Komáromi Lapok, 1935. január-június (56. évfolyam, 1-51. szám)

1935-02-23 / 16. szám

/

1935, február 23.

>KOMAROMI LAPOK«

3. oldai.

Az IS36-ÖS költségvetéshez,

Városunk adófizető társadalmát a város 1935-ös költségvetése, és az ezzel kapcsolatos adók egészen forrongásba hozták, amit mindenki, aki a megélhetés kenyerét maga keresi, meg is ért. Kétszeresen nehéz helyzetben vannak azok, akik nemcsak adófizetők, hanem a képviselőtestület tagjai is. Bírálat, gúny, burkolt célzások, nyílt bemondások hangzanak el úgy a zárt társaságokban, kávéházi asztaloknál, mint nyilvánosan.

Persze a kritika azok részéről a legerősebb, akik kenyérkereső életmódjuk mellett, kizárólag maguknak és családjuknak élnek és az élvezetekre van idejük, de ha volna is tudásuk, rátermettségük, készültségük, hogy a köz javára működjenek, idejükből, idegeikből és zsebükből a közösség javára szenteljenek, azt nem teszik, liánéin óvatosan tartogatva, érdekeiket mindenkor elsősorban óva, féltve, szürkén élik le életüket, de annál élesebben bírálgalnak. kritizálnak.

A szemrehányás főleg abban csúcsosodik ki, hogy amit 1934 novemberében nem vállaltatok, sem a tanács, sem a képviselőtestület, amit még 1935. február 13-án, szerdán sem fogadtatok el, azt 5 nappal később, február 18-án elfogadtátok, a felsőbb hatóság előtt beadtátok a derekatokat és nem azt néztétek, hogy mi jó a város közönségének, és mit kívánnak és várnak el tőletek azok, akik titeket megválasztottak.«

Ezekkel a vádakkal, szemrehányásokkal, gúnyolódásokkal szembe kell néznünk.

A képviselőtestület és azt megelőzően a tanács nagyon helyesen és egyedül helyesen járt el akkor, amikor 1934. késő őszén nem fogadott el pótadóemelést. Ezzel dokumentálta a járásfőnökség, az országos hivatal, s a hitelező bankok előtt, hogy ismeri a város közönségének teljes anyagi leromlottságát, tudja, hogy az több adóterhet nem bír el és ezt az adóemelést szándékának elutasításával felfelé hirdette.

Amikor a főbb hitelezők nvomá— Azonnal szólók a papának mondta és már el is tűnt a szembeniévé ajtó mögött. Az öreg jött. Pere alatt végeztünk.

— Tíz napra megvásárolom. Kap négyszáz frankot. Kettőt most. kettőt elutazásunk napján. Elfogadja?

Megnéztem. Ha arculütöm, csönget és kidobat. Ha kijelentem, hogy Rolschildot esetleg megvásárolhatja, de engem nem, bolondnak néz, isméi csak csönget és lefogat. Legokosabb hát, ha lenyelem a sértést, amely elvégre nem is olyan súlyos, ha meggondolom, hogy kétszáz frankba van csomagolva.

— Elfogadom — mondtam azzal a fölényes megvetéssel, amelyet csupán önmagámmal szemben használtam akkoriban.

Kifizette a kétszáz frankot. A lány már ott állt kabátban, kalapban.

— Hova visz?

•— Ahova parancsolja.

— Menjünk Tours felé. Arra szépek a mezők.

Kivezettem a kocsit a színből. Elindítottam. Amikor áthaladtunk a sorompón, jobbra kanyarodtam. Előre szólt:

— Jól megyünk?

Untam a toursi országutat. Szándékosan fordultam jobbra, hogy a Szajna mentén maradjunk.

—- Jól, — feleltem szemtelenül.

