Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-12-22 / 102. szám
»KOMÁROMI LAPOK« Angol iskola. Iria: Lengyel Menyhért iO oldal. pedig olyan jó. nagyon jó lett volna beszélni. Nem, nem! Majd én, majd ha nagy leszek ... Éva szorosan magához ölelte és ajkaira zárta a mondat folytatását. — Te csacsi, te édes, drága, kis csacsi. A parkon túl, a kastély felől megszólalt a vacsorára hívó kisharang. Már mind együtt voltak az ebédlőben. Az urak arcán a közös elhatározásra jutott emberek derűje. Még Mayer homlokán is, mely átzsírosodva csillogod néhány pohár ital után. A kis Ádám Éva mellett ült a vacsora alatt. Ha Mayer szólt a lányhoz, a karjába karolt. És támadóan nézett a férfira, férfi a másik férfira. Egy szót sem szólt az egész idő alatt. Mayer, akinek már megoldotta a nyelvet az ital. gúnyosan a kis fiú felé nevetett: Remek kis ember vagy. Isten bizony megvennélek. De ez nem eladó — mont vita az idősebbik Ádám csöndes gúnr yal. A kis fiú felfigyelt, és sötét, okos szeme komolyan emelkedett a lányra: Éva. liát te eladó vagy? Ismét zavart csönd. Már a két Kálnay is köhécselt. feszengett s nem győzték zavarukat belerejteni a poharazásba. Évát már nem rázta belül a nevetés ingere. A két öreg arcába nézett, de azok röstelkedve hunyták le szemüket. Akkor megsímogatta a kis Ádám fejét és felállt: (iyere édes. neked már aludnod kell. — Maga fekteti le? — kérdezte a vőlegény és zörögve tolla ki a széket maga alól. Azt már megnézem magamnak, mert jó tudni, hogy milyen az Éva. amikor anyáskodik. A kis Ádám hirtelen megállt és védőén tárta ki két karját a leány előtt. Maga nem! — kiáltotta. Éva a férfi felé intett, kedveskedő mosolyokat erőszakolt magára, hogy nem, hagyja, aztán magával húzta a kis fiúi. aki még vissza-visszanézett |gyanakodva s a fülébe súgta megnyugtatóan: Ne fél j. csak mi kelten. Mayer meg állva maradt kissé megszégyenülten és nevetségesen a gallérjába gyűrt asztalkendővel, amit elfeledett levenni. Kálnay Ádámné menteni akarta a hangulatot és engesztelőén szólt át a vőlegényhez: — Lássa, riválisa is van, de eltol nem kell félnie. Mayer nem felelt, csak a levegőbe legyintett és kivörösödött arccal viszszaült az asztalhoz. Mátyás sandított egyet feléje dühösködve s azt mondta magában: Teremtésik a parasztnak, ha sokat dühít, még kirúgom. — Aztán lenyelte mérgét, mert majd csak lesz valahogy, elvégre az Éva is szabadulhat tőle idővel, csak evickéljenek •ki a rengeteg bajból, ami a nyakukba szakadt. De már nem fárasztóba magát azzal, hogy szóval tartsa, a másik Kálnavhoz fordult, emennek háttal s a két öreg. mintha az oü se volna, rég múlt dolgok megbeszélésében öszszemelegedett. A vőlegénynek már a lélekzetéből is dőlt a harag, amint méregtől felfúvódva ült a széken és sértődött mosollyal kenyérgalacsinokat pergetett az ujjai között. Hosszú negyedórák tellek ős Éva még mindig nem tért vissza. Már unta a várást és felállt. Szó nélkül elindult az egymásba nyíló sötét szobákon. — Vaddisznó — dörmögte utána Mátyás. — Még meghallja — aggódott az asszony. — Akkor is vaddisznó. Az hallotta is, de nem tudta, hogy mit feleljen. Kövér, domború vállát a fejéig húzta s dühösen fújtatva, tapogatózva botorkált szobáról-szobára. Végre fényt látott, majd az üvegajtó függőmén túl, kivilágított szobában Évát, a kis fiú ágyánál. Benyomta az ajtót. — Elég volt — mondta haragtól fulladtam — Én is itt vagyok. Jöjjön! Éva