halhatatlanunk emlékének kultusza hívott létre.« Az Emlékbizottság szervezésének gondolata abból a másik kedves, bensőséges körből indult el, amely szintén Beöthy Zsolttal a középpontban, Horácszky Lajos társunk a Városmajorutcai lakásának pipázójában kezdte meg összejöveteleit, az összeomlás utániidőben. Budai Aurórának neveztük el ezt a társaságunkat, melyben írók és költők, tudósok és művészek, politikusok és katonák — baráti összhangban bár, de a magyar ember természetének megfelelően mégis állandóan élénk, nem egyszer heves vitatkozásban ültünk a sűrű pipafüstben, szívünk mélyén sohasem felejtkezve meg az örökre eltávozott, de szellemében mindig köztünk élő mesterről. S mikor most az ő szellemalakját itt Komáromban idézem, vele szoros öszszeölelkezésben áll lelki szemeim előtt ennek a városnak másik hű fia, a Kisfaludy-Társaságnak és a budai Aurórának szintén hűséges tagja: Takáts Sándor, a szabadelvű derék piarista, a képviselőház volt főlevéltárnoka, a jeles történettudós, aki olyan megkapóan gyönyörű, színes képeket írt a török hódoltságról, hogy azokat elolvasva, az ember szinte sajnálkozva gondol rá,, hogy miért is nem élhetett abban a szép időben. Bizonyos, hogy a cseh világnál mindenesetre jobb volt az a törökvilág Magyarországon. A jó Takáts Sándor könyvein kívül az ő szíve melegét és komáromi kedves kertjének ízes gyümölcsét sokszor és boldogan élveztem, s mindig hálásan emlegetem. A komáromiak talán érezték is ezekben a hetekben, hogy városuk többi megdicsőült nagyjaival együtt ez a két hűséges komáromi ember is itt van közöttük, hogy ezzel is teljesebbé legyen a felszabadult város öröme. Itt vannak ők — érzem, tudom — most is, ebben a teremben, s mi mindnyájan kegyelettel tekintünk az ő éltető eszmévé finomult alakja felé... Villanyszerelést és minden, a szakmába vágó munkát vállal Pollák Zoltán elektromérnök villanyszerelési vállalata, Komárom, Klapka-tér 9. Csillárok és egyéb elektrotechnikai cikkek raktáron! * 3
