Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)

1935-02-02 / 10. szám

1935. február 2. »KOMÁROMI LAPOK« 3.‘ oldal A fehérneműt főzzük ki csíramsntessé Nemcsak a betegnek, de az egész­séges embernek a fehérneműjében is vannak csirák és baktériumok. Eze­ket minden mosás alkalmával tö­kéletesen el kell pusztítani, nehogy veszedelmesekké váljanak. Ezért mos­suk RADiON-ban a fehérneműt. Mert csak a főlö RADlON-oldat mossa valóban csíramentessé, amely­ben millió nagyon finom oxigén­­buborékocska hatja ót a fehérneműt. Télen különösen fontos a tiszta - egyúttal csíramentes — fehérnemű 1 Ha hiányzik a nap és vele együtt sugarainak mind a testre, mind a fehérneműre gyakorolt higiéni­kus hatása, akkor segít a RÁDIÓN: KIFOGÁSTALANUL HIGIÉNIKUSAN KOSI magától mos! mmmmsm Élete. szas tárgyalások után a művek igaz­gatója kijelentette, hogy az előterjesz­tett kívánságokat megtárgyalja a válla­lat igazgatóságával, ami után végleges választ adhat. A kiküldöttek benyomása a tárgyalás után az volt, hogy nem számíthatnak a jogos kívánságaikat ki­elégítő árleszállításra, mely esetre azon­ban el vannak határozva, hogy a le­hetőségek határán belül lemondanak az áramhasználatról, a legszüksége­sebbre korlátozzák azt és a legmesz­­szebbmenően megszervezik a villamos sztrájkot. I f Panqhy Özséb 1851-1935. A szlovenszkói magyarságnak nagy halottja, Panghy Özséb nyugalmazott bencés főiskolai tanár, munkás életé­nek 84. évében borította gyászba a Szent Benedek-Rendet. A hatalmas szervezetű tudós tanár, akin látszólag nem fogtak az évek, tetjesen váratla­nul hunyt el és még komáromi rend­társait is meglepte, hogy szinte órák alatt lett az enyészeté. Az utolsó órák. Panghy özséb kedden este még résztvett a rendházban a közös vacso* rán és tiz óra előtt indult fel lakásába, de nem tért aludni, mert váratlanul rosszullét fogta el. Felöltözve várta meg a reggelt, amikor a gyorsan elő­hívott dr. Selye Hugó nyug. főtörzs­orvos és dr. Mezey János egészség­­ügyi tanácsos megállapították, hogy szivgyengeség állott be, mely az idős öregurra nézve elöreláthatían követ­kezményekkel járhat. A délelőttöt könnyebben töltötte, de a déli órák­ban ismét rosszullét fogta el. Közben elkészült utolsó útjára és felvette a betegek szentségét is és mindvégig teljesen eszméleténél volt, sőt látoga­tóival, köztük régi tanítványával, Alapy Gyula dr. tart. képviselővel társalgóit is Mindez déli egy órakor fejeződött be, amikor az előhívott or­vosok karjai közt csendesen elhunyt. A Gondviselésnek csodálatos kegyelme volt ez, mely megkímélte a halál tu­­sájától: a tudós tanár egy perc alatt örök álomba merült. Panghy Özséb István 1851 december 22-én született Nemes-Kossuth község­ben, ahol édesatyja földbirtokos volt. Iskolai tanulmányait a nagyszombati érseki főgimnáziumban végezte és régi hajlamát követte, amikor 15 éves ko­rában belépett a Szent Benedek Rendbe, ahol elvégezvén gimnáziumi felső osz­tályait és egyetemi tanulmányait, ün­nepélyes fogadalmat tett 1875. július 25-én és áldozópappá szentelték It76. július 11-én. Első tanári állomása Ko­márom volt, ahol még a régi, a mai kulturház helyén fekvő alacsony, föld­szintes kisgimnáziumban tanított hat esztendőn keresztül. 