Komáromi Lapok, 1936. július-december (57. évfolyam, 53-104. szám)
1936-07-18 / 58. szám
1936. július 18 »KOMÁROMI LAPOK 3. oldal. „ Queen Mary“ 12 óra az angol csodahajó fedélzetén Tizenkét óra a La Manche-csatorna szelíden fodrozó vizén. Tizenkét órában összesűrítve huszonkét esztendő fejlődéstörténete. A diadalútjára induló »Queen Mary« vitt Cherbourgba — az Óceán egykori királynéja, a legendás Aquitánia hozott visäza Shouthamtonba. Negyven perc különbség volit a két út között. Negyven perccel gyorsabb Anglia óriás bébije, mint a vénlánysorba került Mauretania, Az elröppenő életű cm bér ma órákért és percekért harcol. Emyedetlen küzdelme az idővel gyorsítja a hajók múlandóságát. Amikor az Aquitana pincérei csendes rezignációval érdeklődnek, hogy ízlelt a Queen Mary ebédje, titokban arra gondolnak, hogy az újszülött hajóóriás evőeszközeit a lebontott, a szétszedett, a végkiárusított Mauretánia ezüstjéből öntötték. Hasonló végzet felé közeledik az Aquitana is. »Pedig öt nap alatt mi is megtesszük az utat« — mondják bánatos büszkeséggel az »öreg« hajó matrózai. A Queen Mary azonban csak négy és fél nap türelmet igényel utasaitól. Egy fél nap pedig óriási idő Mr. Rickett — ő is ott volt a Queen Mary utasai között — életében. Egy lél nap alatt például összeomlik az abesszin császárság, egy fél nap alatt győz a paraguyai forradalom. A Ricketleknek, a ma világrészekben gondolkodó nagy üzletembereknek meg kell előzniük még a történelem rohanását is. Amint álomszerű gyorsasággal megváltozik körülöttünk egy korszakot átölelő utunk színpada, reája eszmélünk, hogy milyen végtelen távolságba hanyatlott a tegnap... a visszasírt régi béke, a világháborút megelőző évek békéje. Az Aquitania a maga előkelő nyugalmával, szundikálásra késztető öblös plüssfotöjeivel, andalítóan parázsló kandallóival — egy öregstevard élesztgeti hangtalanul a zsarátnokokat — úgy hat a Queen Mary premierjének túlfűtött lüktetése után, mintha egy világvárosi luxusszálloda örvénylő forgatagából egy a múltnak élő vidéki kastély exkluzív magányába vetődtünk volna el. Az Aquitania körülölel, mint az otthon, a Queen Mary áthatolhatatlan és kiismerhetetlen, mint egy idegen város, melynek minden szögletében uj meglepetések és szenzációk igéreretét érezzük Mintha a jövő vetné előre árnyékát, az úszó csodaváros uccasorait, a 'megállást nem ismerő liftek kötik össze. A lépcső teljesen elvesztette jelentőségét és elkeskenyedve a háttérben szerénykedik. De a lift egy7 török gőzfürdő márvány pompájából a térré szélesedő üzletnegyed szikrázó kirakatai közé röpít, egy-egv gombnyomásra válogathatunk huszonhárom bálterem, szalon, bár, vendéglő csábításai között. Ha megelégeltük a hajó benső életének utazást felejtető városias gyönyöreit, egy fürdőhely tengerparti sétányát felülmúló tökéletességben tárul elénk a végtelennek látszó fedélzet, ahol vérpezsdítőén, izomfiatalítóan körülsimogat az óceáni szellő. Megértjük itt a falba vert bronztábla emléksorait: »Ezt a fedélzetet Berghley lord uccai ruhában, minden tréning nélkül ötvennyolc másodperc alatt futotta körül 1936 május 18-án.