Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1938-12-24 / 52. szám
1938. december 24. KOMÁROMI LAPOK 11. oldal. Keresztapámék Irta: CSATHÓ KÁLMÁN. KAKAS cipőpaszto magyar is, jó is, 439 kérje is. Keresztapámék benn laktak a városban. Volt ugyan egy szép birtokuk, kastéllyal a falu szélén, de ott alig töltöttek egy-két hetet évenkint, mert keresztanyám azt mondta, hogy nem tud másutt élni, csak a városban. Ami annál különösebb volt, mert nem járt sehová, egész nap csak a kertjét gyomlálta, öntözte, a baromfiakat ajnározta, meg a cselédeket hajkurászta. Látogatóba nem járt, ha vendég jött, alig várta, hogy elmenjen. Keresztapámat egyszer meg is kérdeztem, hogy hogy van ez? De az öreg úr nem felelt, csak legyintett. Majd egy negyedóramulva azt mondta, ne zavarjam, mert gondolkozik, ö ugyanis állandóan gondolkozott. Nyáron a kertben, a filagóriában, télen a kályha mellett. Egész nap. Hogy min, azt nem árulta el soha, de utólag erős a gyanúm, hogy csak azért, mert előbb halt meg, mint a felesége. Ha keresztanyám halt volna meg előbb, bizonyosan kiderült volna, min gondolkozott annyit az ura. Valamit gyaníthatott ebből keresztanyám is, mert egyszer, minthogy semmi egyebet se talált a házban, amibe beleköthessen, rárivalt keresztapámra : —- Jó! Jó! Csak ülj a suton, mintha háromig se tudnál számolni! Azt hiszed nem tudom, min jár az eszed! Ismerlek! Keresztapám piros lett, mint az egri bor, de nem felelt. Csak sóhajtott egyet, keserűen, de megadással, mint aki már feladta a harcot, beletörődött a változhatatlanba és tűri. amit a sorsa rámért. Keresztanyám megállt előtte, nézte egy kicsit, aztán mély megvetéssel odavágta : — Gigerli! — Azzal sarkon fordult, kiment és becsapta az ajtót maga mögött. Keresztapám felugrott. — Azt a keserves... — tört ki dühösen és tehetetlen haragjában felkapva az asztalról egy porcellánmajmot, úgy vágta oda a sarokba, hogy izzé-porrá tört. Megszeppenve oldalogtam kifelé, de rámszólt: — Várj csak!... Gyere ide! Gyere\‘ ide na!... Ne félj! A dühe már elpárolgott, de sápadt volt és a keze reszketett. Mosolyogni próbált, ám a szája inkább pityergősre állott. 1 — Azt akarom mondani, hogy ha... ha keresztanyád bejön... hát... Ne-, sze! Itt egy forint!... Mondd neki azt, hogy ezt az izét te törted el. Véletlenül! Érted?... Ne bámulj hát! Nesze!; Adok még egy forintot! Csak mondd, hogy te törted el!... Mire felelhettem volna, már el is tűnt. Kiszökött a kertbe, alighanem gondolkozni. A két forint azonban ott volt a markomban. Hej! Hogy megörültem! Két foT rint! Ezért a semmiségért!... Engem még nem bántott keresztanyám soha!, Most se fog!... Felszedtem a cserepeket és megkerestem az öregasszonyt, hogy minél; előbb átessem a dolgon, mert némi szidásra mégis számítottam. Ha én lettem volna az igazi bűnös, talán sikerült volna is ennyivel megúsznom, mert jobban meg lettem volna hatva és őszinte bűnbánatot tudtam volna mutatni. így azonban mikor odaléptem keresztanyám elé a majom roncsaival, bizony több volt hangomban a nyegleség, mint a sajnálkozás. — Eltörtem! — mondtam szellemesen és azt hiszem, még vigyorogtam is. De csak egy pillanatig, mert hirtelenében kaptam egy olyan csárdást, hogy csak úgy csattant. Mérhetetlenül felháborodtam. Any-Ne szá Íjon rokonához, ha Pestre jön. Kényelmesebb, olcsóbb a főváros szivében a PALACE PENZIÓ, VII KÁROLY-KÖRUT 3a, 462 ahol 50, minden komforttal felszerelt szép és világos szoba és kitűnő bőséges ellátás várja. Mérsékelt árak. Felvidékieknek 5 százalék engedmény. nyira, hogy abban a percben alighanem lelepleztem volna magamat is, keresztapámat is, s odavágtam volna a két forintot is, ha szerencsére az öreg úr ott nem terem a döntő pillanatban és védelmébe nem vesz. — Ejnye már, na! — kiáltotta. — Ezt már igazán nem lehet!... Szegény gyerek... Hiszen nem szándékosan tette!... Hogy lehet így izé?... Gyere