1883. karácsonya körül súlyos tifuszbetegségen esett át és elhagyta Komáromot. Amikor fel­épült, Esztergomba került és ott mű­ködött 1904. évig. Hatalmas nemze­dékek kerültek ki vezetése alól, akik a komoly, de annál mélyebb tudásu tanárt nagyon szerették, amit ki is ér­demelt. Középiskolai tanári működése 1904- ben szűnt meg, amikor rendi elöljáró­sága Pannonhalmán központi főpénz­tárossá nevezte ki, de emellett a ta­nárképző főiskolán a történelmet adta elő a tanárjelölteknek. Akik Panghy Özséb tanítványai voltak, azok vihet­tek maguknak utravalót az életre. Hu­szonkét esztendeig tartott ez a meg­bízatása, amikor ötvenéves szolgálat után, az aranymisés pap és a tudós tanár nyugalomba vonult. Ezt a ko­máromi rendházban töltötte, ahol ritka megbecsü és és szeretet környezte a hatalmas tudásu ősz tanárt. A nyuga­lom korántsem jelentette nála a sem­mittevést, mert naponta dolgozott, ol­vasott és olyan széleskörű miveltség birtokában volt, amellyel kevesen di­csekedhetnek. Nemes-Kossuthon megvolt ősi bir­tokuknak egy része és az ebből kapott jövedelmét az öreg tudós tanár mind jótékony célra áldozta A legnagyobb jótevője volt — Palkovich Viktor után — a komáromi diákmenzának és a gimnáziumi Segitő Egyesületnek, me­lyeknek minden esztendőben súlyos ezreket adott a szegény diákok támo­gatására. A szegény magyar diákoknak szlovenszkószerte nem volt nagyobb pátronusuk, mint Komáromban Panghy Özséb. De nem zárkózott el egyéb jó­tékony céloktól sem és se szeri- se száma adományainak a jótékonyság terén Szenvedők könnyeit letörölni és a szegényeknek juttatni, volt életének végső és főcélja. Ez a szép és ki­egyensúlyozott élet tette hosszúvá éle­tét, melyből mindig mértékletes és munkás módon vette ki részét. A nyugalom évei csendesen teltek el. A sok uj könyv, mellyel tudomá­nyában folyton képezte magát, volt egyesegyedüli fényűzése és foglalko­zása, emellett maradt ideje társadalmi kérdésekkel is foglalkozni és érdeklődni. Vele együtt sirbaszallott a régi bencés tanárnak, aki magában egyesitette a tudóst és a tanárt, meg a közélet fér­­fiát, egyre ritkuló típusa. A temetés. Péntek reggel 9 órakor a Szent András templom, ahol holtteste fel volt ravatalozva, zsúfolásig megtelt gyászoló közönséggel. A ravatalt koszorúk bo­rítottak, melyik közt ott voltak a rend­ház, a főgimnázium és tisztelőinek ko­szorúi és virágerdőt alkottak a koporsó mellett. Rtggei 9 órakor mondta az ünnepélyes gyás. misét Gidró Bonifác rendi hazfőnők teljes segédlettel, mely alatt az Egyházi Énekkar énekelt. Majd a beszentdés szeriartása következett és annak végén kezdődött a temetési szertartás, melyet dr Majer Imre pápai prelátus, apatpiébános végzett nagy papi segédlettel. A gyászmisével egy­idejűleg az elhunytnak rendtársai mon­dottak miséket a Scent András temp^ lom me! ékoltárainál. Az énekkar a halotti zsoltárokat énekelte Lohner József orgonakisért tével. A gyászszer­­tar ás után a koporsót a díszes fur­gonra telték és a gyászmenet megin­dult a temető felé. A temetésen megjelentek Panghy Ignác ny. Ítélőtáblái bitó, Nemes Kos­suth küldö'tsége Verman Béla plébá­nos vezetése alatt, Kiss Sándor nyug. jegyző, az elhunyt rokona Gregorovics Lipót jókai plébános, volt nemzetgy. képviselő, Koday Gyula nyug. plébá­nos, Király József csicsói plébános, rendtársai Saly Brúnó füssi és Herczegh Frigyes deákii plébánosok, több rend­háznak képviselője, Alapy Gáspár m. kir. kormányfőtanácsos, Komárom sz. kir. megyei város polgármestere, Ábra­­hámffy Gyula ny. főszolgabíró és számosán úgy a vidékről, mint a vá­ros társadalmából. Ezenkívül részt­­vettek a gimnázium helybeli tanulói, az irgalmas