« Szinte magunk előtt látjuk a politikussá és képviselővé érett egykori világbajnokot, a nemrégiben Budapesten is járt szőke angol arisztokratát, amikor magafeledkezetten szétfeszíti a hivatalos látogatás ünnepélyes kereteit és nekiveti magát, hogy versenyt rohanjon a széllel... Van valami nagyszerűen angol ebben, hogy a hajó egyetlen emléktábláján nem a királyi vendégeknek hódol, hanem egy sportteljesítmény emlékét örökíti meg. És más vonatkozásban jellemzően angol a körbefutó ablaksorral minden oldalról tengerbe bámuló hatalmas borlapja is — egy másik rekord — a Queen Mary harminchárom fajta whiskyt kínál utasainak. A lakosztályszerűen terebélyes kabinokban, melyeknek öszszeszorultságra emlékeztető elnevezését anakronizmussá bélyegezte a térrel való pazar bőkezűség. Telefonok csilingelnek, ismerősök szólíthatják egymást randevúra és már az első tizenkét óra alatt négyezer interurbán beszélgetés folyt le az úszó városi és a világ között. Az óceán közepéről, ha úgy akarod, egy nyilvános telefonállomás fülkéjébe hozza a központ Budapestet és mái7 semmi különöset sem találsz a sárga selyemben suhanó indus hölgy türelmetlenségén, hiszen a központ is érthetetlennek tartja, hogy Bombay még nem jelentkezett... Lehet, hogy (»nagyságát, vagy talán őfenségét a kutyaszállodában már bosszankodva várja kedvence, ami annál érthetőbb volna, miután a Queen Mary többi négylábú vendégei külön a számukra fenntartott széles sétafedélzeten már élvezik az élet örömeit és felismerik, hogy a sarokkőt egy árboc is helyettesítheti. Kevés a rendelkezésünkre álló néhány óra a Queen Mary-val való bizalmasabb megismerkedésre, de vigasztaló tudat, hogy kevés még a teljes óceáni utazás négy és fél napja is. Az eltévedés elkerülhetetlen sorsa élménnyé lesz és a szakadatlan felfedezések fárasztó boldogsága egymagában kitölti az időt. Elvetődünk egv tornaterembe, ahol villanyerővel hajtott agyafúrt gépek négy nap alatt ruganyos izmokká edzik a test ernyesztő túlsúlyát. A fedett teniszpályán nekiveetkőzött fiatalemberekre bukkanunk, akik mitsem törődve kétezer utitársunk premierláztól fűtött, izgatott nyüzsgésével, talán majd Newyorkban f ej ezik be S outh am ptonban elkezdett meccsüket. A tenger kékje szürkévé sápad a kabinoktól körülvett uszodák vizének hűvös kéksége mellett, zsánerképekre mohó fényképészek az elegáns férfidivatszalonba cipelnek egv új életkezdésre készülő tiroligúnyás fiút — tegyen úgy, mintha frakkot szabatna magának. Hat fodrászteremben »dauerolnak , bodorítanak, fésülnek, masszíroznak és borotválnak. A rádió stúdiójának párnázott falai között filmsztárok köszörülik torkukat, hogy az óceán közepéről öt világrész számára énekeljenek. Egyenesen jólesik megpihenni pár Akar Ön is szép lenni? Használjon Nádasdy-féle S Gyöngyvirág alvátor krémet, mely mindenkit hozzásegít a szép* Béghez. A májfoltokat, szeplőket, pattanásokat és mindennemű arctisztátalanságokat nyomtalanul eltüntet, az arcot bársonyos simává és fiatalosan üdévé teszi. Vigyázzon a hamisításokra, csak eredeti csomagolást fogadjon el. — Egy tégely ára 8— KC. Egyedüli készítője: $S Salváfor gyógyszertár Komárno. órával később az Aquitana előkelő nyugalmában, de ijesztő elképzelés, hogy néhány év múlva a Queen Mary felülmulhatatlannak látszó tökélye is ugyanúgy múlttá kopik, mint ősének fényűző pompája. Egy hónappal a világháború vérzivatarának kitörése előtt az első útjára induló Aquitaniát épúgy ünnepelték, mint ma az óceán új uralkodóját — a Queen Maryt. Vájjon hány évig tart az ő dicsősége? A kor egyre gyorsabban rohanó tempója számára huszonkét év túlontúl soknak látszik... És a világhajózás ujjongó ünnepén már azt kérdezzük: Utána vájjon mi következik? Címeket kérek a kiadóba. egyszerre leereszkedően. — Hacsak tehetem, fel is nézek hozzátok. Biztosra vettem, hogy ezt nem fogja megtenni, miután eddig vele kapcsolatban minden épp ellenkezőleg következett be, mint ahogy azt előre gondoltam. Odahaza nem is szóltam róla a feleségemnek. Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, amikor a vacsorára szóló meghívás napján szabályszerű időben beállított. Sőt, pár szál virágot is hozott magával. Mi színházba készülődtünk éppen s színház után akartunk vacsorázni valahol. A feleségem mérges pillantásokat lóvéit felém, amikor nagynehezen tisztázódott előtte a helyzet. Ismeretlen ismerős barátom ismét kifogott rajtam, én ugyanis arra készültem, aminek ellenkezőjét kellett volna várnom, amivel ő alighanem már előzőleg számot vetett magában s jóllehet, azt tette, amit a legtöbb ember, akit meghívnak valahová, mégis elérte, hogy váratlanul ért megjelenése, mert tőle épp azt vártam, amit senki mástól nem várunk. A feleségem előtt összecsattogtatta a bokáját: — Kikur Kálmán vagyok — s átnyújtotta a pár szál virágot. Aztán egy csomagot húzott ki a felöltője zsebéből. — Kis vacsora — mondta ravasz hunyorral. Ö ugyanis biztosra vette, hogy nem számítunk rá. Annyit hozott, hogy nekünk is elég lesz, ha még nem vacsoráztunk. Csak semmi ellenkezés, régi barátok közt nincs helye semmi fakszninak. Nem tudtam ugyan, hogy honnan veszi ezt a régi barátságot, de mint jólnevelt házigazda, nem akartam ellenkezni, annál kevésbbé, mert feleségemet szórakoztatta az eset, nagyon eredetinek találta s nyomban fel is terített. Az lett a vége, hogy kedélyesen leültünk az asztalhoz és elfogyasztottuk Kikur Kálmán vacsoráját. Barátom néhány pohár ital után kényelmesen eldőlt a széken és jóindulatúan hátba veregetett: — Vén burkus, nagy lókötő voltál egész életedben, de azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy sikerül egy ilyen gyönyörűséges rózsaszálat eloroznod, aminő a szép kis nagyságos asszony. Mert tetszik tudni, — folytatta a feleségem felé fordulva, — ez az imposztor afféle csélcsap fickó volt, aki hol itt, hol meg olt kóstolgatta a mézet, de jóravaló fehérnépet nem engedlek a közelébe. Rémes, hogy miket beszél ez az ember. Mindjárt ki fogom dobni. De a feleségem szívből kacagott, én sem tehettem okosabbat, tréfára vettem s nevettem, zötyögve nevettem dühömben. Amikor végre kettesben maradtunk, rám támadt az asszony. Alamuszinak, szoknyabelyárnak, házasságszédelgőnek nevezett. Most már mindent tud rólam. Hiába esküdöztem, hogy nem tudhat semmivel többet, mint eddig, mert ezt a Kikur Kálmánt nem is ismerem voltaképpen. Újabb szóáradat, hogy még ilyet merek állítani egy emberről, aki vacsorával a zsebében állít be, mint valami rég nem látott nagybácsi. Napokig dúlt köztünk a házastársi béke. Össze fogom törni azt a fickói, a beleibe taposok, de azt sem tudtam, hogy hol akadhatok a nyomára. Míg egy nap ismét ő jött szembe velem. Amint megpillantott, finnyásan és türelmetlenül félrefordította a fejét, mint aki nagyon únja már az ismeretlen tolakodó köszönlgetését. Bánom is én, így is jó, legalább löbbé nem teszi be a lábát hozzánk. Hála Istennek. Annál nagyobb volt megdöbbenésem, amikor másnap, némi késéssel érkezve haza, az ebédlőnkben találtam. Ingujjra vetkőzve ült a szélesen nyakára terített száj kendő alatt és zsíros szuszogással egy óriási libacombot gyűrt magába. A feleségem, velem szemben még soha nem