A rét pompázott, az égen hófehér bárányfelhők vitorláztak dél felé. Friss és pompás volt a délelőtt, akár a hamvas gyümölcs, csupán a meszsára az országos hivatal figyelmeztetésére, a járásfőnökség teljesen világos magyarázatára még mindig megmaradt a képviselőtestület az adóemelési elutasító elhatározásában, helyesen járt el, mert így ép ezzel igazolta eljárása komolyságát, megfontoltságát, megbízói előtt, a város közönsége előtt.

A tanács tagjai, akik a képviselőtestületben ülő pártok vezetőiből kerüllek ki és hivatalos irányítói pártoknak, tudták és évek óta látták, hogy ennek az adóemelésnek jönnie kell, s hogy az adóemelés megtagadásával nem javítják meg a város és lakosságának anyagi bajait, de amíg csak lehetett, e radikális gyógyszert nem fogadták el, húzták, halasztották e keserű pirulát. De ugyanezen város vezetői minden alkalommal hallották a felettes hatóságok részéről azon kijelentést, hogy amíg' a törvényben előírt önadóztatást a város lakossága magára nem veszi, addig államsegélyről beszélni sem lehet.

Azt is tudják a város vezető pártkiküldöttek, hogy az adó felemelése nem segíti elő végérvényesen a háztartás rendbehozatalát és még kevésfabé veszik biztosra az államsegélyt, vagy annak oly mértékét, amellyel a városon segítve lesz. De amíg egyrészt a hatóság eddigi legélesebb fegyverét letompítják, megszüntetik és jogos reményt táplálhatnak és követelhetnek az államsegitséget illetőleg, ezzel az aktussal megszüntetik a türelmetlen bank-hitelezők Damokles kardját, amely már, sajnos, részben le is sújtott a pótadójövedelemnek bírói úton történt lefoglalásával.

Ezzel a kérdéssel politikát, választást összekapcsolni nem lehet és nem szabad. Beállítani a mumust, hogy a választóközönség elfordul attól a vezetőtől, attól a párttól, amely adót emel, ez lehet fegyver vagy terror a gyenge emberrel szemben, de a lelkiismeretes és az így minden részét alaposan mérlegelő képviselőtestületi tag az ilyenre nem reagál.

Ezek a tiszteli kávéházi kritikusok

szeségből érzett a nyár mély és nehéz illata.

Jócskán döcögtünk már, amikor a lány megérintette a vállárnál.

Álljon meg.

Fékeztem.

— Parancsoljon.

■— Menjen és szedjen virágot — mondta kurtán.

Rátekintettem. Már a nyelvemen volt a rendreutasító válasz, de ahogy a pillantásom végigfutott a lány édes., kipirult arcán, szépsége és fiatalsága egyszerre lefegvvérzett.

— Űristen! — facsarodott el bennem a düh — de nagy a hatalmad, hogy ilyen csodálatos teremtéseket lehelsz erre az elátkozott világra.

Egész ölre való virágot, valóságos kazlat szedtem össze. Amikor átvette, egy kakukfüvet kiválasztott és felém nyújtotta:

— Ez a magáé.

Megszédültem, olyan szilajul kezdeti áramlani a vérem.

Másnap a várost jártuk, a harmadik napon megint a környéket, — a lány mosolygott, követelte, hogy versenyt fussak vele, keressek pacsirtafészket és öleljem magamhoz az egész boldog világot, ahogyan ő átadta magát a tündöklő levegőnek és sugárzó fényeknek és az ezerhangon éneklő nyári napfénynek.

A negyedik napon futás közben elesett, nem tudott lábra állani. ölemben vittem a kocsiig. Szemében a boldogság üdvösséges meghatottságá-és a nagy politika kívülről álló irányítói jöjjenek ide, váltsanak fel bennünket, csinálják jobban, mint mi. Mi boldogan fogjuk látni, ha ők ügyesebbek, jobban csinálják és a várost olcsóbban, jobban vezetik el, mint a korábbi és mostani képviselőtestület.

