Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)

1935-02-02 / 10. szám

2 oldal »KOMAROMI LAPOK« 1 935. február 2, kiszabni. A kormányrendelet 25. §-ál akként módosít ják, hogy jogot adnak a Gabonatársaságnak arra, hogy az ér­tékesítési folyamatba bevonja azokat a gazdákat is, akik a Gabonatársaság­­nak gabonát adnak el. A cseh néppárt választási ígéretnek tartja az agrároknak a hányák álla­mosítására vonatkozó programját. Micsura lapja, a Lúd. Politika írja a kővetkezőket: Az államnak nincs pénze a bányák megváltási árának kifizetésére és nincs üzemi tőkéje sem. Vagy talán olyan kitűnő mun­kaadó az állam? Bizonyára okosabb dolog a bányákat magánkézben hagy­­kii s a tulajdonosokat kötelezni bizo­nyos intézkedések betartására a mun­kásság érdekében s a természeti kul­csok védelme érdekében. Hogy az ál­lami üzemek milyen tervszerűen gaz­dálkodnak, azt egyes szlovenszkói fa­megmunkáló üzemeknek az állami er­dőigazgatóságok elleni panasza mu­tatja: mig az állami erdőkben a fa rothad, addig a fafeldolgozó üzemek nem tudják azt megkapni elfogadható áron. Ezért az ilyenfajta választási ígéreteket és szólamokat nagyon óva­tosan kell fogadni Nansen-utlevél Genfböl jelentik: December folyamán több mint 37.000 Nansen-utlevél érkezett meg. újítás céljából a Népszövet­ség titkári hivatalához. Ez év őszén bejárta az egész világ­sajtót az a hír, hogy a csehszlovák­lengyel határon feltartóztattak egy em­bert, aki — mivel egyik állam sem is­merte el saját alattvalójának — tíz napig egy ország választó folyó hídja közepén volt kénytelen tartózkodni, a Jóisten szabad ege alatt. Taian továbbra is ottmaraun.nou. volna a szerencsétlen hontalan, ha közben nem érkezett volna meg Géni­ből — az Emberi Jogok Ligája párisi központjának intervenciójára — az a Nansen-utlevél, amely népszövetségi Utazás Jókaival. Irta özv. Feszty Arpádné. Oly rég volt mindaz, amiről beszé­lek. Ötven éve. Fiatal lány voltam. Azóta annyi esemény történt körülöt­tem és velem. Az emlékek homályo­sak, egy-egy dolog ugyan még tel­jesen világosan, tisztán él bennem, ide a lánc másik szeme már hiányzik. Nem tudom folyamatosan elbeszélni Jókai szlovenszkói útját, csak itt-ott egy-egy képet ragadok meg, amire még határozottan emlékszem. Pozsonyt magát jól ismerem. 1915- ben, uram halála után három hóna­pot töltöttem Masával Vaskutacskán. Nagyon, nagyon szerettük Pozsonyt s ott, hegyeinek őszi arany erdejében kezdtük lelki egyensúlyunkat újból megtalálni. De most behunyom a szemem, el­zsibbasztom a lelkem, próbálom gyer­meknek érezni magam s újból azon a szemüvegen át nézni Pozsonyt, mint akkor. Mert a Pozsony szó nekem egy egész különös, mysthikus világot jelentett. Pozsony és Komárom. Erről a két városról beszélt örökké Papa. Komáromot ismertem, de Pozsonyt nem, s ezáltal még bűbájosabb, még kívánatosabb lett. Valami olyan cso­davárosnak képzeltem, ahol minden más, minden színesebb, minden ér­dekesebb, mint másutt, mert műiden utcáját, házát, emberét, típusát, Papa fantáziáján át ismertem meg. Órákat tudott mesélni gyerekélmé­nyeiről. Ismertem akkor így, meséből minden tanárát, osztálytársát, tudtam ininden gyerekcsinyjüket. Ö ugyan csak messziről figyelt mindent, nem vegyült játékaikba. Mindig magános .gyerek volt, aki csak a hasonló sze­­,lid pajtásokkal, különösen leányokkal szeretett együtt lenni. Ilyenek voltak a Zsigmondy-gyerekek, akiknél la­kott. (T. i. az akkori szokás, szerint, mint cseregyereket vitték Pozsony­ba Zsigmondy Sámuel professzorhoz. polgárjogot adományozott a hidonre­­kedt vándornak és megnyitotta előtte az addig