nővérek iskolájának tanulói, a cserkészek, akik a rendet tartották fenn. Mama se látta a Tátrát, vele men­tünk hát mi is. Pesten csatlakoztak Schwarcz Gyula, a híres egyetemi tanár és Andaházy Pál képviselő, Papa gyerekkori barátja. Gavallér, igazi magyar úr, fél Szlovenszkó bir­tokosa, aki kinevezte magát Jókai uti­­marsalljának, s ezt a szerepet párat­lanul végig is játszotta. Pozsonyban kapcsolódtak még Sa­marjay Károly a leányával, Ilmával. Samar jay Papának rajongásig szere­tett tanára volt Pozsonyban. Bájos, szelíd, kedves, halkszavú öreg úr. Samarjay volt aztán végig a tudo­mányos uti-marsall. Ismerte a kör­nyék minden kövének, családjának történetét. Neki köszönhette Papa Szlovenszkó történelmének ezer ada­tát, epizódját, titkát, amit ő aztán olyan bűbájos fantáziával kiszínezve dolgozott fel. Azonkívül persze, még várta minden városban a város külön »helyi régésze« hol főispán, hol al­ispán, birtokos, orvos stb. alakjában, — aki lokálpatriotizmustól fűtve, kü­lön adatokkal fűszerezve még a már kapottakat. Pozsonyig vasúton mentünk, — de onnét egész Tátrafiiredig nem is lát­tunk többé síneket. Andaházy, akinek jóbarátja, rokona volt Szlovenszkó akkori várainak, kastélyainak minden lakója, úgy meg­tervezte előre az utat, hogy váltott lovakkal, kényelmes határokon, kas­tély tót-kastélyig, várostól-városig me­hettünk. Talán sohse láttam ilyen szépen, ilyen melegen, tiszta szívből, őszin­tén ünnepelni Jókait, mint ezen az úton. Valóságos diadalmenet volt egész utazása. Bandériummal, virá­gokkal várták, lelkűket adták oda mindenütt. Szeretném külön-külön a sok ked­ves ember még élő utódainak meg­szorítani a kezét, — szeretetben visz­­szaadni a szeretetét, az elköltözöttek sírjára pedig egy szál virágot tenni. Mert, tudtommal, a szereplő szemé­lyek közül rajtam kívül csak egy él még, Sipeky Sándorné szül. Marsov­­szkv Gabriella. Sipekyné bájos, szép fiatal leány volt. Remekül hajtott, — emlékszem, s nagyon imponált nekem — mikor Marsován négyes ponnyfogatával re­pített minket, Samarjay Ilmát s en­gem. Kevés névre emlékszem már; 50 év sok idő! Sok embert ismertem meg akkor. De mennyit azótaI! Az út tempója olyan volt, hogy sokszor megtörtént: másutt reggeliztünk, ebé­deltünk, vacsoráztunk. Itt csatlakozott hozzánk valaki, — ott eltűnt. Harmadik állomáson újból megjelent. Hozott még valakit. Ez megint újabb embereket úgy, hogy kisebb-hosszabb úton állandóan 8—10 ember követett még a »törzstársasá­gon« kívül. Ezek közül az alakok közül pár érdekes fej azért mégis felbukkan em­lékeim ködéből. Pl. az a szimpatikus, gyönyörű (félszemű) Mednvánszky bá­ró, aki egy órára akart velünk jönni, nem tudott elválni Papa bűvköréből s 3 napig kísért egy ruhában, még gallért sem válthatott. Pedig híres dandy, gavallér volt. Azután a félel­metes Pongrácz báró, Szlovenszkó legvadabb kocsisa, akiről olyan anek­doták keringtek, mint Sándor Móric grófról. Csak halálra szánt ember mert felülni mellé kis kétkerekű fo­gatába, mert félholtan került le min­denki róla. Az volt a mulatsága. Na­gyon büszke voltam Papára, mert Pongrácz szerint évek óta nem talál­kozott olyan bátor emberrel, aki szó nélkül kibírja, lekéredzkedés nélkül. Hát bátor volt Papa, az biztos. Nagy hatással volt Papára egy fő­ispán, akinek sajnos, szintén elfelej­tettem a nevét. Tableau: Valamelyik városban elő­kelő bankett. A környék szine-java együtt. Mielőtt bemennénk, félre hiv az alispán és