Komáromi Lapok, 1938 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1938-11-05 / 45. szám

2. oldal.

KOMÁROMI LAPOK

1938. november 6.

12.400 nlgpetMlomfter területei csatoltok

egymillió lakossal Magyarországhoz y

R% új határ megállapítsa a ország

között. — Jaross megköszönte a magyar delegáció fáradozásait.

Komárom, —november 4.

Megtörtént a döntés.

A bécsi Bclvedere-palola november

2-án történelmi esemény színhelye volt, mely felé ; az jegész világ feszüli figyelemmel szegezte tekintetét, mert

a világjelentőségű tanácskozás olyan döntést hozott, amely a világ békéjének szempontjából óriási haladást jelent.

A müncheni egyezmény szellemében működő döntőbíróság az etnográfiái határok megállapításával olyan nagyhorderejű határozatot mondott ki, amely a magyar jogos igények legnagyobb részét honorálta s. ezzel a kél ország közölt az egymás iránti jóviszonynak feltételét biztosítottá.

Magyarország 12.400 négyzetkilométer nagyságú területtel nagyobbodott

s bár nem kapta vissza a húsz évvel ezelőtt elveszített területeket, de

az a tény, hogy a délszlovákiai magyarlakta területeket egymilliót kitevő lakosával visszacsatolták a régi hazához,

fényes bizonysága annak, hogy a trianoni békediktálum teljesen egyoldalúan és rosszindulatúan ilélte oda Csehországnak a magyarok által lakolt területeket.

Végtelen öröm kísérte a bécsi döntést s nemcsak Magyarországon, hanem különösen Szlovákia déli magyarjainál határtalan örömet szerzett. Az ittélő magyarságnak felszabadulást hozott Olaszország és Németország döntése, amely húszéves leigázásnak, az alapjában elhibázott nciyzetiségi politikának egy csapással végetvetett. Kimondhatatlan boldog érzéssel fogadta a magyarság elviselhetetlenül nehéz helyzetének megváltozását és kiapadhatatlan hálával gondol Olaszországra és Németországra, amelyek a harmadik jóbarátnak: Lengvelországnak közreműködésével nagy sikerrel oldották meg a súlyos kérdést.

És a legmélyebb hálával emlékezünk meg azokról a derék férfiakról, akik húsz éven ál ernyedetlen kitartással folytatták a harcot édes testvéreik érdekeinek és jogainak érvényesítése céljából.

S ezek között legelsősorban hálával gondol a felszabadított magyar

nemzetiség vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzóra, valamint a magyar kormány tagjaira, akik elhagyott testvéreik sorsát szívükön viselték és sokféle módon igyekeztek kivívni magyar testvéreik sorsának jiíbbrafordulásái.

Küzdelmüket siker koronázta, mert

a magyar nemzetiség visszakerült eredeti hazájába, Magyarországba. A magyarság eme sorsváltozása egy szebb és boldogabb jövő záloga, adja a magyarok Istene, bogy a ránk következő idő olyan fejlődést hozzon számunkra, mely a Nagy Magyarországhoz juttassa el az egész magyarságot!

A döntőbíróság kedden kezdte meg tanácskozását

Mint ismeretes, a magyar és csehszlovák kormány heteken keresztül jegyzékekkel folytatott hatalmas diplomáciai tárgyalást, amelynek azonban semmi eredménye sem volt.

A halár kiigazításaink kérdését döntőbíróságra bízta a kél kormány és felkérte Olaszországot és Németországot a döntőbíráskodásra.

Minthogy a két nagyhatalom a megbízatást vállalta, a tanácskozás színhelyéül a bécsi Belv-edere-paiotál jelölték ki, amelyben Ciano gróf olasz külügyminiszter és Ribbenirop német külügyminiszter között november 2-án megindultak a tanácskozások. A

tanácskozásra meghívták a nagyhatalmak Magyarországot és Csehszlovákiát is, mely államok képviseletében Kánya Kálmán külügyminiszter és Chvalkovszky csehszlovák külügyminiszter jelentek meg. Az első nap még nem került sor döntésre, azonban szerdán este végétért a tárgyalás, a nagyhatalmak a két állam közölli problémát megoldották s a néprajzi tagozódás alapján Csehszlovákiának Magyarországgal való új határát megállapították.

Mivel pedig a két hatalom még a döntés előtt kijelentette, hogy a hozandó . határozatba belenyugszik, a döntés jogerőssé vált.