lezárt országhatárokat. Az ilyen Nansen-utleveleket eddig ötvenkét állam ismerte el hivatalos utibizonylatoknak és több mint há­romszázezer ember használja. Szám­űzött cári katonatisztek. menekült olasz szocialisták, elkergetett szultánok sar­­jadékai és a III. Birodalom által ki­tagadott írók: mind-mind ezekkel a népszövetségi útlevelekkel bolyonga­­nak, amelyeken nem látható semmi­féle címer és semmiféle pajzs, hanem csak egy csontos, markáns férfi arc­képe. * A világ közvéleménye Nanseul csu­pán mint sarkutazót ismerte. Nem ér­dektelen tehát felvetni a kérdést, mi­kor és hogyan lett a még felfedezetlen jégvidékek bátor kutatójából a már feltárt tájak hontalanéinak hős védel­mezője? Az átváltozás« története igen egy­szerű. Azokban az évtizedekben, ami­kor Nansen a sarkvidéken járt, Euró­pában béke és nyugalom uralkodott s úgy látszott, hogy a szociális prob­lémákat is sikerül súlyosabb megráz­kódtatások nélkül elintézni. De azután jött a világháború. A világháború nyo­mában pedig jöttek a járványok és az ínségek. Nansen, aki sokat tűrt és so­kat koplalt felfedezőútján, tudta, hogy mit jelent éhezni. Sőt átérezte azt is, hogy — mig ő legalább céllal éhezett — a háborúzó milliók céltalanul éhez­tek. Nagy feltűnést keltett mindenfelé, amikor 1919 tavaszán Nansen levelet írt az antant legfőbb szervének, a Négyek tanácsának tagjaihoz az éhező oroszok érdekében. Wilson szívesen segített volna az éhínségtől százezer­számra elhulló orosz muzsikokon, de a Négyek Tanácsának másik három tagja nem érzett semmi részvétet a hűtlen szövetséges, a különbékét kö­tött szovjet iránt. Nansen a kudarc után sem vesztette el a kedvét és két évvel később már újabb akciót indított, amelynek során Hoover segítségével — sikerült is szeretetcsomagokat és gyógyszereket juttatni az orosz ínségeseknek. Az ő nevéhez fűződik a magyar hadifog­lyok hazahozatala is. Néhány hónap­pal a fegyverszüneti szerződések meg­kötése után Nansen, mint a keletkező német szót tanulni.) Kedves, áldott emberek leheltek. Tőlük nem félt az érzékeny lelkű Móricka. Különben is ismerte már őket Komáromból. Ugyanis Károly bátyja s Eszter nénje már évek óta náluk voltak s ínost ő csak a helyük­be lépett. A Zsigmondy-családdal aztán any­­nyira megmaradt a barátság, hogy még ötven év múlva is sokszor ta­lálkoztak, mesélgettek a régi időkről, Papa s Zsigmondy Vilmos, a híres bányamérnök. (Papa volt egyike az első embereknek, akiknek bemutatta eredményes primfúrását. Én is jelen voltam. Nagy percek voltak, emlék­szem.) Szóval, második otthont talált Po­zsonyban, a Szél utcai Zsigmondy­­portán, s bár ritkán mozdult ki a puha fészekből, mégis eleget látott ahhoz, hogy kötelekre való, feldolgo­zandó anyagot raktározhasson el a lelkében. Az ódon országház, a még akkor uralkodó főnemesi családok, a léha Kárpáthy Abellinók, a tubákszin ka­bátos Pressburgi Burgerek stb. stb. Még a »Mire megvénülünk«-nek is maradt valami: a pékek oly remek megírása. Emlékszem, milyen boldog visszaemlékezéssel mesélte, hogy lo­­pódzott be a leghíresebb pék vele egy osztályba járó fiának segítségével reg­gel öt órakor a sütőpincébe, hogy végig nézze a munkát. Még tudta is azokat a kedves, tréfás, félig német, félig magyar nótákat, verseket, ami­ket taktusra énekeltek a vidám pékle­gények munkaközben. Egész különös .világ volt ez, ami természetes, hogy izgatta a Mórickában még öntudatlan írót. A sok kincs között, amit magával hozott, legdrágább a fülemülék iránti nagy szérctete. Szentül hiszem, hogy azt is onnan hozta. U. i. a liget, ahol .annyi szép órát töltött a természe­tet