igen zavart arccal men­­tegelődzik. Bocsássanak meg, kérem, ha valami nagyon furcsát látnak. De nem volt mit tenni, — a főispán bo­garas ember, csak ezzel a feltétellel jön el. Mi ez a feltétel, ezt már nem merte kinyögni. Kíváncsian mentünk be. Ülletés. Pa­pa a főispán jobbján. Balján pedig — egy pincsi kutya. — Bébi széken ült, magasan, szalvéta a nyakában, kis evőeszköz, tányér előtte stb. A főispán maga etette, úgy, mint egy gyereket. Az egész társaság megkönnyebbülve lélegzett fel, mikor kisült, hogy» Jókai is, Laborfalvy Róza is vad állatbará­tok s ha nem is ilyen szép Bébi­­széken, de majdnem asztalnál ülnek a kutyák s macskák náluk is. A Marcibányi család viszont mint kertész bájolta el Papát. Hatalmas, komor, középkori jellegű várkasté­lyuk előtt gyümölcsöző narancs és gránátalma fák tömege. Csodálatos látvány. Az egyetlen ember Marcibányi, azt hiszem egész Középeurópában, aki­nek ez sikerült. Képzelhető, milyen üvegpalotájuk volt azoknak a fák­nak télire! így, kézről-kézre adva utaztunk. A szépségek tárháza egyre nőtt, lépés­ről lépésre. Minden, a legkisebb fa­luig hatással volt Papára. Sokszor évek múlva fedeztem fel ebben, vagy' abban a könyvében egy arcot, tájat, várat, házat, hangulatot, s megörül­tem, mint régi ismerősnek. A városok közül legeslegjobban Lő­cse és Késmárk hatottak rá. Még most is látom, hogy állt a titokzatos fehér asszony képe előtt, hogy szívta ma­gába azt a csodálatos hangulatot, amibe az a város ringatja az embert. De szerettem nézni ilyenkor Papa arcát, szemét. JHallgatta Samorjay s a többi tudós bácsi meséit s perc­­ről-percre ragyogóbb lett a tekinte­te, amint gazdagodott lelke mindaz­zal, amit látott, hallott. Mialatt egy házat, várromot, régi arcképét bámult, szemeiben világok születtek. Hol édesen mosolyogtak, szelíden, kéken ragyogtak, mintha angyalokat hallana muzsikálni, — hol mélyek, zöldesek, szinte sötétek, fenyegetők lettek, mint vihar előtt a tenger. Áru­lás, fegyvercsörgés, jajszó a börtö­nök mélyéből, — minden, ami a kö­vek alatt századokon át történt, min­den benne volt azokban a szemekben ilyenkor. Igen. Ott, helyszínen, régi falak kö­zött, öreg képek előtt, ott íródott meg fejében tán majdnem szóról-szóra mind a négy regénye. Mert még két új könyvre való té­mát kapott váratlanul, meglepetéssze­rűen. Egyik »Szép Mikhál «, szóról­­szóra igaz történet, másik Páter Pé­ter , szintén tele történelmi tények­kel. Szép Mikhál és szerelmesének fejét abban a városban, ahol lefejez­ték őket, egy kapu feletti relief alak­jában örökítették meg. Papa külön szeretettel lerajzolta kis albumába. Ugyanis, mint szenvedélyes rajzoló, mindenütt megörökített valamit. Hol egy várat, hol bútorokat, fegyvereket, ízóval még jobban megrögzítette ma­gának a legérdemesebb motívumokat. Fotográfgép akkor persze még nem volt népszerű használatban. Páter Péter történetét Andaházytói hallotta. Emlékszem még, mennyire meglepte, mennyire érdekelte. Anda­házy egy őse, Andaházy- László volt az, aki Páter Pétert megmentette. Láttuk a fantasztikus múltú kolos­tor romjait Budatinban. Jártunk az oly pompásan leírt hatalmas konyhá­ban. Hátborzongató volt ott végigélni az egész rettenetes mesét. Láttuk a börtönt, láncokat. Rémes volt. A Rákóczy fiai «-hoz szükséges adatokat a Lord család kastélyaiban kapta meg. Ez a Lord család akkor ott, mint hatalmas, gazdag dinasztia

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents