Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-12-22 / 102. szám
Erdőházi Hugó.- Keress magadnak Életkét »KOMAROMI LAPOK« Fekete hajaddal integetek fekete nyomor felé vigasznak, lámborult szemeddel érzem, jöttem éhesek kínját, hangoddal simogatom nagyon megvert lelkét békétleneknek: csak én lázongok érted csillagok alatt agarat s őszt menetelve feléd s agg melegszik didergő telkem, ha rád gondolok. Testvér, keress magadnak Életkét, hajával legyezd el kínzó gondolatait étetednek, szemével simogasd gyűrött ráncait életednek, hangjával altasd el álmatlan szenvedését életednek. szenvedő testvér. keress magadnak te is Életkét. .. Erdőházi Hugón ;k Életkének életről c. most megjelent könyvéből. 1934. december 22. — És ha rossz a dolgozat, vagy valamelyitek rosszul viseli magát? — Akkor conduct markot kap. — Mi az? — Jelentkezni kell az igazgatónőnél és megmondani a hibát és ő meghűli leli. Mi a büntetés? Hát az, hogy ott kell maradni az ő szobájában félóráig, de ezt nem értem, miért büntetés, mert nagyon szép szoba, a kandallóban ég a tűz, sok könyv van és aki nagyon szemtelen, még olvas is. Más büntetés, hogy nem szabad egy malchben játszani, vagy nem kapjuk meg a zsebpénzt, nagy büntetés, bogy vacsora nélkül kell lefeküdni. De jutalmazás is van. Hát az hogy megy? Az úgy van. hogy a hallban öszsz egy ülünk és akinek nagyon jó dolgozatai van és nagyon jól viselte magát, annak felolvassák a nevét és min-, denki tapsol, és egy kis rendjelet kap, amit egy hétig visel. A tanítónénik nagyon kedvesek és ha valami nem sikerül, vigasztalják az embert. Tudod, papi, nemcsak az a fontos, ki hogy tanul, hanem hogy viselkedik, és az angol kislányok éppen olyan kedvesek, vagy rosszak, mint a magyarok, csak jobban titkolják. A nyáron megengedlek nekünk, hogy az udvaron, sátrak alatt mi főzzük az ebédet és a tanílónéniket is meghívtuk ebédre és irton nevettünk és mikor vége van a tanévnek (iskola negyedév), mindenkinek, még a junior növendékeknek is, éjfélig szabad fennmaradni és azt csinálni, ami tetszik, és az én három legislegjobb barátnőm, a Betty. Molly és Jean... Nincs vége, ha egyszer az iskoláról kezd beszélni, úgy tele van vele. Pedig a tananyag, látom, nagyobb és komplikáltabb, mint a hasonló magyar iskolában. Hiszen ez az angol súly-, mérték- és űrszámítás maga a legnehezebb dolog a világon. De a gyerekek imádják iskoláikat. Nem tudom, kaphat-e gyerek ennél nagyobb ajándékot az életre... Csipet karácsonyi hó Irta: Ujházy György. Heteken át nehéz, ólmos felhők ülték meg a decemberi eget. A napöl csak néha láttuk sápadt rőtten, betegen. ercjél vesztett szánalmasan az imbolygó ködben. Eleinte még dúdolhattuk gyerekek a hívogató nótát: Gvűjj ki, verő... bújj e’, szél... --de lassan a leghangosabb bércsfiúk is fedél alá mcnekedlek a folyvást csöpögő hideg cső elől. Elnémult az udvar. Naphosszat a szobámban gubbasztottam én is. Csupa sár. latyak, szürke kiellenség volt az egész világ. Mindent megtelepült a szinte félelmetes komály, kiül és bent. Nem egyszer kellett lámpát gyújtani ebédkor: Hogy lássuk a szánkat... mondotta fanyarul tréfálkozva édesapám. De bizony ki se vidult a játékos szón. kevés beszéd mellett költ el ilyenkor az étel. Csak éppen sóhajtgattak az asztalnál: Sohase derül már ki... Soha!... Mindenkire ránehezedett ennek a nyomorúságos időnek reménytelensége. Az én szívemet is megkomorítotla az örökös zord sötétség, szavam se leheléit venni s nem úgy, mint más ; esztendőkön, édes várakozással, hanem elmondhatatlan szorongással számolgattam magamban, hogy hányszor alszunk még. amíg jön a Jézuska. így, ilyen szomorúan telt el az Advent. ... Fekete karácsonyunk lesz ... -- mormogta apám és megvont szemöldökkel elfordult az ablaktól. A kertvégben csupasz galvakkal, kísérteliesen meredeztek az esőtől csapzott fák, dermedezett a lélek, ha nézte. Komisz szél fodrozta szerte a roppant tócsákat, fura rajzokat vetve a sőtétes víztükrökre, mintha rút boszorkányok fintorogtak volna bennük. És az egész falu olyan különösen fénylett a szakadó esőben, akárcsak feketefoltos üveggel fújták volna be a házakat, a kerítéseket, még-az uccuikat i> és meszszi, a gomolygó ködben rejtelmesen révedezett az erdő, úgy láttam, titokzatos rémek lebegnek felette. Erlösen édesanyámhoz bújtam. ... Mintha nem is karácson lenne holnap... — szólalt meg anyám elfogódottan. — ... Az ... bólintott apám és újra nagy csend nyomakodott ránk. Erősen verni kezdett a szívem. Remegő nyugtalanság reszketett bennem. Óh, én már napok óta bizonytalankodtam, hogy valami tévedés lesz és hiába számolom a telő éjszakákat, a Jézuska mégsem jön majd, mert az angyal a képeken mindig havas mezők és hóborította hegyek fölött repül a fényes fával és ha nincs hó, akkor nincs is karácsony és bizony, nem jön, jaj, nem jön a Jézuska. De erről nem mertem beszélni eddig, magamban hordoztam a gyötrő aggodalmat, nagy, komoly bánkódással, mindenki helyeit szenvedve, mintha csak a világ pusztulását sejtettem volna. Hanem most majdhogy ki nem bukott a vonagló számon a kétségbeesés, már mozdult is az ajkam, amikor mégis sikerült elfojtanom a szavam egymárliros sóhajba. Édesanyám azonban észrevette : Mit akarsz mondani, kicsi fiam? kérdezte halkan és biztatóan magához ölelt. Rajlacsípetten dadogtam. Sápadozó rémülettel hápogtam: hogyan mondjam meg neki. hogyan is mondhatnám meg: ... Nem jön... nem jön holnap a Jézuska... Biztosan sírna szegény. S mintha már valóban felosuklott volna belőle a keserű zokogás, forró részvéttel átöleltem a nyakát, cirógattam, csókolgattam, titkon vigasztaltam. Édesanyám félreértelte a szeretetem heves rolniinál :- Ha... jó leszel, hát, a Jézuska elhozza neked a hintalovat... amit úgy kértél... — mondta. . Igen ... — bólogattam buksiskodva s úgy mosolyogtam rá, mint a gyerekekre s a betegekre szoktak, amikor nem akarják őket megrémíteni a szörnyű valósággal. Édesapám valamit megérezhelett rajiam, meri kutatóan rám vetette a tekintetéi. Ha ki jószívvel kér valamit a Jézuskától... az megadatik néki... mondotta mély zengőn. Olyan volt a hangja, mini a búgó orgona, betöltötte a lelkem, mintha valami elhagyóit kápolnácskában hirtelen felcsendülne a zsoltár, szárnyaló fönscggel, szinte megsemmisültem bele s pillanatokig megszűnt az én kicsike, tétova lényem, csak ez a zengedelmes hit voltam: ha ki jószívvel kér valamit a Jézuskától... az megadatik néki... Ocsúdva, ösztönösen édesapám keze után kerestem és mintha nagy vétken ért volna, bűnbánóan, de immár fényes tisztasággal megcsókoltam. Szelíden megsímogatott. Felnidén. Több szó nem is cselt erről köztünk. Eltelt a délután, eljött az este. bennem folyton-folvvást muzsikált az apám szava, mint a szívet megejtő melódia. Lefekvéskor, mint mindig, együtt imádkoztám édesanyámmal. De az én imádságom most forróbb volt, szabadabb, szárnyalóbb és derűsen néztem a piros mécsestől megvilágított Jézuskát a Mária ölében. Tudtam, hogy minden jó lesz és lesz hó és karácsony és hozza az angyal a fényes fát. Mert még akkor is ezérl imádkoztam hunyt szemmel, amikor anyám betakart s lábu j j hegyen kiment a szobából. A csendben csak a csatornában felgyűlt víz neszezett gonoszkodva: Csip... osirip ... csip... csip... csirip ... — Esik ... Eső esik ... — gondoltam minden riadalom nélkül és megrendít hét el len hittel hittem, hogy holnapra úgyis hó lesz... Megadja a Jézus ... motyogtam szelíden. Még sokáig, tovább is nyugodtan hallgattam a futó cseppek szüntelen zörgicsélésél: ... Csip ... csip ... csirip ... És olyan óriási, olyan bátor, olyan teljes volt az én bizodalmám, hogy a cirpegő eső ritmusára énekelgettem magamban: — ... Csip ... csirip ... Ha ki jószívvel kér valamit a Jézuskától, az megadatik néki... Csip ... csip ... csirip ... Végre is elaludtam. Édesded álommal. Ujongva kelteit fel reggel édesanyám. — ... Lám, csak lám ... milyen szép fehér hó cselt az éjjel... Nyiladozó pillám alól mosolyogva néztem a tündökletes fehérséget, ahogy szikrázott a verőfényben. — ...Igen... rebegtem megilletődve, de picit se csodálkoztam. Soha még ilyen szépséges karácsonyunk nem volt. Amikor kimentem az udvarra, rögtön megéreztem a levegő szagán a karácsonyt. És a többi édes illatot is megismertem, benne illatozott és sugárzóit a karácsony a ragyogó, ünnepi levegőben. Minden s mindenki mosolygót!. Délután, nogy megjöttünk a litániáról, épp amikor beléptem a verandaajtón, csöngetett az angyal és a szobámban fényes gyertyáival csillogó angyalhajaival pompázva, aranydiósan, esüst betlehemi csillagoktól sziporkázva ott állóit a karácsonyfa. Körülötte összekulcsolt kézzel felgyülekezett az egész család. Még énekeltük a Mennyből az angyalt. amikor a nagy fényességben megláttam a hintalovat. Pirult, boldogan intett édesanyám és én ráültem. Szép sárga nyerge volt, meg csillogó kengyele és igazi sörénye és farka. Alig tudtam látni a többi játékaimat, mindcsak a lovammal foglalatoskodtam Később édesapám körülnézett s hangos szóval megkérdezte: — Mindenki megkapta a Jézuskáját?... Égő arccal felfigyeltem. Tisztán villanó gondolat cikkázott át a telkemen. Elfordultam a lovamtól és kiszaladtam a szobából. Hová kicsi fiain?... — csodálkozott anyám, de én csak futottam. Sebten visszatértem. Marék fehér hóval a forró tenyeremben. Éreztem, különös mosoly remeg az arcomon és megindultam az apám felé, a hüs hóból csipetnyit az ujjam közé fogtam s szel idén felkínáltam: Tessék, édesapám ... Aztán áhítatosan körbejártam mindenkit s mintha a fehér, hótiszta hitemet osztogattam volna, minden kézbe adtam egy csipetet a Jézus küldötte karácsonyi hóból. Vályi Nagy Géza: Megérik-e ? Megérik-é a fényjelek A vak homályt, mi rám meredt? Megérik-é a jósigék A hamvadó szív száz színét? Megérik-é a csöpp dalok, A feldúlt békét s bánatot!? Megérik-é a halk rímek. Az elpazarolt vért. hitet!? Megérik-é a hangcsodák A meddő önmarcangolástt? Megérik-é a mámorok, A kínt, mely mézéből csorog!? Megérik-é az agy tusát:, A tiltott percek buszúját!? Megérik-é a szép szavak, A forró, mákongos szavak, Hogy összezúzzam magamat!? 