kis fiam! Gyere velem!... És elrangatott onnan, mielőtt szólhattam volna. Levitt a kertbe, adott még egy forintot és mindenféle bolondságot kieszelt ,hogv megvigasztaljon. Közben egyre azt ismételgette: — Derék gyerek vagy! Nagyon derék gyerek!... És ne törődj semmi egyébbel! Keresztanyáddal legkevésbé! ö előle csak ki kell térni... Mindig kitérni!... Úgy, mint én! Ezt jegyezd meg egész életedre! Szerettem volna azt felelni, hogy a tanács egy kicsit későn jött és hogy éppen ő küldött bele az oroszlán torkába, de a zsebemben megcsörrent a három forint, hát hallgattam. Később magam is nevettem az eseten és főképp azon, hogy keresztapám léptennyomon nagyot kacagott és azt mondogatta: — Hanem jól becsaptuk az öreget! Cudarul becsaptuk! De másnap már visszaesett megint a szótalan gondolkozásba és legfeljebb csak annyira zökkent ki néha belőle^ hogy, ha elment mellettem, szelíden megsimogatta a hajam és azt dörmögte: — Derék gyerek vagy! Nagyon derék gyerek! De ezt csak olyankor merte megtenni, ha a felesége nem volt jelen. Csakhogy az volt a baj, hogy keresztanyám mindig jelen volt és ránehezedett az egész házra. Különösen a csalédlányokra, akiket mind a birtokról, meg a faluból rendesen még csűri korukban vett magához. Kitanította, megnevelte, aztán' egy pár év múlva férjhezadla őket. Hogy hogyan, azt ma sem bírom megfejteni, mert az elől, hogy beleszeressenek valakibe, vagy valaki beléjük szeressen, elzárt minden alkalmat. Kolostori életre vol-; lak szegények kárhoztatva, kimenőjük1 nem volt, nem engedte őket még a boltba se. Ha hirtelen kelleti valami, a kocsisnét küldte érte. Ilyen körülmények közt máig is rejtély előttem, hogy hol és hogyan ismerkedtek meg a jövendőbeliükkel, az viszont való igaz, hogy férjhez tudla adni valamennyit. Az is igaz, hogy a legtöbben képpel se fordultak többet arrafelé, ahol öl sejtették. Csak azok tartották fenn vele az összeköttetést, akiknek 'az ura náluk! szolgált, mint pélkául Maris. Ennek az urát, a városi szőlőjükbe tették meg keresztapámék vincellérnek. Erre a Marisra már csak mint aszszonyra emlékszem, a férjhezmenése körülményeiről nem tudok semmit, de még most is előttem van, mikor egy nap tépetten, dagadtan és egy kisgyerekkel ia karján, sírva állított be keresztanyámhoz, elpanaszolva, hogy az ura megverte. — Pedig csak azt mondtam neki, — bőgte, fej kendője csücskével törülgetve a szemét, — hogy ne igya el az egész pénzt, mert kell ennek a kicsinek csizmácskákra!... És erre... jaj! tekintetes asszony! Erre megfogott és ... Ha fel nem futok a szénapadlásra és magam ulán nem húzom a lajtorját, talán még agyon is vert volna!... Sok beszéd esett ott akkor erről, Maris panaszkodott, keresztanyám vigasztalta, de úgy, hogy szidásnak is beillett. Maris erre védekezésképpen az urát átkozta, amire keresztanyám is hajlandó volt és ezt aztán olyan jól csinálta, hogy Maris akár vigasztalásnak is vehette. Mikor pedig keresztapám beleszólt a dologba és azt merte megkockáztatni, hogy talán Maris is hibás, akkor keresztanyám egyszerre kijelentette, hogy erről szó sem lehet, az az ember gazember, a szeme se jól áll, ahogy az ideje letelik, ki kell lökni, Maris pedig itt marad gyerekestől a házban. — Amíg az ura el nem viszi! — jegyezte meg keresztapám. — Na hiszen! Csak ide merjen jönni! — felelte keresztanyám, de olyan hangon, hogy az öreg úr jónak látta azt válaszolni: — Na, na! Hiszen éppen csak mondtam! Keresztanyám ránézett: — Tudom! Értem! Nem tetszik, hogy Maris itt lesz!... Azt is tudom, miért!... Mert meglát egyet-mást és elmond nekem!... Hát nekem meg éppen azért tetszik!... Érted? Vén gigerli !... Keresztapám nem felelt. Sarkonfordult és bement a szobába. Utána somfordáltam, remélve, hogy földhöz vág valamit és alkalom kínálkozik egy kis keresetre, de csalódtam. Az öreg csak a saját haját borzolta össze mérgében, de nyomban