Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-11-24 / 94. szám

19H4. november 24.

»KOMAROMI LAPOK«

3 oldal

nov. hó 25-én este 8 órakor

ISI!

színre

Vígjáték 3 felvonásban, Fodor L. és Lakatos L* Jegyek elővételben Czibor Géza üzletében, Jókai utca.

385

Helyet az ifjúságnak

A komáromi halászok a modern technika legújabb vívmányaival

halásznak.

Búvár a Duna fenekén, ahol a halak nem félnek az embertől, sőt a búvártól sem. A vizek mélyének titkai

—november 23.

is. Ha ezt mindenki piinden alkalommal megtenné, egyszeriben elfogyna a gyermekkoldushad. Nem maradna anyag, mely rablóbandává fejlődjék.

Ezt talán majd meg is teszik a férfiak, akik ama bizonyos »lerázom a nyakamról« jelszó-gondolái lal nyújtották ál eddig obulusaikat, mert hiszen ilyen módon is elérik a lerázotlság eredményét, ámde a nőket, a jószívű nőket már nehezebb meggyőzni arról, hogy milyen rosszul teszik, ha szívük sajgó fájását, mely a »kis szerencsétlen kolduló gyermek látása és könyörgő hangjának hallása nyomán keletkezett, — alamizsnáskodással szüntetik meg.

Ők bizonyára nem sejtik, hogy mikor a meghatottság könnyeivel szemükben alamizsnát adnak a liliputi koldusnak, tulajdonképpen álhumanizmusban szenvednek és önzőén cselekesznek. Romantikus meghatottságuk kellemes érzésbe oldódik fel és a jó cselekedet okozta boldogság érzése önti el egész lényüket, mikor a begyakorlástól szakszerűvé tökéletesedetten reszkető hangú kis kéregető kinyújtott tenyerébe belehullatják a szánalom garasát. És ezzel az ügy el is van intézve.

Pedig az ügy érdekében nekik is le kellene mondaniok arról a sok kellemes, pillanatnyi jóérzésről, melyet a kis koldusok segítségével szereznek maguknak.

Hej, hölgyeim, iudják-e vájjon, hogy a falvakból milyen invázió indul a városok felé?! Tudják-e vájjon,hogy vannak 9—10, 14 gyermekes családok, külön abból a célból kitermelve, hogy: Fuss, koldulj! Adjon, akinek van! Avagy vannak felelőtlen elemek házasságából, vagy ami még rosszabb, nem házasságából származó gyermekcsoportok, melyek koldulásra vetemedve ődöngnek az uccákon, akiket egész bátran lehetne »vadgyermekeknek nevezni? És vájjon el van-e intézve ezeknek az ügye az alamizsnával? Nem í’og-e növekedni a számuk évről-évre ijesztőbb mértékben, ha jó cselekedetnek érzett álhumanizmus ad nekik léljogosultságol!?

Gondolkozzunk ezen! Aki igazán sajnálja ezeket a gyermekeket és van egy kis ráérő ideje, melyet nem a saját családjától von el, az kérdezzen ki egy ilyen elébe kerülő kis koldust, ha lehet, ha nem szalad el előle veszedelmet szimatolva — kérdezze meg a nevét, lakását, apja, anyja nevét, jár-e iskolába, hova, ki a tanítója? azután törődjék vele egy kicsit, hogyan került az uccára, próbálja talán a fiatalságot gondozó egyesület figyelmébe ajánlani, talán lesz a fáradozásának eredménye! Meglepő dolgokat fog megtudni akárhányszor, talán sikerül is üdvös módon egy-egy gyermeket eltávolítania az uccárói, a gyermekkoldusoknak ijesztő, végeredményben mégis szomorú seregéből, talán nem.

De annyi bizonyos, hogy ha csak annyit tesz is, hogy nem ad nekik, ha legyőzi önmagát, ha eszébe jut, hogy ez nem jőcselekedet, hogy ez önzés és bajt okozó, bajt növelő álhumanizmus, már azzal is jó szolgálatot lesz, mert fia mindenki összefog abban, hogy a kinyújtott kezekbe akár kényelemszeretetből, akár »jó szíve« sugallatát követve, eddig beletett alamizsnát nem teszi bele, már ezzel is sokat lendít az ügyön, mert megszűnvén a konjunktúra, elmaradozik a züllésbe küldött gyermekhad is.

Saját tudósítónktól.

A dunai halászat — legalább erre mifelénk, Komárom táján, — már nem tartozik a jövedelmező foglalkozások közé. Ha visszagondolunk a régi szép időkre, amikor itt nemcsak folyami, hanem tengeri halakat is leheteti fogni, amikor a komáromi vizahalászatokat olyan nagy felkészültséggel tartották meg, hogy azok valósággal látványosság számba mentek, ha ezeket a szép emlékeket összehasonlítjuk a mai dunai halászat sivárságával, azt hisszük, hogy a régi jóvilág csillogó emlékei csak mesébe illő dolgok. Pedig régi írások bizonyítják, hogy nem egy komáromi és aszód pusztai halászatra uralkodók, főhercegek és főurak is eljöttek, hogy a mozgalmas életben gyönyörköd jenek.