11. oldal. Hajnali beszélgetés Irta: Csallió Kálmán. A szálloda éttermében üldögéltünk kelten a barátommal. Éjfél már jócskán elmúlt, amit egypár üres üveg is mutatott az asztalunkon. A másik teremből halkan szűrődött át a muzsika és Józsinak megoldódott a nyelve. — Kérlek, — kezdte. - én nem tudom, hogy ki találta ki azt a bölcseséget, hogy minden asszony annyi idős, amennyinek látszik, de dicsérem az eszét. Bizonyos, hogy azok közé tartozott, akik a cseresznyét nem bontják fel, mielőtt bekapják és általában vigyázott az illúzióira. Nem tépte szét őkel felesleges kiváncsiskodással. Okos ember lehetett, aki a világot iparkodott mindig a szebbik oldaláról nézni. Én sem szeretem az asszonyok életkorát firtatni. Azt se kutatom soha, hogy az arcukon a pirosság a jó Istentől ered-c, vagy a kozmetikustól. Hát nem mindegy az, kérlek? Elvégre a kozmetikust is a jó Isten teremtette. Meg aztán, aki gyönyörködni lúd a korai ibolyában, miért ne gyönyörködhetnék éppen úgy a kései rózsában is? Nem a dátum a fontos, hanem a virág. Nem igaz?... Ha valaki olyan nagy delic.iával tudja megenni a gyümölcskertészei csodáját, a novemberben érő dinnyét, miért ne találhatna ennivalónak egy eperajkú nagymamát?... Én, kérlek, mindezt nagyon rendjénvalónak találom így. Sohasem jutna eszembe, hogy valakit, aki bedőlt egy szép asszonynak, figyelmeztessek, hogy az bizony már nem mai csirkét Tőlem meg sohasem hallotta senki, hogy: »— megálljunk csak, hiszen őnagvsága ekkor és ekkor volt az első bálján, tehát ma legalább is cnvnvi és ennyi idős! — Én ilyet sohase mondok senkire... Megtudom állni, hogy ne beszéljek bele a más dolgába, hogy a múltkor azt is végignéztem szó nélkül, hogy Jancsi itt az asztalomnál mulat evett tilalmi időben. Nem figyelmeztettem rá, hogy hűtőházi vadat eszik. Egye, ha jól esik neki. Ártani nem árt... Meg is ette jóízűen... Hát kérlek, én a Lici cselében is hallgatnék, ha akárki másról volna szó és néni rólam. Ha más előtt akarná letagadni a korát és nem előttem. Hallgatnék zsiványbecsületből. Mint jóbaráthoz illik. Még segítenék is neki, ha kellene. De, hogy engem akarjon becsapni, négyszemközt? Hogy a pincér nekem kínálja a hűtőházi mulat?! Kérlek, én czl az asszonyt ismerem gyerekkorom óta. Az övére ugyanis nem emlékszem, mert mikor megismerkedtünk, ő már nagy leány volt, én pedig elemisla. Együtt jártam a kis öccsével, Bandival. Akkor barátkoztunk össze. Nem vele, hanem Bandival, aki, mint tudod, azóta is testilelki barátom. Együtt jártuk ki az iskolákat, egvü 11 végeztük az egyetemet, önkéntesek is együtt voltunk. És otthon voltam a családjában is mindig. Lici akkoriban úgy bánt velünk, mint tacskókkal. Vele tulajdonképpen akkor barátkoztam össze, mikor válófélben volt az első urától. Jogász koromban. Lici ragyogó fiatal asszony volt, az ura kellemetlen, savanyú, féltékeny, ideges bolond. Halálra kínozta Licit és én a szakítás után Bandival együtt elkísértem szegény asszonyt Olaszországba, ahová felejteni küldték és megnyugodni. Hál az szép út volt! Bevallom neked, hogy akkor meg is voltam bolondulva Liciérl, de egy kicsi! ő is énériem. Egyszer Pompeiben, nagy dadogások közt hozzá is kezdtem a vallomáshoz, de nem jutottam mcszsze, mert mindjárt az első szavakra azt felelte lemondó sóhajtással: De Józsi, hiszen kis igazítással a mamája lehelnék!,,. Egy félévvel később hozzáment egy nagyon gazdag emberhez, ő maga közölte velem az eljegyzése hírét. Gyöngéden, kedvesen, ó, de milyen kedvesen... Nagyon le voltam sújtva, de haragudni nem bírtam rá. Sőt! És attól kezdve sokat jártam az ő házához is. Nagyon gyöngéden bánt velem. Valósággal anyailag. Éreztem, hogyha idősebb leltem volna pár esztendővel, hál sohasem lett volna_ más felesége. Az ura egyébként kedves ember volt. Meg is barátkoztam vele később egészen jól, de akkorára,
