Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)

1936-07-18 / 58. szám

1936. július 18 »KOMÁROMI LAPOK 3. oldal. „ Queen Mary“ 12 óra az angol csodahajó fedélzetén Tizenkét óra a La Manche-csatorna szelíden fodrozó vizén. Tizenkét órá­ban összesűrítve huszonkét esztendő fejlődéstörténete. A diadalútjára in­duló »Queen Mary« vitt Cherbourgba — az Óceán egykori királynéja, a le­gendás Aquitánia hozott visäza Shout­­hamtonba. Negyven perc különbség volit a két út között. Negyven perccel gyorsabb Anglia óriás bébije, mint a vénlánysorba került Mauretania, Az elröppenő életű cm bér ma órákért és percekért harcol. Emyedetlen küzdel­me az idővel gyorsítja a hajók mú­landóságát. Amikor az Aquitana pin­cérei csendes rezignációval érdeklőd­nek, hogy ízlelt a Queen Mary ebédje, titokban arra gondolnak, hogy az új­szülött hajóóriás evőeszközeit a le­bontott, a szétszedett, a végkiárusított Mauretánia ezüstjéből öntötték. Ha­sonló végzet felé közeledik az Aqui­tana is. »Pedig öt nap alatt mi is megtesszük az utat« — mondják bá­natos büszkeséggel az »öreg« hajó matrózai. A Queen Mary azonban csak négy és fél nap türelmet igényel utasaitól. Egy fél nap pedig óriási idő Mr. Rickett — ő is ott volt a Queen Mary utasai között — életében. Egy lél nap alatt például összeomlik az abesszin császárság, egy fél nap alatt győz a paraguyai forradalom. A Ricketleknek, a ma világrészekben gondolkodó nagy üzletembereknek meg kell előzniük még a történelem rohanását is. Amint álomszerű gyorsasággal meg­változik körülöttünk egy korszakot átölelő utunk színpada, reája eszmé­lünk, hogy milyen végtelen távolság­ba hanyatlott a tegnap... a visszasírt régi béke, a világháborút megelőző évek békéje. Az Aquitania a maga elő­kelő nyugalmával, szundikálásra kész­tető öblös plüssfotöjeivel, andalítóan parázsló kandallóival — egy öregste­­vard élesztgeti hangtalanul a zsarát­nokokat — úgy hat a Queen Mary premierjének túlfűtött lüktetése után, mintha egy világvárosi luxusszálloda örvénylő forgatagából egy a múltnak élő vidéki kastély exkluzív magányá­ba vetődtünk volna el. Az Aquitania körülölel, mint az otthon, a Queen Mary áthatolhatatlan és kiismerhetetlen, mint egy idegen város, melynek minden szögletében uj meglepetések és szenzációk igére­­retét érezzük Mintha a jövő vetné előre árnyékát, az úszó csodaváros uccasorait, a 'megállást nem ismerő liftek kötik össze. A lépcső teljesen elvesztette jelentőségét és elkeske­nyedve a háttérben szerénykedik. De a lift egy7 török gőzfürdő márvány pompájából a térré szélesedő üzlet­­negyed szikrázó kirakatai közé rö­pít, egy-egv gombnyomásra válogat­hatunk huszonhárom bálterem, sza­lon, bár, vendéglő csábításai között. Ha megelégeltük a hajó benső életé­nek utazást felejtető városias gyö­nyöreit, egy fürdőhely tengerparti sé­tányát felülmúló tökéletességben tárul elénk a végtelennek látszó fedélzet, ahol vérpezsdítőén, izomfiatalítóan körülsimogat az óceáni szellő. Megért­jük itt a falba vert bronztábla emlék­­sorait: »Ezt a fedélzetet Berghley lord uccai ruhában, minden tréning nélkül ötvennyolc másodperc alatt fu­totta körül 1936 május 18-án.