Komáromi Lapok, 1935. július-december (56. évfolyam, 56-103. szám)

1935-10-26 / 86. szám

1935. október 26

»M «IAKOM1 LAPOK.«

3 oldal.

kötött Angliával. A franciák felépítették a vasútvonalat Addisz Ababa és Dsibu'.i között. !90ü-ban An;<lia, Olaszország és Franciaország szerződést kötött egymással, elismerték Abesszínia függetlenségét és felosztotíák érdekszféráikat. A megegyezés szerint Anglia ellenőrzése alá került a Niiusvidék, Franciaország ellenőrzése alá a dsibuti—addisz-ababai vasút, Olaszország pedig felhatalmazást kapott vasútépítésre Eritrea és Szomáiiföld között.

Abesszíniában ezután dinasztikus válság következett be. 1913-ban meghalt 11. Menelik. Halálát három évig titokban tartották. Majd Lidj Yasu, II Menelik unokája és Zaoditu, 11. Menelik leánya került a trónra. 1921-ben Rasz Tafari Makonnen, Zaoditu unokaöccse lett Abesszinia uralkodója. Lidj Yasut fogságba vetették.

A világháborúban Abesszinia az egyetlen afrikai ország volt, amely nem üzent hadat a központi hatalmaknak, semleges maradt.

Nagyhatalmak

érdekkörében

1933-ban Olaszország kivánzágára és Anglia szándékai ellenére felvették Abessziniát a Népszövetségbe. Ez főleg Rasz Tafari Makonnen-nek köszönhető, aki mint 1. Hailé Szelasszié 1930-ban foglalta el ünnepélyesen a trónt s már 1924-iki európai utján és a nem amhári abessziniaiak támogatásával is megmutatta diplomáciai és kormányzóképességeit.

1934 novemberében megtámadták a gondari olasz konzulátust Abesszinia azt állítja, hogy provokáció történt A négus kormánya sajnálkozását fejezte ki. 1934 december 5-én összetűzésre került a sor a vitatott területen fekvő Ualualnál. Portyázó bandák, amelyek állítólag abesszin fenhatóság alatt állottak, megöltek 30 és megsebesítettek 60 olaszt.

Elmérgesedik az olasz konfliktus

1935 februárjában mérgesedett el az olasz-abesszin konfliktus. Olaszország két hadosztályt mozgósított. Abesszinia márciusban panaszt tett a Népszövetségnél s az eset teljes megvizsgálását követelte. Májusban Olaszország újabb csapatokat szállított Eritreába. A négus arra kérte a Népszövetséget, hogy lépjen közbe Rómában a hadikészülödések miatt. Mussolini kijelentette: Abesszinia imperalizmusával az olasz területeket fenyegeti és támadást készít elő az olasz gyarmatok ellen.

Az angol sajtó ekkor már éles kampányt indított Olaszország ellen. Eden, az angol népszövetségi miniszter tárgyalásokat folytatott Rómával és békés megegyezést kivánt. Mussolini és az olasz sajtó nyiltan megmondta: „Olaszországnak területre van szüksége emberfölöslegének levezetésére. Ilyen terület már csak Abessziniában van. Abessziniát azonkívül az európai áruk piacává kell fejleszteni. Olaszország hivatott arra, hogy kulturországgá alakítsa át Abessziniát.“ És hozzátették az olaszok : „Mi csak ugyanazt tesszük, amit régebben Anglia és Franciaország tett.“ 1935 júliusában Mussolini kijelentette Sabaudiában : „Olaszország elhatározása megmásíthatatlan, nincs ut visszafelé!“

Groteszk közjáték

1935 szeptemberében a Népszövetség Tanácsának ülése és a népszövetségi közgyűlés teljesen az oiasz-abeszsziniai konfliktus jegyében áll. Az ualuali incidenst éppen akkor tisztázza a Népszövetség ötös bizottsága, amikor groteszk amerikai üzleti közjáték történt: a petróleumföldek átengedése egy angol-szász konzorciumnak, amellyel úgy London, mint Washington megtagadja közösségét. „A döntöbirák sem Olaszország, sem Abesszinia ellen nem tudtak semmiféle nemzetközi felelősséget megállapítani.“