búvó, kutató gyerek, tele volt még Népszövetség megbízottja. Moszkvába utazott és ott felkereste Csicserin nép­biztost A szovjet külügyeinek a veze­tője azt követelte, hogy a hadifog­lyok hazabocsájtását célzó tárgyalá­sokhoz szerezze meg az összes álla­mok megbízását... Hat hónapig tar­tott, amig a szükséges iratok megér­keztek. E hat hónap alatt Nansen Moszkvában maradt és mindent elő­készített. A hetedik hónap elején pe­dig tizennégy hajó és többszáz vonal vitte Szibériából és másfelől a határ felé a tizenkét nemzet háromszázezer boldog, szabaduló fiát. ❖ A következő évben Nansen újabb feladatokat talált a maga számára. Az ő kezdeményezésére történt meg egymillió görög és török menekült ki­cserélése és az ő közbenlépésére he­lyezett biztonságba a Népszövetség há­romszázezer örményt. A háború alatt lés a háború után túlnyomórészben le­mészárolt örmények megmaradotlai­­nak érdekében alapította« egyébkénly a Nansen-utlevelet, amely később sza­bad mozgást biztosított szinte az egész világ politikai menekültjeinek. 1914-ig Nansen a sarkvidéken töl­tötte legszebb napjait. De 1914-tol kezdve egészen haláláig úgy érezte, hogy menjenek mások a jegesmedvék — február 1. Az anyagárak általános csökkenésé­vel, a fizetések és munkabérek leszál­lításával magától értetődő dolog lenne, hogy a villanyárak is csökkenjenek, mert hisz enélkül egy elviselhetetlen és indokolatlan túlterhelést kellene vi­selni a villanyfogyasztónak. A múlt év­­tavaszán a komáromi, érsekujvári, ógyallai és párkányi járás kiküldöttei az általuk képviseltek nevében eljártak a délszlovenszkói villanyművek komá­romi igazgatóságánál és kérték az áram­árak leszállítását. Hosszú huza-vona után az áram egységárát 20 fillérrel szállították le, ami azonban nem áll arányban az általános árcsökkenéssel. Ez az elintézés az érdekelteket ter­mészetesen nem elégítette ki, a nyitrai ipartársulat kezdeményezésére ismét akkor azoknak a bizonyos fülemülék­nek utódaival, melyeket Mária Teré­zia kedvéért messze Erdélyből, az alvinci erdőkből hozattak ide, drága pénzért. (N. b. egy éjszaka miatt tör­tént mindez, amit az asszonykirály a várkastélyban töltött. Ez aztán a magyar vendégszeretet!) Ilyen aláfűtéssel természetes, hogy nekem, mint 9—10 éves gyereknek (már akkor olvastam Papa regényeit) a Magyar nábob volt kedvenc köny­vem. S még természetesebb olyan ma­gános, melancholikus gyereknél: Fány és Vilma kedvenc hősnőim. Babáimat is róluk neveztem el. Különösen az »Iris és Amaranthe« párbeszédért ra­jongtam s 3—1 esztendőn keresztül tavasztól őszig nap-nap után kézen­fogva végig vezettem »Fannyt« és »Rudolfot« (akit rendesen egy cica helyettesített, mert fiú babám nem volt) és deklamáltam helyettük köny­­nyekkel szememben, szóról-szórá a híres párbeszédet, ami felelt azt hi­szem, nálamnál okosabb bakfisok is megitatták már az egereket. Fantáziámat az még jobban izgat­ta, hogy Fanny tényleg élt. Papa me­sélte, milyen szép, milyen bájos. Azt hiszem, szívesen rögtön meghaltam volna, csak egyszer megérinthessem a kezét. Mennyire intenziven éltek a múlt századbeli fiatal lányok lelkében a Jókai-hősnők és hősök! Hát még ben­nem, aki láttam a születésüket! Mint tenger habjaiból Vénus, úgy kapott életet bűbájos kék szemeiben egy-egy édes nőalakja. Mikor reggel sétált, vagy délben, asztalnál szemben ülve láttam (hisz örökké a szemét figyeltem), hogy na­gyon ellágyul tan, melegen, még tisz­tábban, szebben néz, mint rendesen, akkor már boldogan kacagott a lel­kem ; tudtam, megint született egy , Fanny hoz hasonló édes, szép barát­nőm. és a fókák közé, mert neki