Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-12-29 / 103. szám

1934. december 29.

»KOMÁROMI LAPOK«

3. oldal

Steiner Adolf

Komárom, —- december 23.

Egy öregúr hagyott el bennünket, aki csendben és feltűnés nélkül, de annál nagyobb szeretette! munkálkodott a jótékonyság és a nemes értelemben felfogott humanizmus érdekében. Steiner Adolf hunyt el hosszú szenvedés után, életének 74. évében. Nem játszott közszerepet életében és nem törekedett a feltűnés után, megmaradt érző szivü embernek, akinek fájt az, ha embertársa vergődik és szenved, mert az ránézve is szenvedést, lelki tusát jelentett.

A megboldogult nem volt komáromi származású, de Komárom egyik régi kereskedő családjába nősült és az Adler családdal való rokonság következtében már a háború előtt Komáromban telepedett le. Egyébként Ciűz községben volt szép földbirtoka, melytől a háború alatt vált meg. Korábban a vármegye törvényhatósági bizottságának is tagja volt, mint a legtöbb adófizetők egyike.

Visszavonult életet élt és nem csábította a közélet tülekedése, melytől mindig félreállott. De annál inkább elmélyedt a vallási életbe és a legbuzgóbb, a legjámborabb emberek egyike volt Komáromban. Érezte, hogy jót kell tennie, amikor azután az anyagi eszközökben szűkölködnie kellett, felkereste a szegényeket lakásaikon és ott adogatta kis szeretetadományait amelyekről a külvilág nem tudott. Nemes szívre valló szokása volt a komáromi közkórház betegeinek látogatása, akikhez mindig volt vigasztaló szava és ezért szerették a megboldogultat, mint velükérző emberséges embert.

Az elmúlt években betegeskedni kezdett, de ez csak akkor változtatott életmódján, amikor már kénytelen volt az ágyat őrizni. Az élettel kibékülve, Istenében vetett erős hittel és bizalommal várta a halált, mely megváltotta földi szenvedéseitől. Az igazak, a jámborok életét élte és ez a világ nem volt az ő világa már régen Leszámolt vele és megbékült. Nem tudott arról a nagy tusáról, mely odakünn folyik minden falat kenyérért. Nemes emlékét kegyelettel őrzik meg azok, akikhez nemes lelke legközelebb állott: a szegények és a szenvedők, a betegek és az elhagyottak.

Steiner Adolf temetése dec. 26-án délelőtt ment végbe az izr. egyház szertartása szerint azzal a nagy részvéttel, mely méltán kijár azoknak akik életükben mindenkivel jót tettek’

gén épült házukban, örökös rettegésben élte le gyermekségének külső eseményekben egyformán szegény éveit. Tanyai iskolába járt és a korán sötétedő téli délutánokon nagy utat gyalogolt végig, amíg haza jutott. Ilyen utakon ismerte meg a félelmet. Egyedül ment a végtelennek látszó földeken, apró csizmáinak kopogása elveszett a rideg alkony átok csöndjében. Melegen beburkolt fejét a nyakába húzta, az öklét a zsebébe dugta, hogy azzal is jobban magához szorítsa a ruháját és akaratosan vágott neki a feltámadó szélnek. Amíg ment, oldalt eldübörgött mellette a vonat és füsttel meg lecsapódó gőzzel homályosította el a kilátását; ilyenkor megálll és megvárta, amíg a szél ismét megtisztítja előtte az utat. Később már a nádas széle is látszott, az árnyak titokzatosan megnövekedtek, a földeken mély kürtszó búgott át, beleütközött a magános ház falaiba és visszaverődött a pusztába. Különösen sokáig hullámzott ez a búgás a levegőben, Löbbször megújult, amíg végre elhalt a hóval befuvott, távoli gát aljában.