« Szinte magunk előtt látjuk a politikussá és képviselővé érett egykori világbajno­kot, a nemrégiben Budapesten is járt szőke angol arisztokratát, amikor ma­gafeledkezetten szétfeszíti a hivatalos látogatás ünnepélyes kereteit és neki­veti magát, hogy versenyt rohanjon a széllel... Van valami nagyszerűen angol eb­ben, hogy a hajó egyetlen emléktáb­láján nem a királyi vendégeknek hó­dol, hanem egy sportteljesítmény em­lékét örökíti meg. És más vonatko­zásban jellemzően angol a körbe­futó ablaksorral minden oldalról tengerbe bámuló hatalmas borlapja is — egy másik rekord — a Queen Mary harminchárom fajta whiskyt kí­nál utasainak. A lakosztályszerűen te­rebélyes kabinokban, melyeknek ösz­­szeszorultságra emlékeztető elnevezé­sét anakronizmussá bélyegezte a tér­rel való pazar bőkezűség. Telefonok csilingelnek, ismerősök szólíthatják egymást randevúra és már az első tizenkét óra alatt négyezer interur­­bán beszélgetés folyt le az úszó városi és a világ között. Az óceán közepéről, ha úgy akarod, egy nyilvános tele­fonállomás fülkéjébe hozza a központ Budapestet és mái7 semmi különöset sem találsz a sárga selyemben suhanó indus hölgy türelmetlenségén, hiszen a központ is érthetetlennek tartja, hogy Bombay még nem jelentkezett... Lehet, hogy (»nagyságát, vagy talán őfenségét a kutyaszállodában már bosszankodva várja kedvence, ami an­nál érthetőbb volna, miután a Queen Mary többi négylábú vendégei külön a számukra fenntartott széles séta­­fedélzeten már élvezik az élet örö­meit és felismerik, hogy a sarokkőt egy árboc is helyettesítheti. Kevés a rendelkezésünkre álló né­hány óra a Queen Mary-val való bi­zalmasabb megismerkedésre, de vi­gasztaló tudat, hogy kevés még a tel­jes óceáni utazás négy és fél napja is. Az eltévedés elkerülhetetlen sorsa élménnyé lesz és a szakadatlan fel­fedezések fárasztó boldogsága egy­magában kitölti az időt. Elvetődünk egv tornaterembe, ahol villanyerővel hajtott agyafúrt gépek négy nap alatt ruganyos izmokká edzik a test er­­nyesztő túlsúlyát. A fedett tenisz­pályán nekiveetkőzött fiatalemberek­re bukkanunk, akik mitsem törődve kétezer utitársunk premierláztól fű­tött, izgatott nyüzsgésével, talán majd Newyorkban f ej ezik be S outh am p­­tonban elkezdett meccsüket. A tenger kékje szürkévé sápad a kabinoktól körülvett uszodák vizének hűvös kék­sége mellett, zsánerképekre mohó fényképészek az elegáns férfidivatsza­­lonba cipelnek egv új életkezdésre készülő tiroligúnyás fiút — tegyen úgy, mintha frakkot szabatna magá­nak. Hat fodrászteremben »dauerol­­nak , bodorítanak, fésülnek, masszí­roznak és borotválnak. A rádió stú­diójának párnázott falai között film­sztárok köszörülik torkukat, hogy az óceán közepéről öt világrész számára énekeljenek. Egyenesen jólesik megpihenni pár Akar Ön is szép lenni? Használjon Nádasdy-féle S Gyöngyvirág alvátor krémet, mely mindenkit hozzásegít a szép* Béghez. A májfoltokat, szeplőket, patta­násokat és mindennemű arctisztátalanságo­­kat nyomtalanul eltüntet, az arcot bársonyos simává és fiatalosan üdévé teszi. Vigyázzon a hamisításokra, csak eredeti csomagolást fogadjon el. — Egy tégely ára 8— KC. Egyedüli készítője: $S Salváfor gyógyszertár Komárno. órával később az Aquitana előkelő nyugalmában, de ijesztő elképzelés, hogy néhány év múlva a Queen Mary felülmulhatatlannak látszó tökélye is ugyanúgy múlttá kopik, mint ősének fényűző pompája. Egy hónappal a világháború vér­­zivatarának kitörése előtt az első út­jára induló Aquitaniát épúgy ünne­pelték, mint ma az óceán új uralko­dóját — a Queen Maryt. Vájjon hány évig tart az ő dicsősége? A kor egyre gyorsabban rohanó tempója számára huszonkét év túlontúl soknak lát­szik... És a világhajózás ujjongó ün­nepén már azt kérdezzük: Utána váj­jon mi következik? Címeket kérek a kiadóba. egyszerre leereszkedően. — Hacsak tehetem, fel is nézek hozzátok. Biztosra vettem, hogy ezt nem fog­ja megtenni, miután eddig vele kap­csolatban minden épp ellenkezőleg következett be, mint ahogy azt előre gondoltam. Odahaza nem is szóltam róla a feleségemnek. Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, amikor a vacsorára szóló meghívás napján szabályszerű időben beállított. Sőt, pár szál virágot is hozott magával. Mi színházba készülődtünk éppen s szín­ház után akartunk vacsorázni vala­hol. A feleségem mérges pillantáso­kat lóvéit felém, amikor nagynehe­­zen tisztázódott előtte a helyzet. Is­meretlen ismerős barátom ismét ki­fogott rajtam, én ugyanis arra ké­szültem, aminek ellenkezőjét kellett volna várnom, amivel ő alighanem már előzőleg számot vetett magában s jóllehet, azt tette, amit a legtöbb em­ber, akit meghívnak valahová, mégis elérte, hogy váratlanul ért megjele­nése, mert tőle épp azt vártam, amit senki mástól nem várunk. A felesé­gem előtt összecsattogtatta a boká­ját: — Kikur Kálmán vagyok — s át­nyújtotta a pár szál virágot. Aztán egy csomagot húzott ki a felöltője zsebéből. — Kis vacsora — mondta ravasz hunyorral. Ö ugyanis biztos­ra vette, hogy nem számítunk rá. Annyit hozott, hogy nekünk is elég lesz, ha még nem vacsoráztunk. Csak semmi ellenkezés, régi barátok közt nincs helye semmi fakszninak. Nem tudtam ugyan, hogy honnan veszi ezt a régi barátságot, de mint jólne­velt házigazda, nem akartam ellen­kezni, annál kevésbbé, mert felesége­met szórakoztatta az eset, nagyon ere­detinek találta s nyomban fel is terí­tett. Az lett a vége, hogy kedélye­sen leültünk az asztalhoz és elfo­gyasztottuk Kikur Kálmán vacsorá­ját. Barátom néhány pohár ital után kényelmesen eldőlt a széken és jó­indulatúan hátba veregetett: — Vén burkus, nagy lókötő voltál egész életedben, de azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy sikerül egy ilyen gyönyörűséges ró­zsaszálat eloroznod, aminő a szép kis nagyságos asszony. Mert tetszik tud­ni, — folytatta a feleségem felé for­dulva, — ez az imposztor afféle csél­­csap fickó volt, aki hol itt, hol meg olt kóstolgatta a mézet, de jóravaló fehérnépet nem engedlek a közelébe. Rémes, hogy miket beszél ez az ember. Mindjárt ki fogom dobni. De a feleségem szívből kacagott, én sem tehettem okosabbat, tréfára vettem s nevettem, zötyögve nevettem dühöm­ben. Amikor végre kettesben marad­tunk, rám támadt az asszony. Ala­muszinak, szoknyabelyárnak, házas­ságszédelgőnek nevezett. Most már mindent tud rólam. Hiába esküdöz­­tem, hogy nem tudhat semmivel töb­bet, mint eddig, mert ezt a Kikur Kálmánt nem is ismerem voltakép­pen. Újabb szóáradat, hogy még ilyet merek állítani egy emberről, aki va­csorával a zsebében állít be, mint valami rég nem látott nagybácsi. Na­pokig dúlt köztünk a házastársi bé­ke. Össze fogom törni azt a fickói, a beleibe taposok, de azt sem tudtam, hogy hol akadhatok a nyomára. Míg egy nap ismét ő jött szembe velem. Amint megpillantott, finnyásan és tü­relmetlenül félrefordította a fejét, mint aki nagyon únja már az isme­retlen tolakodó köszönlgetését. Bá­nom is én, így is jó, legalább löbbé nem teszi be a lábát hozzánk. Hála Istennek. Annál nagyobb volt megdöbbené­sem, amikor másnap, némi késéssel érkezve haza, az ebédlőnkben talál­tam. Ingujjra vetkőzve ült a széle­sen nyakára terített száj kendő alatt és zsíros szuszogással egy óriási liba­combot gyűrt magába. A feleségem, velem szemben még soha nem tapasz­talt igyekezettel, sürgött-foi'gott