Szerdán este döntöttek a nagyhatalmak

November 2-án, halottak napján hozta meg határozatát a döntőbíróság, amely a következőket tartalmazza:

A magyar királyi kormány és a csehszlovák kormány azzal a kéréssel fordult a német birodalmi kormányhoz és az olasz császári és királyi kormányhoz, hogy a magyar—csehszlovák határkérdés vitájában döntőbírósági határozatot hozzanak. A német birodalmi és az olasz császári és királyi kormány elvállalva a döntőbírói szerepel azzal a feltétellel, hogy a magyar királyi és a csehszlovák kormány eleve alávetik magukat a döntésnek, november 2-án Becsben Ribbcntrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és gróf Gajazzo Ciano olasz császári és királyi külügyminiszter, Kánya Kálmán magyar királyi külügyminiszter és Chvalkovszky Ferenc csehszlovák külügyminiszter urak bevonásával a következő döntést hozták:

1. A Csehszlovákiából Magyarországnak átengedett területeket térképen jelölték meg. Az új szlovák határ

megvonását magyar-csehszlovák bizottságra bízzák.

2. A Csehszlovákia részéről átengedett területek átadása 1938 november 5-én veszi kezdetét és az átadásnak november 10-ig be kell fejeződnie. Az átadandó területek kiiirílési szakaszainak és módozatainak megállapítását a döntőbíróság magyarcsehszlovák bizottságra bízza.

3. A csehszlovák kormány gondoskodik arról, hogy a kiürített területek rendes állapotban kerüljenek vissza Magyarországhoz.

4. A területek átadásával kapcsolatos részletkérdéseket, amilyen az oplálás kérdése is, szintén a magyar-Az üde, bársonyos arc titka a SALVATOR gyöngyvirágkrém,

mely már egy légely használata után eltávolítja szeplőit, mályfolijaii és pattanásait, az arcot fiatalosan üdévé teszi. Egy tégely ára 8‘— Ki. Salvátor szappan 5’— Ké. Salváfor púder (minden színben) 5'— Ke. Salváfor lemosóvtz 6'— Ke. Postai rendeléseknél a portót külön felszámítjuk. Beszerezhető a készítőnél:

Saiuator gyögy szertár ban Kemárno, Városház u.

csehszlovák bizottságnak kell rendeznie.

5. A magyar-csehszlovák bizottságnak kell megállapodnia a Csehszlovákiában maradt magyar és a Magyarországhoz kerülő nem magyar nemzetiségű egyének védelmére vonatkozó intézkedések megtétele ügyében. Különösen vonatkozik ez a Pozsonyban maradt magyar népcsoportra, amelynek ugyanolyan jogokat kell kapnia, mint a többi otllakó nemzetiségnek.

6. Amennyiben a területek átadásával kapcsolatosan gazdasági és forgalomtechnikai akadályok merülnek fel Csehszlovákia kárára, a magyar királyi kormány meglesz minden lehetőt, hogy ezeket a nehézségeket kiküszöböljék.

7. Amennyiben nehézségek és kétségek merülnek fel a területátadásokkal kapcsolatos kérdések tekintetében, a magyar királyi kormánynak és a csehszlovák kormánynak közvetlenül kell megegyeznie. Ha ez a megegyezés nem sikerülne, akkor a vitás kérdéseket döntés céljából a német birodalmi és olasz királyi kormány elé terjesztik. Aláírás: Ribbentrop Joachim német birodalmi külügyminiszter és gróf Gajazzo Ciano ölasz császári és királyi külügyminiszter.

#■

Komárom, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Jolsva, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász Magyarországhoz csatoltattak

A bécsi döntőbíróság határozatának alapján az új magyar-szlovák határt ezekben ismertetjük: A határ kezdődik a Csallóköz nyugati végén levő és Magyarországhoz kerülő Somorja községnél, ahonnan a Dunától indul

Naprágyi etmeni a §%aiagéti

ina: SZOHBRTHy VIKTOR

Késmárk a színhely.