Ma már sokszor egész napi munka nem hozza meg a napi élelmet se. Hiába a kerítés, a hálóhúzás, legtöbbször üres a háló, amikor kivonszolják a partra.

A hal kipusztulásának igen sok oka van. Az általános okok: a folyamok szabályozása, amely eltüntette a csekélyebb vizeket, ahol a hal lerakhatja ikráit, a gőzhajózás hullámverése, amely az ikrákat kimossa, kiveri a partra, egyes gyárak mérgező szennyvize, ezek tényleg elősegítik a halállomány kipusztulását. A legnagyobb oka azonban a halpusztulásnak, hogy úgyszólván nincsen kíméleti idő, nincsen kíméleti hely, amikor és ahol a halak szabadon szaporodhatnának. Manapság derűre, borúra, éjjel és nappal, mindenhol halásszák a vizeket és nemcsak hivatásos halászok, hanem orvhalászok is. így aztán természetesen kipusztul, vagy legalább is elmenekül ismét az egész halállomány.

Az egyre terjedő nyomor mind több és több embert tesz orvhalásszá. A nehéz gazdasági helyzet pedig a hivatásos halászokat is arra kényszeríti, hogy folyton halásszanak, bár sokszor nagyon kevés zsákmányra számítanak, de amikor arra a kevés halra is szüksége van a legtöbb halásznak, hogy családjának a napi élelmet hazavihesse.

A nehéz viszonyok siettetik a halállomány teljes kipusztulását vidékünkön.

Ha a halászoknak jobb volna a helyzetük, akkor meg lehetne még menteni, illetve szaporítani az itteni halállományt kíméleti idővel és helyivel. Pl. nagyszerű kíméleti hely volna a sziget melletti Kisduna ága, a téli kikötő vize. Arra, az elzárás felé igen csendes már a víz, ott nincs már forgalom. A komáromi halászok kimondanák, hogy ebben a vízben egykét évig nem fognak halászni, bizonyára szépen fölszaporodnék ott a halállomány, mert a hal ösztöne megérezné, hogy olt nem zavarják és

kárpótolnak mindent.

De jaj, százszor jaj, mikor egyszer bekövetkezik az a pillánál is, hogy a festőnő, vagy szobrásznő érezni kezdi: a gyermekei, hiába: kőből, festékből vannak, soha nem fognak édesen kacagni, kél puha kis kezükkel soha nem fogják a nyakát átölelni.

És most lapozzuk kicsit a művészettörténet lapjait: kik azok a női festők, akiknek sikerült külső és belső akadályokat leküzdve, kisebbnagyobb lemondások árán, de kiélni az Istentől kapott tehetségüket.

Az ember nem is hinné, mennyi nő-festő és jó festő éli Olaszországban a l(i. és 17. században.

Csak kettőt említek, a legismertebbeket.

Bájos, poétikus jelenség lehetett Elisabetta Sirani. Bolognában élt,— szentkép, főleg Madonna festő volt. A bolognai karthausi kolostorban ő festette a legnagyobb méretű képet, amit nő valaha festett.

Rendkívül szép volt, szeretetreméltó, tiszta életű. Művészetével tartotta el egész családját és még a szegényeken is segített. Igénytelen, szerény, absolute a művészetnek élő teremtés. Egész Bologna gyászolta, mikor 27 éves korában l(5G3-ben hirtelen (valószínűleg méreg hatása alatt) meghalt. Mestere, René mellé temették.

A Rosalba Carriéra. Arcképfestő, különösen pastedjeivei ért el óriási sikereket. Velencében élt 1675— 1757-ig.

Elisabetta Siranival ellenkezően, ragyogó, fényes volt az élete. Ismeretségét királyok keresték. Meghívták a bécsi, versaillési udvarlioz és tagja yolt a római, bolognai, párisi akadémiáknak.

Ő is megerősíti az én teóriámat.

Szép volt, ünnepelt, ragyogó. Nem ment férjhez, s azt írják róla, azaz írja ő maga naplójában, hogy igazán boldog sohse volt és a legnagyobb ünnepeltetések idején is elfogták különös melankóliák, aminek nem tudta magyarázatát, s amit aztán magára erőltetett vigsággal és mutatással akart elűzni magából.

Élete végén a sok munkától megvakult.

Pái- szóval még két olasz festőnőt említek meg, — akik ezzel szemben szerencsésebben oldották meg életüket és vidám, ' elégedett lelkek voltak. Az egyik Artemisie Genlilescki, nápolyi festőnő. Férjhez ment, fényes házat vitt, ünnepelték. A másik Sapkonisba Augnisciola. Szintén a 17. században, — Génuában élt. Kétszer is férjhez ment, udvari festő volt, szintén nagy házat tartott.