zavartan felállt. Már ment volna, az ő sorsa az, hogy menjen. De akkor a kis fiú felült az ágyban. A Jány kezéhez kapott és felkiálltott: — Nem! ----- húzta vissza magához. Mayer közelebb lépett. Már azt sem tudta, hogy mi van vele. Csak ezt a kis embert látta, ezt a megátalkodott, Érdekesnek tartjuk a Londonban élő ismert magyar Írónak ezt a rendkívül tanulságos, érdekes cikkét leközölni. (A szerk.) London, október. Ebbéli a nevek, címek, rangok szerint látszatra arisztokratikusan tagolt, szellemében rendkívül demokratikus országban egy dolog van. amire különös súlyt helyeznek, ami némi előjogot biztosit- — az, hogy ki melyik iskolában végezte tanulmányait. Golfklubokban láttam a tagajánlási íveken, hogy sem vallásra, sem foglalkozásra nem kiváncsiak, de hogy a jelentkező melyik iskolában végzett, arra feleletet várnak a kérdőívben. Gyászjelentésekben, nekrológokban a legtöbb esetben meg van említve, hogy az elköltözött etoni, cambridgei, oxfordi, vagy maiverni diák volt. A nevelés az egyes híresebb iskolákban oly jellegzetes típusokat termel, hogy a testtartásról, a modorról, a köszönés, a beszéd módjáról meg lehet ismerni még meglett férfikorban is a westminsteri vagy más nagy iskola egykori növendékét. Ősrégi, öt-hatszáz évvel ezelőtt alapított iskolák vannak itt, legtöbbje még ugyanabban a — persze megfelelően renovált — épületben, felfejlesztve a legmodernebb nevelőintézetig. Sem pedagógiai szaktudásom, sem kellő információim nincsenek ahhoz, hogy az angol iskolákról véleményt mondjak, azt hiszem azonban, hogy az angol nevelés szelleméről be tudok számolni, közvetlen tapasztalatok alapján. Egy év óta két gyermekem jár angol iskolába. Mielőtt azonban nekik adnám a szót. Baldwint idézem, aki az egyik egyetem ünnepén azt mondotta, hogy az angol iskolák célja nem az, hogy tudósokat neveljen, hanem, hogy jellemes, tisztességes embereket, akik a világ minden pontján angol polgárokhoz méltóan állják meg helyüket. Az angol iskola tehát nem tudománnyal agyontöltött s ennek hatásaképpen fizikailag s idegileg az iskolából meggyötörtén kikerült ifjúságot akar, hanem elsősorban jellemes, önálló egyéneket. A német rendszerű régi középiskola csupa egyetemi tanárral akarta megajándékozni a világot, olyan nagymennyiségű tudásanyaggal igyekezel l teletölteni a növendékei fejét, amitől okvetlen el kellett, hogy romoljon azoknak a szegény, legnagyobb százalékban közepes képességű gyermekeknek a szellemi étvágya és az idegrendszere. Hiszen, akinek különös képességei vannak, aki tudós akar lenni, az úgyis eljut később egyetemi tanulmányai során a kedve szerint való magasabb szellemi szférába, — de hogy az egykét tehetség kedvéért miért kelljen a nagy többséget a középiskolákban mikor biztos, hogy ez a megemésztetlen anyag azonmódon kihull a fejükből, amint az iskola kapuin kilépnek, ez. a középeurópai pedagógia nagy hibája és tévedése. És a szigorú módszeré is, amellyel ezt a nagy anyagot az ifjúságra ráerőltetik. Ezzel szemben az angol iskolai szclcsöpp ellenséget, akivel most el fog bánni. Ezzel el! A két dölyfös öreg helyett is. Ütésre emelte karját. Éva felsikoltott és védőén állt a kisfiú elé. Az elbocsátott kéz lendülete az ö arcára csattant. Abban a pillanatban széles árnyékként megjelent az a jtóban Kálnay Mátyás. A küszöbön kissé hátratántorodott, aztán előrenyujtott karral megmarkolta a férfi gallérját, másik keze a