A Népszövetségi Tanács újabb ötösbizottságot küld ki, hogy a Népszövetség szellemében intézze el az olaszabessziniai konfliktust. Szeptember elején kezdte ez a bizottság tanulmánnozni az anyagot, amit Olaszország és Abesszinia eléje terjesztett. Olaszország az abessziniai rabszolgaságra, a barbár igazságszolgáltatásra és egyéb barbár intézményekre és szokásokra hivatkozik. Mig a Népszövetség tanácskozott, Abesszinia mozgósította tartalékjait. Anglia összevonta flottáját a Földközi tengeren. Franciaország közvetít. Mussolini 10 millió fasiszta próbamozgósitását készítette elő.

Szeptember 11-én Sir Samuel Hoare angol külügyminiszter szenzációs beszédet tart a népszövetségi közgyűlésen. Ezt a beszédet úgy tekintették, mint Anglia lélektani visszatérését Genfbe és az európai kontinensre. Anglia lekötötte magát a paktum mellett. Felvetette a nyersanyagterületek és a piacok uj felosztásának gondolatát is. Figyelmeztetett a világkatasztrófára, amely egy olasz-abessziniai háborúból bekövetkezhetik

Néhány nappal később Laval hasonló értelemben beszélt Genfben : teljes szolidaritás a Népszövetséggel, az erőszakos megoldás gondolatának elhárítása.

Mussolini, aki kijelentette, hogy Olaszország minden támadás visszaverésére készen áll és visszautasította a komoly szankciók lehetőségét, a nagyhatalmak e két képviselőjének beszédei után sem változtatta meg álláspontját A tanács ötösbizottsága rendkívül tárgyilagos megegyezési formulát dolgozott ki. A protokollum megállapította Abesszinia részét a konfliktusban,

és az egész abessziniai közéletnek európai tanácsadó irányítása mellett történő átszervezését javasolta. Ezek a tanácsadók mint a Népszövetség megbízottai működnének. Gazdasági tekintetben a nyitott kapu elvét állították fel. Franciaország és Anglia saját szomáli biztokaiból átengednek egyes területsávokat Olaszországnak és meg könnyitenék Abesszinia útját a tenger felé. Azt is kilátásba helyezik, hogy mint a Népszövetség megbízottai kizárólag vagy legalább is nagyrészt olaszok lennének Abessziniában.

Közben nagy angol hadihajók jelennek meg Gibraltár, Szuez előtt és a palesztinai vizeken. Az ötösbizottság javaslatát Abesszinia elfogadhatónak találta. Olaszország szeptember 2i-én, mint el nem fogadhatót, visszautasította a javaslatot.

Háború

Erre fokozott és egyre diplomáciai tárgyalások

izgalmasabb

következtek.

Franciaország barátilag közvetített Róma és London közt, a hadjáratot késleltető esős időszak elmúlt, a népszövetségi tanács és a különböző bizottságok munkája eredménytelen maradt. Mussolini október 2-án .megtartotta a nagy fasiszta riadót és másnap az olasz csapatok átlépték az eritreai határt: következtek az első csaták és légi bombázások, Mussa Ali, Adua és Adigrat megszállása és a nemzetközi diplomáciai harc Genfben a szankciók kérdésében.

A többi — előttünk fekszik és szemünk láttára alakul.

Hatalmas gázrobbanás idomáromban.

A munkások elfelejtették lezárni a gázvezetéket, aztán felrobbantották a szobát,

Komárom, — október 25.

Csütörtökön délben Keö Aurél Széchényi ucca 22. sz. alatti házában veszedelmes gázrobbanás történt, özvegy Glancz Lajosné lakásában a gázvezetéket javították.

Reggel nyolc órakor kezdték meg a javítást.