A vasúton túl, az urasági majorban jelezték így a munka befejezéséi és a kisleány e naponként egyformán felhangzó kürtjeire mindig sietni kezdeti. Otthon behavazva és vörösre csípett füllel lépett a konyhába. Az anyja levetkőztette, enni adott neki s azután beülhetett a kemence zugába, ahol négyéves testvére már ebéd óta játszott, ormótlan rongybabáját öltöztetve. Innen, a kemence biztonságos és meleg zugából nézte az otthoni életet: az anyját, amint tesz-vesz a konyhában, vagy könyökével és térdével sarkig tolva a lesüllyedt konyhaajtót, a

és mindenkivel jót akartak tenni. Kis családjában özvegye sz. Adler Rezsin és fia Adler Jenő gyászolják a legjobb férjet és a szerető, pótolhatatlan édesapát.

Áldás és béke hamvaira 1

A dilizsánctól

a filléres gyorsig.

Az emberi művelődéstörténelemnek: izgató és érdekes kérdése: mikor, hogyan mozdult ki az ember legszűkebb otthonából, szülőföldjéről, hazájából, hogy világot lásson, megismerkedjék idegen országok népével, ismeretlen tájak szépségeivel.

Erről a kérdésről írt most könyvet Gyömrei Sándor Az utazási kedv története« címmel.

Az utazási kedv együk első rugója a vallás. Amikor 1478-ban a müncheni Frauenkirche felépítési költségeinek fedezésére az odazarándoklóknak bűnbocsánatot hirdettek, nem kevesebb, mint 60.000 idegen kereste fel München falait. Abban az időben, de még jóval utána is, nem a táj, nem az idegen ország, hanem a klasszikus hagyományok vonzották a vallásos okokon kívül a tömegeket az idegenbe. Már Szókratész így nyilatkozott Phaidrosznak: »Bocsáss meg, én tanulni akarok, a mezők és fák nem tanítanak semmire, csak a városok és emberek. Vitruvius pedig a római császárság kezdetén felháborodik az akkor utat törő szokás ellen, hogy a házak falait díszítésképpen »üres ábrázolásokkal töltik meg, mint például tájképekkel, tavak, kikötők képeivel, amik semmire sem tanítanak és a lelket nem üdítik fel«. Ezt a felfogást vallja Petrarca is, amikor elmerül a természet bámulatában, de eszébe jut Szent Ágoston. »Erre megijedtem, hogy földi dolgokat bámulok, holott a pogány bölcsektől megtanulhattam volna, liogyr egyedül a szellemi nagyság méltó a nagy csodálatra.« Álég a tizenötödik században sem jut senkinek eszébe, hogy a borzalmas, barátságtalan Svájcot kényszerítő okok nélkül fölkeresse.

Rousseau az első, aki visszavezeti az emberiséget a természethez. De csak rövid időre. Goethe már visszatér a klasszikus hagyományokhoz — legalább is fiatal korában — amikor Wilhelm Meister Lehrjahr eiben kifakad: »A világ olyan üres, hogy' csak hegyeket, folyókat, városokat gondolunk belé. Csak akkor válik lakott

kisebbik mosóteknővel nehézkesen oldalra fordulva, az udvarra lép; az ajtón becsap a hideg s odabent gőzzé válik minden, de már ismét hallja a jól ismert csoszogást, amint az anyja a küszöbön leveri cipőjéről a havat és bejön.

A kemence meleg zugában gyakran váglak be az apa káromkodásai; fergetegesen. jegesen zúgtak fölöttük az iszonyúi szavak, dermedt csendet és állati rettegést keltettek, majd az anya szavai hallatszottak, ilyedt sikoltások, amelyeket szidalom és verés követett.

A kislány bedugta a fülét és a párnák közé furakodott.

V.

így telt az Erzsi gyermeksége olt künn a pusztán: babonás történetek, magános iskolábajárás és az otthoni szörnyű veszekedések között, amelyeket csak néha váltott fel rövid időre szüleinek egymás felé tapogató, bizonytalanul szégyenlős, durva gyengédsége. És erről mesélt lenn az alsóházban a gyermekeknek: a doktor leányainak és az ács fiainak, akik körbenőttek a tűz mellett és a sötétben megkeresve egymás kezét, izgalmas kérdések özönével árasztották el.

VI.