Egy tanácstag.

A koedukációs

iskola bukása.

Ko-e-da-ká-ci-ó . . . furcsa szó, amely tanügyi körökben régi ismerős, de a privátemberek is hallották már, ha nem is tudja mindenki, hogy mit jelent.

A koedukációs iskolákban fiukat és leányokat közösen tanítanak egy osztályban. A falusi iskolák egy része nálunk is koedukációs iskola, de nem azért, mintha ez valami jó volna, valamiféle fejlődést jelentene, hanem azért, mert egyelőre, anyagi okok miatt másképpen nem lehet. S mégis csak jobb egy koedukációs iskola, mint semmilyen iskola sem.

Amely faluban csak akkorka iskolára kerül, hogy egy szobában szoronganak fiuk lányok az első évfolyamtól kezdve fölfelé a nyolcadik évfolyamig, az ilyen iskolát úgy hívjuk, hogy egyosztdlyos iskola.

Mikor aztán odafejlődik a falu, hogy két tanteremben állíthat fel két osztályt, többnyire még mindig koedukációs maradt az iskola, mert könnyebb a tanítóknak a tanítási anyagot elvégezniük, ha úgy osztják be, hogy az alsó négy évfolyamot (1—4) (fiuklányok) tanítja az egyik tanító, a felső négy évfolyamot (5-8) a másik.

Ez, mondom, egyszerűbb így az anyagelvégzés, a tanítás szempontjából, mintha az egyik tanító tanítaná a fiukat mind a 8 évfolyamot együtt egy osztályban, a másik pedig a lányokat mind a 8 évfolyamot együtt egy másik osztályban. Persze ez esetben a nevelés szenved.

A fejlődés bizonyos foka már az, amikor a község annyi osztályt tud felállítani, annyi tanítót tud alkalmazni, hogy bár összevont osztályokban, de külön taníttassanak a fiuk és leányok, amikor megszűnik az az anomália, melynek neve koedukációs iskola,

Azonban nemcsak ilyen kényszer koedukációs iskolák vannak. Külföldön egyes iróasztalpaedagógusok szép elméletekkel támasztották alá a koedukációs iskola eszméjét és hosszú küzdelem árán rábírták az egyes iskolafenntartókat koedukációs iskolák felállítására.

uak a könnye remegett.

— Kicsoda maga? — r.ebegle. Mondja, kicsoda, hogy annyira szeretem ?

Kihűlt a karom. Megbénult bennem minden ideg. Tehát... szóval ... Ili az alkatom ... Ütött az óra, föltehetem a koronái mindarra a gazságra, amit idáig állítólag elkövettem, esetleg visszaránthatom magam az éleibe, amely megtagadott és amelyet már régen a halottak hideg és sötét partjáról nézek.

Arca fölé hajoltam:

Szeret? Engem?

Egész testem görcsbe rándult. Olyan fölindulás háborgott bennem, hogy hallani véltem a csontjaim nyikorgását.

Bedobtam az ülésre. A legnagyobb sebességre kapcsoltam. A kocsi harsogó zúgással hasította a levegőt. Félóra múlva a szálló előtt állottam. Kinyitottam a kocsi ajtaját.

— Tudja a lábát használni? kérdeztem fojtott lobogással.

Arcáról angyali szelídség sugárzóit. Igen, mondta alázatosan, engedelmes szerelemmel.

Akkor menjen föl. Jő napot.

Belöktem a kocsi ajtaját, sarkon fordultam és otthagytam.

1L j

Háromhétig kerültem Karcsit. Végül mégis elfogott.- Te brigánti, te! — esel! egyenesen a torkomnak. — Hol bujkáltál, hogy nem tudtalak megtalálni.

■ Különösen Amerikában voltak koedukációs iskolák nagy számban.

Természetes, ezeknek hátrányai is Amerikában voltak a Iegszembeszökőbbek és igy legkönnyebben észrevehetők Most ez iskolák csődjéről érkezik hozzánk hir.