Október eleji napsütés ragyogott a Tátra fölölt. Reggel hó esett a Lomrnici csúcs tájékán s úgy festett most a szürke gránit, mintha cukorsüveg volna. A Tátra szeszélyes körvonalait mindennap láttuk. Minden áldott nap a Poprád partjáról, mert kora reggel kivezényeltek ide bennünket s csak délben menesztettek vissza a féligkész kaszárnyaépületbe. S hogy ne unatkozzunk: a délutánt megint a Jei uzsálem-hegy tövében töltöttük, beszélgetve, álldogálva, mindig türelmetlenül. A tüzérezred öregebb korosztályai számára így festőit az őszi mozgósítás. Néhány lelkiismeretes rezervista még hordta a karszalagot, amely civilkabátján a katonasághoz való tartozást jelentette, de háromezrünkön már a karszalag sem díszlett: így viaskodl.uk végig késmárki frontidőnket a Poprád partján, napsütéses őszidőben, izgalmas müncheni konferencia idején, civilben, fegyver nélkül. Egyedüli fegyverünk a bicska volt, amellyel a ragadós barna katonakenyeret szeli ük az otthonról hozott szalonna mellé.

A káplár, unatkozó reichenbergi német fiú, hálóhelyünket is kijelölte. Mi már csak a vakolatlan falú, ablaktalan, szellős kaszárnya padlására jutottunk: a kaszárnyát most építették éppen, udvarát keresztül-kasul szelték az árkok s a meszesgödrök, az épület lépcsői helyeit deszkák zörögtek. Ajtót se találtunk: szalmazsúppal fedtük el éjjelre az ajtónyílást.

Két széles fenyőfagerenda közé került a szakaszunk: a padlásgerendák állal bekerített térség volt a szakasz hálóhelye. Valamelyikünk szalmát cipelt föl a padlásra, leterítette a földre s ki mennyit ludotl belőle, anynyit kapart össze magának. Ez volt az ágyunk, három hétig. Felsőbabáiban, cipőben, takaró nélkül aludtunk.

— Még három nap és röfögni is fogok, — jelentette ki egy pirosképü magyar fiú.

A többiek nevettek. A szalma lassankint törökké forgácsolódon, a lengyel szél befútt a keskeny ablaknyíláson s port kevert a törekből. Köhögni kezdtünk.

—- Takarónk nincs, enni alig adnak, zsoldot nem - kapunk, szélnek sem

eresztenek, csuda jól megy dolgunk! — rikkantotta el magát egy hosszú, sovány legény.

— Hová valók maguk? — kérdem s közibük ülök.

— Gömörbe. Tudja-e, hol van Goin ör?

— Még nem felejtettem el, ha maguk se.

— Mi már, hallja, lassan elfelejosük, ha még egy hétig itt tartanak a padláson!

így barátkoztunk össze a délgömöriekkel. Ajnácskői, feledi, várgedei palócok voltak, kedélyes, barátságos, nyiltkedvű magyarok.

Mindegyikünknek meg volt a maga panasza, németnek, ruténnek, szlováknak s magyarnak, de mindegyik csoport külön tartott össze, külön csoportosult, külön beszélte meg az eseményeket, mintha fontos titkokat kellett volna véka alá rejteniük, pedig csak egy titkuk volt: s ebben együlténeztünk valahányan, mindegyik unta a fölösleges ittlétet, egyik jobban szeretett volna hazamenni már, mint a másik.

De legislegjóbban ezek a gömöri magyarok.

Hosszú, hosszú délutánokat üldögéltünk végig, a Poprád zöld partján,

vígan lobogó tűz mellett, vagy a szellős padláson, szalmában heverészve s a németeket irigyeltük, akik lassanlassan hazaballagnak mégis. A reichenbergi, égeri, gablonzi németek készülődlek már! Hol az egyik tűnt el, hol a másik s hivatalosan, vagy hivatlanul, mindegyre fogyadoztak s szökdöstek már a lengyelek is.

— Hát mi sohase leszünk magyarok? — jajdult fel Naprágyi Sándor, amikor már a hatodik német eltűntét jelentették a kövér tartalékos hadnagynak.

— Vájjon most nem magyar-e maga? — kérdezte feddőleg egy füleki lakatos.

— Az vagyok, — vetette föl a fejét Naprágyi, — de mégsem úgy ...

— Hogy? — bosszantgatta a füleki.

— Ha maga ezt nem tudja, nem érdemli meg, hogy magyarnak vallja magát, — rántotta meg a vállát Naprágyi s nagyot sóhajtott.

— Miért sóhajtozik úgy? — kérdeztem.

— Tudja, — hajolt közelébb, — a testvérjeim odaát vannak, Salgótarjánban, csak én maradtam be valahogy a republikába. Fene becsületes voltam, hogy eszembe jutott a bérük-