lábát kapta el a térd fölött s egy lendülettel álröpítette az egész gömbölyű testet a nyitott ablakon. Hallani lehetett, amint valami puhára puffant. A kis Ádám kacagva összeütötte két tenyerét. Éva rémülettel szorította a kezét a szíve fölé. Mátyás kihajolt az ablakon és bozontos feje megnyugodva téri vissza onnan: — Semmi baj. Már föl is tápászkodott, csak az avarba van. Aztán a kocsist küldték érte, hogy szedje össze és vigye a városba. Akárlem ... de itt átadom a szót a közvetlen érdekelteknek: a gyerekeknek. Tamás — tizenhatéves, a magyar gimnázium ötödik osztályából jött át az angol gimnázium hatodik osztályába. Egy évvel ezelőtt még nem tudott angolul, a Berlitz iskolában kezdett tanulni, a múlt iskolaév elején az egyik nyilvános iskolába írattuk be. Két hónap múlva már részt vehetett az iskola életében és munkájában, az év végén pedig jó eredménnyel vizsgázott a hatodik gimnázium anyagából. Azazhogy nem vizsgázott, mert vizsga nincs, hanem az év tanulási eredményei alapján állítják ki a tanárok a bizonyítványt. — Többet vagy kevesebbet tanulnak az angol iskolákban a diákok, mint a magyarban? — Sokkal kevesebbet! — Szigorúan osztályoznak? Tamás meglepetten néz rám: Egyáltalán nem osztályoznak. — Hát nincs feleltetés? — Nincs. Illetve csak az felel, jobban mondva az szól hozzá a kérdéshez, aki akar. — Akkor honnan tudja megállapítani a tanár a tanuló készültségét és tudását? A tanár teljesen ismeri növendékét. Hiszen legfeljebb csak húszán vagyunk egy osztályban. Nem fordul elő, a tanulók ilyen szabadjára hagyása mellett, hogy akad fiú, aki egyáltalán nem tanul semmit? — Ki van zárva. — Miért? Ha nem kényszerítik rá? — Azért, mert az ember megtanulja azt, ami érdekli. — Nem is tudtam, Tamás, hogy a gimnázium minden tantárgya érdekes. Ahogy én emlékszem, volt tantárgy, amit szörnyen utáltam és sohasem is volt igazi fogalmam az anyagáról. csak átsvindliztem magamat. Az nálunk nem lehetséges. — Miért? — Hát mert a tanár olyan érdekesen adja elő, hogy muszáj odafigyelni. Komolyan, akár hiszed, akár nem, alig várjuk, hogy elkezdődjék az óra és nagyon sajnáljuk, mikor vége van. És amit az ember ilyen érdeklődéssel hallgat, az megmarad a fejében. Jobban, mint amit bemagol. Szóval nem kell könyvnélkül tanulni? — Dehogy nem. Verseket. — Melyik a legkedvesebb angol költőd? — Shelley, Woodsworth és Byron. — Mi volt a fő irodalmi témátok ebben az évben? — Shakespeare. Mr. Edmonds (a tanár) remekül érti s nagyszerűen magyarázza. Még a campolás alalL is (Tamás két hétig sátortáborban volt a csapattal) Hamletiét foglalkoztunk. És ne feledd, hogy mi betanultuk és előadtuk a tanév folyamán Szentiváncji álmot és a Faustot, szép meghívott közönség előtt, nagy sikerrel. — Kiváncsi vagyok, mit játszottál te a Faustban? — ötödik Károly római császárt. — Jól nézhettél ki. hogy is lesz most már. nem lehet rosszabb, mint ahogy ezzel az emberrel lelt volna. Akkor is, ha odavész mindenük. A két öreg visszatelcpedctt az asztalhoz. Jó darabig egv szól sem szóltak. — Szóval az alomba esett? — mosolygott Mátyásra nagy idő után Ádám. — Oda az. — Kár, még jobb lelt volna, ha melléje. Nagyot nevetette s összecsördítették poharaikat. A lakás távoli szobájában végre álomba csendesült a kis Ádám. Ugv aludt, a lány kezébe kapaszkodva, mintha még mindig féltené. De már megszelídült mosoly csillogott az arcán. Éva is mosolygott. Megsímogatta a borzas fürtöket: — Kis ember, kis férfi. Mayert pedig vitte a kocsi a város felé. — Nagyon jól (nevet). Ilyen szakállam volt. Miben látod a különbséget az otthoni és az angol iskola között a tananyag feldolgozása tekintetében? Különösen abban, hogy nincs szétszakítva a tanrend annyi tárgyra. Minden hónapban van egy főtantárgy, mondjuk fizika, vagy földrajz, vagy angol irodalom, s akkor egy hónapig mindennap kilenctől háromnegyed-' tizenegyig azzal foglalkozunk, megszakítás nélkül. Ilymódon abból a tantárgyból egy hónap atatl összefüggően nagyon sokat megtanulunk. — Mi a büntetés? Tamás rámnéz: Hogy érted ezt? — Mivel büntetik a renitens, rendelten fiúkat? — A tanár kiküldi az óráról. — Ez az egész? — Igen. És délután aztán »lecture!« kap. — Mi az? — Sétál vele a kertben és megmondja neki a véleményét. A lelkére beszél. — És akinek az sem használ?... És tovább nagyon szemtelen a tanárral? — Az nem lehet. — Miért? — Álért a fiúk agyonvernék ... Ez volt az interjú legérdekesebb pontja. A tanár tehát olyan viszonyban van a diákjaival, hogyha a tanárral szemben feltűnően tiszteletlenül viselkedne valamelyik diák, azt nem a tanár fenyíti meg, hanem a társai vernék össze. — Rendben van, Tamás, örülök, hogy megálltad a helyedet ezek közt az angol fiúk között. Remélem, nemsokára majd az érettségi vizsgán se lesz baj. Tamás nevet. — Mit nevetsz? — Azon röhögök, hogy — nincs is érettségi vizsga. — Ez komoly? — A legkomolyabb. A nyolcadikból vizsga nélkül végbizonyítványt kapunk, az egyetemen pedig majd felvételi vizsgát kell letenni, amit külön háromhónapi tanfolyamon készítenek elő, ez pótolja az érettségi vizsgát. De milyen más ez a vizsga, amit annyiszor lehet megismételni, amig nem sikerül, mint nyolc éven keresztül azért drukkolni, azt a nyomást helyezni egv fiatal idegrendszerre, nem vész-e kárba nyolc esztendő keserves munkája, átmegy-e majd a diák az érettségin, vagy nem? * Gyere ide Ancsi, most beszélj le az iskoládról, de előbb hadd mutassalak be. Ancsi tizenegyéves, fitos orrú, mindig nevetős kislány, amire sok oka van. Egy éve bennlakó növendéke London egyik legjobb leányintézetének. Már tudott angolul, mikor beírattuk, no de mégis szép tőle, hogy az év végén a második legjobb tanuló lett az osztályban, angol nyelvben is! — s ennek megfelelően ösztöndíjas növendék. — Szereted az iskoládat, Ancsi? — Imádom. — No mond el szépen a napirendet. — Hát reggel hétkor csengetnek, felkelünk, mosakodunk, megvetjük az ágyunkat, a matron bejön, megnézi, rendben van-e minden, az összes növendékek lemennek a hallba, névsort olvasnak. Azután reggelihez ülünk, öten egy asztalnál, felváltva szolgáljuk ki egymást. Ilyenkor egy tanárnő odaül a reggelizőasztalhoz s őt nekünk szórakoztatni kell. — Hogy megy az, Ancsi? — Hál úgy, papikám, hogy mint a nagyok tea közben, társalgunk vele. Megtanuljuk a társalgást. Azulán félkilcnckor jönnek a bejárók, gyülekezünk a halban, ima, azulán mindenki az osztályába megy, kezdődik den tantárgy félóráig tart, de közben mindig olyan tantárgy is van, mint tenisz, netball, rounders stb. — Szóval félóránkint tanulás és torna. — Igen. Tízkor villásreggeli, háromnegyedegykor lunch. Kettőtől négyig különórákban nyelvek, zongora, négykor átöltözünk, leázunk, azután elvasunk, játszunk, hétkor vacsora, nyolckor lefekvés. — Az órákon van felelés? — Nincs, csak az írásbeli dolgozat számít. 1934. december 22.