Odakünn esteledett. Ilyenkor tála* ez hamar bekövetkezik. Alig harangozzák el a négy- órát: csakhamar leszállanák az árnyak, megsokasodnak s egyik-másik elsötétedve, már beolvad az estébe.

így van ez a városban, ahol sok a ház és összeszorul, meg a földre sem érkezik a világosság.

Künn a földeken, ahol nagyobb a

kertté a földkerekség, ha itt-ott van valakink, akivel összehangolódunk . Igaz, ezt a felfogást alaposan megváltoztatta érett kora, amikor tudatosan foglalkozott a természettudományaikkal.

Kanti filozófiája azonban mégis útjába állt a goethei természetszemléletnek. «Miért kellene — kérdi Gyömrei a kanti filozófia nevében — a természethez menekülni, amikor maga az ember a természet hordozója?« Evvel a felfogással azután újra eltávolodik az ember a természettől és bizony darab időbe telik, amíg visszatalál hozzá. Ezt az utat Walter Scott egyengette, aki a szó szoros értelmében »Skőtország útikönyveit írta meg és Lermészetfestései olyan pontosak, hogy a botanikus azokból megismerheti az egyes helyek flóráját«. Álég nagyobb tömeget vonz Byron Childe Harold és Manfred útvonalaira.

Az egész irodalomnak, az emberiség teljes világszemléletének meg kellett változnia, hogy befogadja és vágyva-vágyj a az utazás gyönyöreit. Természetes, hogy a zarándoklatokon kívül egyéb komponensek is szóhoz jutottak. Montaignet 1580-ban kínzó vesekövei hurcolják végig lóháton Franciaországból Züríchen és Augsburgon át Itáliáig. Ő a fürdőlevelek apja. 1(500 körül az angol társadalom felsőbb osztályai kezdik fiaikat külföldre küldeni. Innen indul ki aglobetrotterség mindmáig meg nem szakadó hagyománya. Ez azután magával ragadja a tizenhetedik század magyar arisztokráciáját, amelyből gróf Zrínyi Miklós, a költő Bómát, Bethlen Miklós pedig Angliát járja be.

De micsoda primitív viszonyok között! Az Itáliába utazóknak a tizenhetedik században ajánlatos volt az ágyukat magukkal vinni. Az utas rendszerint felöltözve aludt a vendéglő asztalán. Németországban többnyire két utasnak adtak egy ágyat, Szászhonban pedig szalmán aludtak.

Magyarország egyik első globetrottere, Szepsi Csombor Álárton 1616- ban járt a francia és német földön. Azután következik az angol Grand Tour időszaka, amikor Oxford,'Aberdeen, Glasgow vagyonos diákjai nevelők kíséretében ország-világot bejárják. A Grand Tour országútja Párizs, Turin, Firenze, Róma, Nápoly, Velence, Becs, Rajna, Németalföld.

Ám itt is mennyire máskép utaznak még! Álontésquieu azt írja naplójában: »Nápolyt két perc alatt meg lehet nézni, de Rómához hat hónap kell . Bezzeg a ma utasa Nápolyban

tér, messze hátulról még előbukkan a lemenő nap és ha a föld el is sötétül, az ég fényesebb marad; a hó óriási tömege is ott dereng a távolban es a borzongató égen feltűnnek a jégsugarú csillagok...

A doktor udvarán üvölt a kutya. Biztosan a Holdat ugatja. Rázza a láncát, amellyel éjszakára megkötötték. A lánc csörög és végighúzódik a megfagyott földön. A kutya abbahagyja az ugatást, megy a házába és körbeforogva elhelyezkedik; a deszka valami tompa hangot ad, ahogyan oldolával megüti. Ilyenkor csend van az udvaron 'és aki most vízért megy a kútra, biztosan meghallja a kutyaszuszogását, meg azokat a rövid vakkantásokat, amelyek álmában jönnek a szájára.

VII.

A tűz már elhamvadt odabent, a parázshegyek mind összébb omlottak a kályhában, halványabban világítottak és a rostélyon át lehullottak.