kö­rülötte. — Csakhogy méltóztatsz végre elő­kerülni, — szólt rám Kikur Kálmán, zavartalanul tovább rágcsálva. — Ezt a pontatlanságot még egyszer ne ta­pasztaljam. No, mit bámészkodsz úgy, mintha nem értettél volna? Ülj le és egyél, mert egészen kihűl az étel. S a feleségem, az én kis gerlicém, úgy pillant rá, mint egy mesebeli sárkányölő hősre, aki végre megsza­badítja zsarnokától. El kell ismer­nem, hogy a mesebeli hős tiszteletre­méltó buzgalommal látott neki a fel­szabadító munkának. Ő lelt életünk irányítója, aki nélkül nem tehetünk semmit, egyetlen lépést sem. Mert ő igenis rendet teremt köztünk, azt akai’ja, hogy megértsük egymást és boldogok legyünk. Megváltoztatta az étrendünket, a felkelés, lefekvés ide­jét, az ebédlőt uriszobává alakította és fordítva, a közös hálószobát meg­szüntette s nekem a sötét, udvari szo­bában vettetett ágyai. Estenkint, mi­kor fáradtan értem haza a hivata­lomból, svéd tornagyakorlatra kény­szerítőit a feleségemmel együtt. Mert ép testben ép lélek. Kora hajnalokon, amikor minden más, békés polgár boldogan szendereghetett, felcsenge­tett telefonon s a fülembe rivalta: »Egy, kettő, egy, kettő...« S mivel szi­gorú diétát is rendelt, rövidesen olyan vékony lettem, mint egy agár. De a feleségemmel nem lehetett beszélni. Úgy nézett Kikur Kálmánra, mint élete megmentőjére. Arról, hogy vég­re kitegyük a szűrét, hallani sem akart. Én nem bírtam tovább s egy nap megszöktem hazulról, a felesé­gem ellen pedig beadtam a válókere­setet. Épp az ügyvédemtől jöttem, lever­­ten, elkeseredett hangulatban, amikor megpillantottam Kikur Kálmánt, ő is engem. No de most aztán ellátom a dolgát. Szokott alázatos köszönésé­be kezdett, mély kalapemeléssel. — örült ez, vagy gúnyolódik? Toporzé­kolva állottam eléje: — Te féreg, te hitvány, még elém mersz kerülni, nem félsz, hogy a csontjaidat töröm ösz­­sze? — Rémülten hátrált: — Méltó­­ságos uram, bocsánat, de én csak alázatos tiszteletemet... — Én méltó­­ságos? — Neki akartam rohanni, ami­kor jól öltözött úr halad el mellet­tem, ugyancsak mély kalapemeléssel: — Alázatos szolgája vagyok méltósá­­gos uram. —■ Mi ez? Mi van Üt? Mint­ha fejbe váglak volna, kóvályog a fe­jein. Aztán némi gyanúval rárivalok az előbbi emberre: — Maga talán nem Kikur Kálmán? — Tilágért sem mél­­tóságos uram, — felelte kétségbeesett szabadkozással, — én Erőss Imre va­gyok, két essel legalább is és minden Kikur nélkül, méltóságos uram. Néhány hét múlva sikerült tisztáz­nom a tényállást, mely a következő: Az az alázatosan köszöntgető ember, aki rögtön befejezte a telefonbeszél­getést, amint megpillantott engem a fülke előtt, Erőss Imre volt s egy ma­gasállású államhivaialnokkal tévesz­tett össze engem. A másik, aki vi­szont oly kellemetlenül és bosszúsan fogadta köszöntésemet, egy elbocsá­tott hivatalnokának nézett s ő maga a megszólalásig hasonlított Erőss Im­réhez. A harmadik, Kikur Kálmán, aki kedélyesen hátbaveregetett az uc­­cán, szentül meg volt győződve arról, hogy egy rég nem látott barátja va­gyok, annál is inkább, mert még a nevünk is azonos volt s ő maga úgy hasonlított az előbb nevezett két úr­hoz, mint egyik tojás a másikhoz. A válókeresetet természetesen visz­­szavontam s a további tévedések meg­előzése végeit, levágattam a bajuszo­mat. Azóta sem Kikur Kálmán, sem a többiek nem tévesztenek össze ha­sonmásaimmá], ők azonban továbbra is rendületlenül hasonlítanak egy­máshoz. De ez már az ő bajuk.

Next

/
Thumbnails
Contents