és kezén súlyos égési sebeket szenvedett.

A helyszíni vizsgálatnál megállapították, hogy a robbanást a szerelő munkás vigyázatlansága okozta, akinek különben ilyen munkák végzésére hatósági engedélye nem is volt.

Az egyik lámpásnak az elzáró csapja volt eldugulva, ezért a lámpást leszerelték és a műhelybe vitték, hogy a szelepet kijavítsák.

A leszerelt lámpa csőnyílását elfelejtették csődugőval elzárni és igy azon idő alatt, amig a lámpás javításával foglalkoztak, a gáz a nyitva hagyott csőnyíláson a szobába ömlött.

A szerelők csak délben hozták vissza a lámpást és helyére visszaszerelték. Szerelés után meg akartak győződni arról, hogy jól tömitették a vezetéket, gyufát gyújtottak.

Ebben a pillanatban óriási robajjal felrobbant a szobában összegyülemlett gáz.

A robbanás ereje a lakás összes ablakait betörte, két ajtót teljesen összetörött, az uccai ablakot helyéből kimozdította és a szobaválaszfalak pedig erősen megrepedtek. A szerelést végző

Pollák Sándor szerelőmunkás fején

— A kétnapi elzárást sem bírták ki. Petróczy Sándor, Réső József, Gyurica István és Horula János garamkövesdi legényeket valami kihágás miatt két napra a járási főnökség fogházába zárták. A rövid elzárást se bírták ki és az ablakrács kifürészelésévei megszöktek a fogházból, de a csendőrök elfogták őket és most a megszökés miatt is ülniök kell!

Keresek a város forgalmas helyén üzlet, raktár, vagy bármilyen más helyiséget, esetleg udvarban vagy kertben telket bérbe. „Csendes ipar" jeligére a kiadóba. 308

vagy?« — állítottam meg, amikor kint voltunk az uccán. »Tudom.« — Nézett föl rám könnyes szemmel, alázatosan. A kapuból már az ölemben vittem be a házba. Két hétig valósággal őrültként kacagtam. »Hát lehet ez?« — ordítoztam vad, fékezhetetlen ujjongásomban, — »lehetséges az, hogy engem egy asszony szeressen?« Uram, bocsásson meg, nem tudom, hogyan szólítsam, nincs szándékomban gúnyolódni, tehát, tudja, ha a pokol csodát tenne és le tudnám önnek írni azt a boldogságot, amelyben ez az asszony részesített, ha meg volna hozzá a képességem, hogy lefessem őt a maga igazi valójában ön előtt, akkor hatalmasabb Volnék a természetnél, amely a csillagok sóhajtásában és a tengerek zúgásában suttogja ésmenydörgi fülünkbe a végtelent, az örömnek, a gyönyörnek azt az emberi eszközökkel kifejezhetetlen irtózatos teljességét, amelyet egyedül a szerelem képes életrehívni bennünk, amelyet ennek az asszonynak a szerelme teremtett bennem. Három évig... Már ivott? Várjon akkor. így. Három évig nem volt semmi baj. Akkor el kezdett rágni a szú. Hm, mondtam ... Igen, majd elfelejtettem, akkor mondtam, amikor egy este a térdemre ültettem a fiamat, kétéves volt már, nagy, kékszemíí, megtermett siheder, akkor mondtam: mikor akar ragyásodni ez a kölyök? Nem papot akarok én ebből csinálni, hanem kormányost, mégpedig elsőt. Aztán azt se másutt, hanem a »Sirály«-on. De így, ezzel a szelíd, csodálkozó pofával? Ezzel a rózsaszínű bőrrel, ragya nélkül? Odaszóltam az anyjának:

»Hallod-e, ugyan mond meg már, micsoda bitang az apja ennek a fatytyúnak?«

— Az asszony elsápadt, én meg, mert tudtam, hogy ártatlan, elkezdtem kínozni, hogy utána megsajnálhassam és elhalmozzam mindazzal a gyöngédséggel, amelyet az egész lényünket betöltő szerelem elmélyültebb pillanataiban érez csupán az ember. De a kimondott szó tüskéje ott maradt valahol a lelkemben és hamarosan szétárasztotta a mérgét az agyvelőmben ... No, csak bátran, van még az üvegben... Alávaló ital, az bizonyos, de legalább átfűti a zsigerekct. Kint úgyis dühöng a tenger. Hazudnék, ha mondanám, mikor ütöttem meg először, de hamarosan pokollá tettem az életét. A téboly rendszerint orvul szállja meg az embert, amikor már kést ragadunk, a gyehenna kialvóban van bennünk. Ez történt velem is. Félév óta hajnalban jártam már haza és mikor belöktem magam mögött az ajtót, ráordílottam;

»Hé! Talán ugranái, ha én jövök!«

»Már itt vagyok ... Hozom a vacsorát« — suttogta a sötétben engedelmesen.

— Egy alkalommal, feküdt már, azt mondta, beteg, halkan, könyörgőn utánam szólt: »Kérlek, úgy szeretném, maradj itthon most az egyszer...« Ügyet sem vetettem rá. »Mit akarsz, talán nem tetszik, hogy elmegyek?« — szóltam vissza durván. »Nem ... Nem ... -— mondta. — Csak éppen kérni akartalak... Aztán, holnap is, azután is mindig elmehetsz...« Bevágtam magam mögött az ajtót. Kint megálltam. Úgy rémlett, mintha a nevemet kiáltotta volna. De a hang olyan szívbemarkolónak, olyan sikoltónak, olyan borzalmasan fájdalmasnak tetszett, hogy a robbanó düh még a csonlomba is belemart és fogcsikorgatva vágtam neki az éjszakának... Mi az, mindenki alszik? Még egy üveggel ebből a hitvány pancsból. Úgy. Hm. Ez mintha forróbban lehelne az ember gyomrában. Hát... Reggel, amikor hazamentem, nem felelt az ordításomra. Meggyujtottam a lámpát. Ott feküdt az ágyában. Mellén imára kulcsolt kézzel, lehúnyt szemmel, ajkán a megbocsátó szenvedésnek a halált is túlélő szomorúságnak azzal a megrendítően szelíd mosolyával, amellyel egyedül a nyomorultak tudnak meghalni. Halott volt. Nem emlékszem, mikor tértem magamhoz, nem emlékszem, mikor eszméltem rá arra, hogy én öltem meg, de elvesztem az ébredés első őrjöngő pillanatában. Nos, ami azután következett, a fortéimét, az öldöklő dühöt, a velőmet kaparó tehetetlenséget, a dühöngő önvádat, a kezdődő deliriumot, azt az emésztő és lassú égéssel izzó kínt, amelynek a testi és lelki szenvedésnek azon a fokán, amelyen én ittam, tomboltam és kapartam bele tíz körmömmel a földbe, már nincs neve, — azt nyilván el tudja képzelni és mindebből annyi a fontos, hogy az eset harminc évvel ezelőtt történt és most is itt vagyok. Igen, — hát ez az... Vagy nagyon is hosszadalmas voltam? Mindegy. Elmondtam a magam unalmas históriáját... Na, még egy pohárral. Úgy. Hát kezdje. Most magán a sor.

Jim Zaruff feje már félig lógott a rettenetes mennyiségű italtól, amelyet megivott. De értelme még működött és ennek a hitvány világosságnak az alján egy tétova lángocska imbolygott.

— A fiának... — botlott előbbre feiével együtt karja az asztalon. — Mi volt a neve a fiának?

Az idegen az ivó sötét sarkát nézte, ahol a legmélyebb volt az árnyék.

— Úgy hívták, ahogyan engemet. Jim Zaruff a neve és talán ma is él, ha él.

Kint megdördült a tenger. Az orkán megdöngette kívülről az ivót. Az olajlámpa meglódult drótján és végigsétáltatta fényét a reves padlón.