Erzsi lehajolt és megrakta a tüzet. A tűz kis idő múlva lángraiobbant és az árnyékok újra megelevenedtek a talon. Ä gyermekek nevették és hátrafordullak. Álegmutogatták egymás árnyékát és az eltorzított arányok ellenére is mindenkit fölismertek. Egyszerre valamelyik az ablakra nézett, ujja, amellyel az árnyékok lobogását kísérte, lehanyatlott: Erzsi történetei újra éledtek.

Az egyik ablak felső karikájában, megolvasztva a jeget, emberi arc Játszott, amint nekitámaszkodik az ablaknak és benéz a szobába.

is talál két percnél több látnivalót.

Nehezen tört utat magának a nászút is. Goethe, aki a Wilhelm Meisterben valósággal tudományos rendszerét adja az utazásoknak, 1(5 kategóriája közöli még nem említi meg a nászutak

Magától értetődik, hogy az utazási kedv története sok tekintetben függvénye a technikának. A Nizzába, Cannesbe utazókat a Var folyón még gyalogos passeurök vitték át a hátukon a 18. században. Az első hid csak 1792-ben épült fel ezen a tájon, úgy bogy a Cote d’Azur expressznek dilizsánc őse csak a francia forradalom alatt került üzembe. Rendes utak és hidak, meg alagutak nélkül mérhetetlen időt emésztett fel az utazás. 1754-ben a london—manchesteri ut mindössze négy és fél napot vett igénybe a repülő postakocsijáratok igénybevételével. A 18. század elején már csak 28 órába telt ugyanez az út. Ilyen időtartamokhoz igazodtak az utazási költségek is. A Velence- milánói út a 18. század derekán a maga 180 és fél angol mérföldes távolságában 12 fontba került, ami aranyparitásban kb. 16.000 koronának felel meg.

Ilyen viszonyok mellett meglepő, hogy mégis mennyi volt az utasok száma. Rómában a 18. században 18—20 ezerre teszik az idegenek számát, Á'elencél pedig évente harmincezren keresik fel.

Az utazási kedv úttörői kétségkívül az angolok, ők építik 1787-ben az első villát Nizzában, »az unalomnak ebben a hazájában « — ahogyan szerzőnk Casanova szavait idézi. Stendhal 1816-ban Firenzében 600 oroszt és angolt talál. »A város egy külföldiekkel zsúfolt múzeum. Tout Londres olt van a nápolyi udvari bálon«. Heine pedig 1828-ban szarkasztikusán feljegyzi: »Alig lehet elképzelni itáliai citromfát egy angol hölgy nélkül és

Azután csendes kopogás hallatszott. Ajtót nyitottak, a küszöbön az ács állott,* zavartan forgatta sapkáját és a földre nézett. A homloka még vizes volt, a csöppek megkerülték szemét és leszaladtak arcára.

Csendesen lépett a szobába és megállott a kályha előtt; a padlón sötét foltokat hagyott a megolvadt hó. A lámpát felgyújtották és Erzsi betetette a kályhaajtót.

Mindnyájan az asztal köré telepedlek.

Az ács két nagy vörös kezét az asztalra tette, a fiai meüetle ültek, kissé idegenen és zavartan, minden pillanatban készen arra, hogy elhúzódjanak.

Az ács Erzsire nézett és Erzsi megmozdult e tekintet ereje alatt.

VIII.

Most bizonyára azt hitték, hogy valami meglepőt hallanak, amit délután tovább adhatnak az összejöveteleken: asszonyzsúrokon, meg a kártyaasztalnál. Hihetetlen emberek, ha ezer, meg ezer évig élnénk egy városban, egy uccában, vagy éppen közös lakásban, akkor sem mondanám, hogy közéjük tartozom. Olyan idegenek számomra mindnyájan; csak ülünk együtt napnap után, éveken át hallgatom beszédüket ugyanabban a füstös teremben. nyomon követem minden szavukat, amíg a semmibe tűnnek, vagy a véletlen körülmények levegőjében megerősödve elterjednek és szívem mélyéből mosolygok rajtuk.