Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-07-25 / 60. szám
»KOMÁROMI LAPOK« 1936. július 25 gombolyagokba gyűjthetnék össze. Igaz, hogyha divatban volnának ezek a rongyból készült szőnyegek, akkor a takácsipar is szépen föllendülne. Szóval az élelmes padlástakarítók szortírozzák a limet, lomot és aztán előhívják az ócskavasast és a rongyszedőt és eladják neki. Nem sokat kapnak érte, de azért mégiscsak viszszatérül valami a költségekből, mert a padlástakarítás pénzbe kerül. Ezekkel a padlástisztogatásokkal olyan lendületet vett föl a helybeli ócskavas- és rongykereskedelem, hogy ehhez hasonlóra nem emlékeznek még a régi öregek se. Varrnak azonban kultúrbarát padlástisztítók is, akik a régi dolgok közül kiválogatják a Jókai Egyesület múzeumába való dolgokat. Soha annyi ajándékot nem kapott a komáromi múzeum, mint most, a padlástakarítások heteiben. Szóval a padlásrendezéssel nemcsak a rend, a tisztaság, a tűzbiztonság, a régi emlékek fölfrissítése, a pangó ócsakavas- és rongykereskedelem föllendülése, hanem még a tudomány és a kultúra is nyer! (ayjó) Fészket raknak a fecskék. Két hét óta egy nászutas fecskepárt figyelek. Az előkelő luxushotel terraszán kezdték meg a fészeképítést. A főpincér — aki szintén frakkot visel, akárcsak ők — nem nézte jó szemmel ezt a munkát és este utasítást adott az éjjeli portásnak, hogy vegye le a félig elkészült fészket. A főpincér félt attól, hogy a fecskék prezentje délutánonként az ötórai tea elegáns publikumának toilettjén könynyen foltot hagyhat. Másnap reggel a fiatal pár ott ült szomorúan a villanydróton éskönynyes szemekkel bámult a széjjelrombolt fészekre. Hangos csicsergéssel szidták Aloist, a kegyetlen főpincért és ekkor figyeltem meg először életemben, hogy a fecskék csicsergésének komoly értelme van. Amig az egyik beszélt, a másik hallgatott. Az a fecske, amelyik túlsókat csacsogott, volt a nőstény. Egy darabig ott ültek a villanydróton, azután elrepültek, a mezőről szalmaszálakat hoztak a csőrükben és megkezdték újra a szétrombolt fészek felépítését. A főpincér dühösen nézte őket és amikor a szállodai londiner megjelent a létrával, hogy újra destruáljon, én a fürdőigazgatóhoz szaladtam és erélyesen tiltakoztam a fecskefészek ismételt szétdulása ellen. Fellépésemnek meg is volt az eredménye: a gyógyalap terhére kirendelték a faluból a bádogost, aki vékony pléhlapot szerelt a fészek alá és ezzel az intézkedéssel biztosították is a tangó és english-valce publikumának lenge öltözékét. A fecskéket nem zavarta a bádogos munkája, a zene iránt pedig határozott érdeklődést tanúsítottak. A fészek másnapra el is készült. Egész nap dolgoztak rajta. Ahogyan harmadnapra tapasztaltam, sürgős volt a munka. Harmadnapon már csak a hím repült ki a nyári lakból, a nőstény odahaza maradt: lerakta a tojásait és szorgalmasan kotlott rajtuk. Férj uram minden tízpercben megjelent és csőrében hozta a legizletesebb diner és souper fogásait: szúnyogot, legyet és minden mást, ami a fecskék birodalmában szems szájnak ingere. Azt az asztalt, aminek zöld posztóján szoktam tizenhárom kártyámmal terülni és ahol naponta ötször próbálom megcsinálni hol három, hol négy bukással a nagy szlemmet, a fészek alatt helyeztem el, hogy figyelemmel tudjam kísérni a protezsált család életének fejlődését. Nem törődtem vele, hogy a főpincér beavatkozásom óta sanda szemmel nézett rám. örömöm telt benne, hogy közben a kicsinyek kikeltek a tojásból és mialatt a szülők keserves munkával megszerezték számukra a mindennapi eledelt, a kicsinyek ott gubbasztottak félénken a fészek keskeny szájánál és sárga csőrüket csak akkor nyitották ki, ha papa vagy mama egy pillanatra megjelent nálunk. A két fecskefióka közben megemberesedett és tegnap már a saját szárnyukon próbáltak repülni. Esetlenül ténferegtek a pléhlapon, amit a kurtaxa alapból Fógel úr, a bádogos maga szerelt oda és ekkor volt alkalmam tapasztalni, hogy — ^nég a madarak birodalmában sincsen hála. Első önálló lépésük ugyanis az volt, hogy