A Magyar Tanító című, magas nívójú paedagógiai szaklapban olvassuk a következőket:

— A koedukáció hivei szeretnek az amerikai, angol és német iskolai viszonyokra hivatkozni. Tekintsünk bele ezen államok nevelési problémáiba mélyebben.

Amerikában már régen használják a koedukációs nevelési szisztémát. Hamarább összeomlott azonban ez a rendszer, mint az ottani pénzügyi politika. Ma — Oroszországon kivül — sehol a világon nincs az ifjúság olyan mértékben demorálizálva, mint éppen Amerikában. Az amerikai paedagógusok a koedukációt Isten és ember elleni véteknek tartják. A leányok fiús allűröket vesznek fel, a fiuk pedig nevetségesen elnőiesednek. Az ifjúság borzasztó demoralizációját szüli ez. Az Egyesült Államok nagy pedagógusa, Hennin szerint a diákság morálját siralmas állapotba juttatta. Pe, dagógiai szempontból — amint bebizonyosodott — tarthatatlan a koedukációs rendszer, mert nem számol a je'lemek pszichológiai különbségének mélységével. A tanítónak nemcsak az a feladata, hogy a diákság észbeli képességeit fejlessze, hanem jellemüket, akarat- és érzésvilágukat is kell irányítania. A fiuknál és leányoknál nagyon különbözők ezek az utóbbi megnyilatkozások, más és más mód szükséges helyes irányításukhoz, ezért eltérő nevelési methódusokkal lehet csak a célt elérni.

Hasonló eredménytelenségeket, rossz tapasztalatokat értek el az angliai és német iskoláknál is. Az ifjúság erkölcsi színvonalának süllyedéséről panaszkodnak és Angliában már sietnek visszatérni a „nemkoedukációs“ iskolákhoz. — él —

— Berger F. Vilmos csemegeüzletében Komárom, állandóan friss paszterizáit zsámbokréti teavaj. Sajtkülönlegességek. Prágai gyógysonka. Kitűnő olajos és pácolt halak. Torta- és ostyalapok, fajalmák, valamint a legfinomabb francia Oliva olaj, Hornimaus angol és orosz teák. Bel- és külföldi rum, likőrkülöniegességek. Asztali fajborok, Mumm és Pommery francia pezsgők. Karlsbad! kétszersült és Graham kenyér. Római maróni. A legfinomabb fajkávék naponta frissen pörkölve, valamint Hág coffeinmentes kávé kapható.

Lihegett, inkább köhögte a szavakat, hogy távirat érkezett hazulról, örökösödési perem megnyertem, ismét gazdag ember vagyok, az amerikai lány pedig nem is amerikai vott, hanem magyar földije, az egész komédiát ő rendezte, hogy meggyőzzön és belémfojtsa a hencegést, hogy megalázzon gyilkos hiúságomban, amiért örökösen állítólag romlottságommal és állítólagos hitványságommal gőgösködöm, mindazt ami történt, ő agynlta ki, de én az eltűnésemmel a befejezést agyonütöttem.

Rajiam volt a sor, hogy torkon ragadjam.

Felelj gonosztevő! Az a lakás, az a gyermek is csak alakoskodolt?

Karcsi hörgőit.

Nem ... Belesült a szerepébe. Halálosan belédszeretett.

Nem fojtottam meg Karcsit. De nem mentem el a szállóba sem. Én hittem a hitványságomban, keserű meghasonlásom minden viharos dühével hittem benne, hogy elveszett ember vagyok.

Ennek líz éve. Tegnap láttam őt. Egyedül ment, lassú, csöndes léptekkel, néma, könyörgő arccal, mint akkor, amikor a karomban tartva vittem a kocsihoz.

Tíz év... Ma még tél van, de már kezdenek hosszabbodni a tavasz felé siető esték.

f