meg is fésülködött. Nekelm pedig csak annyit mondott: — Fogadsz velem, hogy ez az aszszony nem lesz itt három nap múlva? Szerencse, hogy nem fogadtam, mert vesztettem volna. Másnap ugyanis estefelé beállított a vincellér és engedelmet kért, hogy a feleségével szólhasson. Keresztanyám megvetően felelte: — Beszélni beszélhet vele, de úgyis hiába! Ilyen lókötőhöz nem fog Maris visszamenni! Akkor nem is csalódott keresztanyám, mert Maris hajthatatlannak bizonyult, ebben azonban, lehet, hogy része volt annak is, hogy a házastársak csak keresztanyám jelenlétében tárgyalhattak. A vincellér egyedül ment vissza, másnap reggel azonban megint eljött, még pedig olyankor, mikor keresztanyám éppen, a hetivásáron járt. Keresztapám ráförmedt Marisra: — Ugyan ne kéresd már magad! Szedd a cók-mókodat és haladj!... Aztán ne nyelvelj az uraddal, hanem becsüld meg! Kiderült erre a Maris ábrázata, kezet csókolt keresztapámnak és urastul, fiástul eltűnt a házból, mire keresztanyám hazaérkezett. Félévre rá megint csak beállított Maris, de most már úgy elagyabugyálva, hogy árnikával kellett borogatni. Ezúttal megesküdött, hogy nem megy többé vissza, két hét múlva azonban éjjel, az ablakon keresztül szökött meg az urával. Keresztanyám ekkor nagyon megharagudott. Ki akarta őket dobni a vincellérségből, de Marisnak az utolsó percben mégis sikerült meglágyítani a szívét. — Hát jó! — felelte keresztanyám. Nem bánom!... De ne adja az Isten, hogy megtudjam, hogy az urad mégegyszer megvert, mert akkor aztán fel is út, le is út!... Egy asszony,akit az ura megverhet! Gyalázat! Még elgondolni is!... Velem próbálná meg valaki!.., Ránézett keresztapámra, ez azonban éppen a verebeket figyelte a házereszen. A világért ss pillantott volna az élete párjára. Csak sóhajtott egyet bánatosan, mint aki arra gondol, hogy helyrehozhatatlanul elmulasztott valamit. Attól kezdve aztán csend volt Mariséknál. Legalább is az asszony nem jött panaszra többet és ha mi néha kimentünk a szőlőbe, akkor se igen volt nyoma köztük semmi civódásnak. A kis fiún is látszott, hogy szerető szívek közt növekszik; illedelmes kisember lett belőle és a szüleit úgy emlegette csak: — Jó apám. meg jó anyám. Egyszer aztán az történt, hogy kimentünk a szőlőbe cseresznyeszüretre váratlanul. Csak Maris volt otthon a kisfiúval, az ura éppen bennjárt a városban. — Tetszik tudni, a hordók miatt!... magyarázta és közben egyre az arcát takargatta volna a kendőjével, keresztanyám azonban tüstént meglátta a szeme alatt azt a kék foltot, amit rejtegetni iparkodott. — Mi lelt téged? — kérdezte gyanakodva. — Jaj tekintetes asszony kérem, — sápítozta Maris, — úgy elestem egy tőkében, hogy majd belehaltam. A szememet beütöttem egy kőbe ... Egészen feldagadt... Mára meg megkékült... Hozom a kosarakat, tessék várni, rögtön... Mi ketten, keresztapám meg én, előrementünk a cseresznyésbe. A kis fiú velünk jött. Keresztapám megkérdezte tőle: — Hát, hogy ütötte meg anyád a képét? Ott voltál? Láttad? A kis ember bólintott: — Láttam!... Jó apám megfogta jó anyám haját és a kom öthöz vágta! Keresztapámnak felcsillant a szeme: A haját? — kérdezte. — És a komóthoz? Egy pillanatig kcdvtelve nézett maga elé, de csak egy pillanatig. Mert közben meghallotta keresztanyám hangját, aki már utánunk jött Marissal. — Hál hiába! — sóhajtott elborulva az öreg úr. — Hiába!... Előbb kellett volna megtanulni! Most már késő!... Hanem — szólott a kisfiúhoz fordulva. — ezt nem szabad ám elmondani senkinek! Érted-e? Különösen a tekintetes asszonynak nem, mert nagyon kikapsz! Azzal odahajolt hozzám és a fülembe súgta: — Vigyázz erre a kölyökre, hogy keresztanyád előtt el ne járhasson a szája... — Majd egy aranyszínű finom britannika szivart nyomott a kezembe és hozzátette: — Ezt meg majd add oda a vincellérnek, ha megjön, hogy én küldöm.., PYRAM PARKETT-PASZTA a vezető magyar márka