dolga akadt az emberek között. Nansen, aki sítal­pakon járta be Grönland ismeretlen hómezőit és a kutyák által vonszolt szánon elsőnek jutott el a jégmezők­től határolt Északi sark közelébe, élete végeidé belátta, hogy nincs értelme újabb ismeretlen területek felfedezé­sének, újabb lakatlan vidékek feltárá­sának, hiszen a régi területeken és a régi vidékeken sincs még békés ottho­nuk az embereknek. Ennek a felis­merésnek az alapján nem kelt többé útra a hó és jég birodalma felé, nem igyekezett lakatlan vidékeken sátrat verni, hanem minden erejét arra for­dította, hogy a már lakott területeken szebb és jobb életet teremtsen. A biztoskezű medvevadászból a bé­ketörekvések Nobel-díjas előharoosa lett. A hónapokig tartó grönlandi éjsza­kák egykori vándora fanatikus küz­delmet indított a sötétedő világ na­gyobb világosságáért. Ezt a világossá­got. amelyre azóta is hiába várnak a világ népei, nem láthatta meg, de ha­lála után is ill maradtak és »meg­állj !«-t intenek a fokozódó barbárság­nak a Nansen-uHevetek apró lámpá­sai, amelyek arra figyelmeztetik a Ha­talmasokat. hogy a Hontalanok is em­berek. akcióba léptek. Először Nyitrán, majd Érsekújváron tartottak az ügyben meg­beszélést és elhatározták, hogy ismé­telten kérni fogják a villanyáraknak tetemes, a viszonyoknak megfelelő le­szállítását és amennyiben a délszlo­venszkói villanyművek kitérnek a ki­elégítő megoldás elől, úgy megszerve­zik a villamos sztrájkot. A mozga­lomba bekapcsolódtak a nyitrai, ko­máromi, érsekujvári, párkányi és ógyallai ipartársulatok és nagyon sok község már előre, minden felhívás nélkül be­jelentette csatlakozását. Az elmúlt napokban a nevezett ipar­társulatok kiküldöttei a komáromi ipar­társulat helyiségében gyűltek össze, ahol újólag megbeszélték a teendőket és felkeresték a villanyművek igazga­tóját kívánságaik előadása végett. Hosz-Nekem nem volt más játszótársam, csak a macskák, s Jókai-hősnők. A macskákat előbb említem, mert őket még a hősnőimnél is jobban szeret­tem, de ezt megbocsájtotta Papa, aki éppen olyan állatbolond volt, mint én. Ez nálunk családi betegség, ami sok örömet, de sok szenvedést is okoz. Szenvedéseket, amiket a nem­­állatbarátok meg se tudnak érteni. * No, de térjünk végre rá arra a bizonyos szlovenszkói útra. Jókai sohsevolt szenvedélyes utazó. Sőt. L’art pour l’art sohse utaztak se ő, se a felesége. Csak akkor határoz­ták el magukat, ha nagyon muszáj volt. Rendesen (mint ez esetben is) tanulmány céljából valamelyik regé­nyéhez, — vagy mama vendégszerep­léseinek alkalmából. Hogy mennyire nem volt igazi utazó, abból látszott legjobban, hogy ő, a galamb szelíd lelkű ember, aki sohsem haragudott, sohsem idegeskedett, valóságos türel­metlen oroszlánná vált úton. Olyan úti lámpalázt még életemben nem lát­tam. Teljes egy órával indulás előtt kinn kellett lennünk, s ha nem akar­tunk, dühröhamot kapott. (Érdekes volt az ellentét közte és az uram között. Árpád, aki viszont az élet minden más vonatkozásában oroszlán volt, úton vált galambbá. Mindig féltem tőle, csak a vasúti coupéban nem! Mintha a füstszag, a vasút ringása elzsibbasztották volna az idegeit.) Szóval a szlovenszkói útat nagy lelkitusa után két könyvének megírá­sa előtt határozta el. »Lőcsei fehér­asszony« és »Rákóczy fiai«. Nem sej­tette, hogy még két könyvre való témával meggazdagodva fog haza­térni. Úti készülődéseiről, clubban, par­lamentben sókat beszélt; többen ked­­■ vet kaptak elkísérni, úgy, hogy való­ságos biedermayer-romantikus társas­utazás lett belőle.. , ; ' Villany sztrájk készül Délsziovenszkón.

Next

/
Thumbnails
Contents