Ennek, — az életét szerencsésen megoldó festőnő typusnak legkimagaslóbb, legismertebb, kiválóbb reprezentánsa a francia Vigeé-Lebrun.

Az ő életében igazán összevág minden.

Milyen hallatlanul sokat produkált és amellett mennyire kiélte a maga bűbájosán szép és kedves asszonyi életét!

Mint egészen fiatal leány került Elisabeth Yigeé a királyné, Marie- Antoinette udvarába és hamarosan kedvence lett az előkelő Párisnak. Egész csodálatos, nagyszerű dolog volt, hogy fiatal leány. méghozzá szép, bájos, fesse a hírességek portréit, s már csak azért a szenzációért is törték magukat az emberek, hogy vásznára kerülhessenek.

Sokszor festette a királynét, udvarhölgyeit .mint istennőket,, nymphákat, ami persze, a kor ízlésének nagyszerűen megfelelt.

Később Lebrun, a dúsgazdag kereskedő vette el feleségül s akkor aztán szalonja a szó szoros értelmében Paris művészeti központja lett. ö maga Aspasiának öltözve fogadta vendégeit és rendezte híres görög szellemű soupes á la greeque estélyeit, ahol minden: ruha, szokás, ételek, szórakozás, minden athéni volt, — sőt a vendégek nagy része is görög ruhába öltözött.

Legszebb, legigazibb képei azok, melyeken kisleányával festette magát. Különösen elragadó Az anyaság, — a Louvre-ban levő, — amelyen átölelve tartja gyermekéi.

Stylusa a rokokó bája, és a görög egyszerűség megvesztegető összhangja. Ezt az asszonyt igazán jókedvében teremtette az Isten! Még az élete is rendkívül hosszú volt, 87 éves korában halt meg.

Kortársa volt Angelica Kaufmann, a leghíresebb német festőnő, aki kora szellemének megfelelően szintén a görög levegőnek hódolt.

Nála nem olyan könnyed a báj, mint Vigée-nél, — néha szinte erőlletettnek hat. Német volt, mig az francia, — ebben benne van minden. De kétségtelen kiváló egyéniség ő is.

Náluk kicsit korábban élt Haarlemben Judith Leyster, — aki viszont a legkiválóbb németalföldi arckép és genre festőnő, Jan Mieuve festő felesége. Kaulfmann és Leyster lelki életéről sajnos nem tudok semmit.

És most ugorjunk át a tizenkilencedik századba, újból Franciaországba, ahol megtaláljuk a legerőteljesebb, talán leggrandiózusabb tehetségű piktorinál, Rosa Bonheurt és a legérdekesebb, legvarázsteljesebb egyéniséget, Marié Baszkiertseffet.

Rosa Bonheur.megint annak,a ínű-, vészasszonynak a típusa, aki mindent odadob a művészetért és megtagadja a maga asszpnyj mivoltát, hogy aztán

öreg korában, mikor már késő, keservesen megbánja ö is.

De az ő áldozatának tényleg meg volt a célja és rendeltetése. Azt a komoly, mély művészetet csak így lehetett produkálni. Anyja előkelő származású asszony. Apja festő, rajztanár. ö maga alacsony növésű, csinos nő, rövid göndör haja, szép meleg, barna a szeme. Életében egyetlen egyszer volt bálban. Csak akkor vett fel női ruhát, ha vendégségbe ment. Rendesen férfi ruhában járt, szivarozott, ki nem állhatta a bókoló férfiakat, soha ékszert, csipkét nem hordott, szóval minden külső eszközzel is jelezni akarta, hogy ő megtagadja a maga női mivoltát s csak a munkának él. Nagyon intelligens voll, természetében mély komolyság váltakozott féktelen, gyerekes jókedvvel. Abszolúte nem volt kacér és a szerelmet nem ismerte. 1899-ben halt meg, 77 éves korában, visszasírva munkával eltöltött szép éveit.

És most még pár szó, a legszínesebb, legsokoldalúbb, legérdekesebb és mondhatnám legtitokteljesebb festőnőről, azaz írónőről, az ukránorosz, de Párisban élő és szereplő, franciául író Marie Baskircsevről.

Azt hiszem, sokan olvasták naplóját és levelezését. írónak talán még nagyobb, mint festőnek. Kisgyerekkorában megkezdett naplójával (amit halála percéig folytatott napról-napraj az egész világot meghódította.

Minden affektálás, póz nélkül bevallja, hogy ő nem saját magának írja a naplót, de az örökkévalóságnak. És írja napról-napra, a legnagyobb őszinteséggel, egyszerűséggel, igazsággal, objektivitással. Akarja, liogy : m.e^M ják, szép volt. Beszél a maga szépségéről, úgy, mint valami műtárgyról. Amellett bevallja hibáit, tévedéseit, s mindezt egy nagy író