tapasztalt igyekezettel, sürgött-foi'gott körülötte. — Csakhogy méltóztatsz végre előkerülni, — szólt rám Kikur Kálmán, zavartalanul tovább rágcsálva. — Ezt a pontatlanságot még egyszer ne tapasztaljam. No, mit bámészkodsz úgy, mintha nem értettél volna? Ülj le és egyél, mert egészen kihűl az étel. S a feleségem, az én kis gerlicém, úgy pillant rá, mint egy mesebeli sárkányölő hősre, aki végre megszabadítja zsarnokától. El kell ismernem, hogy a mesebeli hős tiszteletreméltó buzgalommal látott neki a felszabadító munkának. Ő lelt életünk irányítója, aki nélkül nem tehetünk semmit, egyetlen lépést sem. Mert ő igenis rendet teremt köztünk, azt akai’ja, hogy megértsük egymást és boldogok legyünk. Megváltoztatta az étrendünket, a felkelés, lefekvés idejét, az ebédlőt uriszobává alakította és fordítva, a közös hálószobát megszüntette s nekem a sötét, udvari szobában vettetett ágyai. Estenkint, mikor fáradtan értem haza a hivatalomból, svéd tornagyakorlatra kényszerítőit a feleségemmel együtt. Mert ép testben ép lélek. Kora hajnalokon, amikor minden más, békés polgár boldogan szendereghetett, felcsengetett telefonon s a fülembe rivalta: »Egy, kettő, egy, kettő...« S mivel szigorú diétát is rendelt, rövidesen olyan vékony lettem, mint egy agár. De a feleségemmel nem lehetett beszélni. Úgy nézett Kikur Kálmánra, mint élete megmentőjére. Arról, hogy végre kitegyük a szűrét, hallani sem akart. Én nem bírtam tovább s egy nap megszöktem hazulról, a feleségem ellen pedig beadtam a válókeresetet. Épp az ügyvédemtől jöttem, leverten, elkeseredett hangulatban, amikor megpillantottam Kikur Kálmánt, ő is engem. No de most aztán ellátom a dolgát. Szokott alázatos köszönésébe kezdett, mély kalapemeléssel. — örült ez, vagy gúnyolódik? Toporzékolva állottam eléje: — Te féreg, te hitvány, még elém mersz kerülni, nem félsz, hogy a csontjaidat töröm öszsze? — Rémülten hátrált: — Méltóságos uram, bocsánat, de én csak alázatos tiszteletemet... — Én méltóságos? — Neki akartam rohanni, amikor jól öltözött úr halad el mellettem, ugyancsak mély kalapemeléssel: — Alázatos szolgája vagyok méltóságos uram. —■ Mi ez? Mi van Üt? Mintha fejbe váglak volna, kóvályog a fejein. Aztán némi gyanúval rárivalok az előbbi emberre: — Maga talán nem Kikur Kálmán? — Tilágért sem méltóságos uram, — felelte kétségbeesett szabadkozással, — én Erőss Imre vagyok, két essel legalább is és minden Kikur nélkül, méltóságos uram. Néhány hét múlva sikerült tisztáznom a tényállást, mely a következő: Az az alázatosan köszöntgető ember, aki rögtön befejezte a telefonbeszélgetést, amint megpillantott engem a fülke előtt, Erőss Imre volt s egy magasállású államhivaialnokkal tévesztett össze engem. A másik, aki viszont oly kellemetlenül és bosszúsan fogadta köszöntésemet, egy elbocsátott hivatalnokának nézett s ő maga a megszólalásig hasonlított Erőss Imréhez. A harmadik, Kikur Kálmán, aki kedélyesen hátbaveregetett az uccán, szentül meg volt győződve arról, hogy egy rég nem látott barátja vagyok, annál is inkább, mert még a nevünk is azonos volt s ő maga úgy hasonlított az előbb nevezett két úrhoz, mint egyik tojás a másikhoz. A válókeresetet természetesen viszszavontam s a további tévedések megelőzése végeit, levágattam a bajuszomat. Azóta sem Kikur Kálmán, sem a többiek nem tévesztenek össze hasonmásaimmá], ők azonban továbbra is rendületlenül hasonlítanak egymáshoz. De ez már az ő bajuk.