odatotyogtak a bádoglap széléire, aztán — egyszerre mind a ketten Az olvasó előtt unos-úntig ismert dolog már, hogy a Jókai Egyesület múzeuma az utóbbi évben néhány érdekes, szép kőkorszakbeli s bronzkori leletet ásatott. Egész vidékünk tele van az ősi ember emlékeivel: a Duna, a Csallóköz vizei, a Vág, a Nyitra, a jó, kövér legelők, a halban gazdag folyók, a nádasok, az erdőcskék mind ittragasztották a hajdani embert egyenkint és külön-külön, nem csoda hát, ha még ma is vet fel az eke, vagy a szőlőkapa évezredes cserépedényeket, csontokat, temetőket, ékszereket, gyermekjátékokat. Legfőbhképen persze ékszereket s egyéb nőnek való ügyességeket: ha nő nem lenne, feleannyi kiállítási teremre volna szüksége a múzeumoknak. A múzeumok termei azért népesülnek be, mert a női hiúság évezredes örökség már... DIKTUM, FAKTUM, folynak ezek az ásatások, ha van pénz, akkor erősebben, ha nincs pénz, akkor gyengébben. Megindult a nemes verseny, mert egyik oldalról a somorjai, másikról az újvári muzeum is jelentkezik már, de követeli jogait a pozsonyi, aztán a prágai muzeum is vet néha egy pillantást felénk: élénk múzeumi élet lüktet az egész országban, csak a magángyűjtők veszélyeztetik a nyilvános gyűjtemények teljességét. A komáromi muzeum római gyűjteménye is gazdagabb s tökéletesebb lenne, ha a városhoz közel, gazdag magángyűjtők ne maguknak s ne idegen múzeumoknak szednének össze minden valamire való római emléket. Ez a muzeum baja, hogy mindenki gyűjt s konkurrál... AZ OLVASÓ TÜRELMÉT kérem, ha megemlítem, hogy a télen nagyobbszabású temetőásatást végeztetett a komáromi muzeum. A gazda, akinek földjén a leletek évezredek óta megakadtak, jól dolgozott, ügyesen »termelt«, de keresett is szépen. Miközben szőlő alá rigolirozott, saját munkadíját is megkereste. Váltig mondogattuk, vajha az imelyi Tóth Mihály uram földjén lett volna a sok lelet: ő látatlanba s ellenszolgáltatás nélkül, magyar kultúrszeretetből nekünk adta volna az egész földalatti termést. Dehát ilyen a komáromi szerencse. NO, MAR MOST az öt kultúrát magában foglaló temető csak egyik felében volt a mi szerződött gazdánké. A másik felét más tulajdonos birtokolta. Egy közeli muzeum felfigyelt s a szomszédos telektulajdonossal megegyezett, hogy majd ők annak a földjén ásatnak, gabonaaratás után. Igen ám, de a múzeumi szabályok értelmében egy földterületet csakis egy muzeum vizsgálhat át, tehát a szomszédos muzeum kénytelen volt a komáromira cédáim a jogát. Volt tehát egy kiásott féltelkünk s egy ásatlan féltelkünk már. Váriunk, mi lesz. AZ ÁSATLAN FÉLTELEK GAZDÁJA jelentkezett. Illően bekövetkezett Komáromba a napokban, mondván, hogy rég óhajtja tiszteletét tenni. Az öröm mindkét részről teljes volt. — lm, itt az aratás vége, meg lehet kezdeni az ásatást. — hátat fordítottak nekem és egy perc múlva a fejem búbján, jobb kezem könyökén és a pikk ászon, amit büszkén szorongattam a kezemben, alkalmam volt tapasztalni, hogy — fecskék élnek fölöttem. Mialatt zsebkendőmmel letöröltem megemlékezésük friss nyomát, arra gondoltam, hogy mégsem lehet haragudni rájuk, hátha Fecskeországban az ilyen megemlékezés a figyelem és a Hála jele... (P.J.) — Mi is úgy gondoljuk. — Valami rendes szerződést kellene csinálnunk. — Alijuk azt, amit másokkal kötött. Hosszú szünet. Barátságosan pislogunk egymásra s felmérjük a küzdelem eredményének lehetőségeit. Mint két boxoló a ringben. — Két hold föld, — újságolja, — a fele még kukorica alatt van. Fel kellene ásni, hogy meg tudjuk, van-e lelet benne, vagy nincs. — Természetesen, fel kellene ásni. Óvatosan folytatja: — Egy napi napszám húsz korona. Egy hét alatt felásnák. — Egy ember, vagy több? Eltűnődik. — Négy ember, mondjuk. Ezen már elmosolyodunk. — Négy ember, hat napig, az csaknem ötszáz korona. Hová gondol? Visszakozik. Látja, hogy nagyon előrerukkolt s most egy kissé meg kell állni a vérmes remények lovával. — Mit fognak ültetni a földbe ezentúl? — Gyümölcsöt. — Szóval szőlőt. S a mi pénzünkön akarja rigoliroztatni a földet? Védekezőén szól: — Kérem, a szomszédom is keresett. Megmondom őszintén, egy kis pénzt akarok keresni én is. — Ez természetes! De mi lesz, ha mindenki a muzeum pénzén ülteti be a szöllejét? MÉLY CSEND, csak a Szent András ütögeti a negyedeket szorgalmasan. — Azonkívül percentet is kapok a lelt tárgyakból, — folytatja egy kis tűnődés után s várakozásteljesen néz ránk. Rendben. Napszám, munkadíj, percent, meg van ez a tervezet alapozva jól. Amilyen gazdag egy csallóközi muzeum büdzséje nálunk, akár a Big Ben tornyot is megvehetem Londonban belőle. — A húsz korona drága, napszámnak. Hiszen csak a földet piszkálják. — De hiszen jól meg kell azt dolgozni gyümölcs alá... — szólja el magát. — Maguknál tizenkét korona a napszám. Mi adunk tizenötöt. Ez elég. — Mindenbe fogadok, hogy húsz korona a napszám. — Tiz Memfiszbe. Rendben. S EBBEN A PILLANATBAN már csengetjük is a telefont s felhívjuk a község kedves főjegyzőjét. — Halló, főjegyző úr, mi a napszám önöknél mostanában? — Máskor tizenkettő, most tizenöt. — Húsz korona nem? — Hát az már igenigen jól meg volna fizetve. — Köszönöm. — Aztán a gazdához fordulok, aki reménytelenül ül a széken: — Nyertem. Ide a cigarettát. Felnevetett: — Majd azt is a muzeum fizeti meg, kérem... — HÁT NEM BÁNOM, legyen a huszas napszám, — folytatjuk, — Zombory hétfőn kimegy intézkedni s ásnak próbaárkot. Fogadjon fel összesen két embert. Nyugodtan kiegyenesedik: 5. Idái. — Minek fogadjak? Én is akarok keresni... Ezen aztán harsogva nevetünk mind a hárman. Itt a magyar ész! — Egyszóval saját magát fogadja fel napszámosnak, hogy a mi pénzünkön felássa őszre a földjét... Szőlő alá... Egyideig a bajusza alatt szaladgál a mosoly, aztán ő is elneveti magát, nem lehet ezt a nevetést visszatartani. — Hát igen. Ha már napszámos kell, akkor kerüljön ki az a családból. Nem mindegy az az uraknak? Kevesebb percentél fogok számítani a talált tárgyak után. — Gyújtson rá egy cigarettára. Aki ilyen förtelmesen okos és leleményes ember, azt mi megbecsüljük, hogy ilyen életrevaló. Hát hogy is lesz tovább? Akad, ugy-e, még napszámos a famíliában? — vágunk egyet a szemünkkel. Szerényen pillant a földre. — Hogyne akadna. Itt a fiam is, meg az öcsém is. Majd mi elvégezzük azt a kis munkát a múzeumnak... Van annyi családtag, amennyi csak szükséges. De ha csak két munkás kell, akkor inkább én meg az öcsém. Mégse volna szép, hogy az apa, fiú keres, az öccsöt meg kihagyja a munkából... Gyorsan kiszámítjuk. Ötszáz korona munkadíj a családnak egy hétre (ha ugyan volna ennyi pénze a múzeumnak), aztán percent, költség, miegymás: — Öregem, maga akar még egy holdat venni a többihez... Leveri a hamut a cigarettáról. Ravaszul ,huncutul néz. Örülünk egymásnak, hogy így kitaláltuk a kölcsönös gondolatokat. Furfangos ember, — mondom én, ravasz ember, — tűnődik ő, de már nagy békességben vagyunk, hiszen szükséges ebben a nehéz időben a leleményesség. — Semmisem lehetetlen, — mondja végső búcsúzónak. Ennyiben maradtunk. Ilyen üzleteink vannak nekünk. Egy kicsit mégis elfog a ború. Miérthogy nem a Tóth Mihályok földjén akad az ilyen ásatási lelet? Kevés gavallér született újabban a világra... (thyvi) — A Jókai Egyesület múzeumának köszöneté. Arra a felhívásra, amelyet a Jókai Egyesület bocsátott ki, s amelyben háborús emléktárgyakat kér a muzeum számára, ismét számosán jelentkeztek ajándékaikkal, így Balogh Gyula, dr. Selye Hugóné, Viski Ferenc és Fritz Pálné szolgáltattak be érdekes háborús emlékeket, amelyeket a muzeum vezetősége e helyen köszön meg. Ugyancsak hálás köszönetét fejezi ki a muzeum vezetősége Scharf Theofilnak, aki angol lapok gyűjteményét ajándékozta a múzeumnak, valamint Bindernits Lászlónak, aki két hatalmas és értékes rajzott készített a római terem számára. Most, padlástakarítás alkalmával bizonyára akad múzeumba való tárgy is! A muzeum szívesen veszi, — szíveskedjék beszolgáltatni, megőrzik! Hogyan lehet legalkalmasabban kőkorszakbeli leleteket ásni? Rövid s tanulságos csallóközi történet
