Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-09-29 / 78. szám
1934. szeptember 29. j KOMÁROMI LAPOK« 3. oldal közreműködésével újra lejátszották a halálos végű vadászatot, de ez se vezetett pozitív eredményre. A ha jlót ért szerencsétlenséghez hasonló eset sajnos, előfordult már sok vadászaton, de hogy letagadják a lövést, a vadászkrónikában elég ritka eset. Az eddig még ismeretlen lettes ellen gondatlanságból okozott halálos Lesli sértés címén emeltek vádat. ÚTI IRKA-FIRKA. Az ország keletén. A Tiszahát. Az ember annyira szokva van már ahhoz, hogy ha közeli földrajzi helyeket jelöl meg, akkor az Nyílra, Győr, Párkány, vagy Becs szokott lenni, hogy egy pillanatig szinte csudákkozva hallgatja, hogy errefelé azokat a helyneveket értik természeteseknek, amelyek számunkra az ultima Thule jellegével hatnak. Milyen messze esünk egymástól, bármennyire magyarok is vagyunk, bármennyire is összeköt bennünket a kisebbségi sors, magyar nyelv és sok egyéb koefficiens ha csodálkozunk azon, hogy itt, ezen a tájon Máramaros a természetes ésanyiregyházi vasul, Galicia, vagy a romániai határállomás, a kis Malmi, a magátólértetődő. Milyen hosszú csíkban húzódunk el, magyarok, hogy ilyen más világ tárulkozhat elénk. Más a társaság is a vonalon, méla rutén legények utaznak s egy kifejezéstelenszemű, messzeségbe bután révülő hegyi asszonyra hosszan s rémülten mered a tekintetem. Hanem a magyar beszéd! Az az ízes, őseredeti, tempós, kényelmes, tiszta kiejtésű magyar beszéd, amely itt hangzik, bátran iskolapélda lehetne. Alig egy-kél kirívó dialektikus csoda, alig néhány rusztikus kifejezés: ezek az emberek olyan válogatóban, meggondoltan beszélnek, hogy szinte azt kérdezi magától az utas: fejlődhet-e ez még tovább'? Egy tiszaparli juhász beszél a vonalban, előad valami birkalopási esetei. Derűs akciót vegyít közbe, mert azt mondja: Kacagtunk, kacagtunk, a birka meg eloldalgott... »Kacagtunk« — azt mondja a juhász. Mifelénk még a finom urilány is »röhög«, ha arról akar biztosítani, hogy jól mulatott. Valószínűleg tudnak ezek káromkodni is, még pedig nagyon csúnyán. Az bizonyos azonban, hogyha éppen megfontolt beszédre ejtődik köztük a véres lyukat hosszasan nézte a mellén. összeborzadt és rászorította a kezét. A félelem újult erővel rázta meg és ismét megfutamodott. Úgy érezte, mintha locsogna valami benne és a hajszolt testből ujjai közt kitört a vér. Nem szabad futnom, — figyelmeztette önmagát. Most már csendesen, óvatosan haladt előre. Véletlenül, rágondolás nélkül tolult eszébe a halál lehetősége, de nem hitt benne, mert félt tőle. — Ab, szamárság! Nekem még kötelességeim vannak a családommal, a gyermekeimmel szemben, nem fordulhatok fel! Világosan állott azonban előtte, hogy ezeket a kötelességeket már eljátszotta, de igazságtalannak tartotta, hogy a bűnéért, az életével fizessen. — A legnemesebb szándékból tettem ... félig öntudatlanul, nem is beszámítható állapotban... — kavarogtak benne a gondolatok, de a leikéről a sötét árnyék nem mozdult. A távolból szekérzörgést hallott és megrezzent. Figyelt. A zörgés, zaj megszűnt.- Mintha megállóit volna, — riadt meg. Hátha a megtámadott szekér jött vissza a csendőrökkel... Jó lesz tovább állani. Alig lépett néhányat, érezte, hogy rohamosan gyengül, nem bírja sokáig. — Ha nem csinálok valamit, itt esem össze! Ha pedig összeesik, úgy fog elpusztulni a bokrok alatt, mint a vadállatok, elhagyottan, segítség nélkül. A hidegben meg is fagyhat, teljesen tönkreteszi magát, soha ember nem szó, a kávéházi csacsenerek szomjas füllel mehetnének tanulni tőlük illcmes beszédet. A Tisza háta igen egyenes, ha kevesebbet kanyarogna s ha a messziségben nem kékellenének a máramarosi hegyek, vélném, a Vág mentén vagyok. így, messziről. Közelről azonban a Vág többet ér: szabályozva van. Ez a Tisza-töltés nem soktól való. A Vág: nyugat. A Tisza: a szegény kelet. Ha van is töllése, sokhelyütt nem sokat ér, olyan talán még most is, amilyennek Jókai festette regényeiben, alacsony, gyepes, kanyargós és beomlik első hevesebb ostromára a folyónak. Széles árterületein sás és sás és fűz és fűz... Itt-ott libák és tehenek. Kanyarog ez a folyó rettentőmód, méríöldes ívekéi csinál, hogy egy» órai folydogálás után jóformán ugyanoda jusson vissza, ahonnan elkerült s olyan csendes, olyan méla, olyan nyugodalmas, hogy az ember el sem tudná képzelni, hogy éppen itt, ezen a ponton, ahol állunk, törte szét nemrégen zúgva a töltési és árasztotta ej tengerével a vidéket. Tiszaujlak Ezt a városkát, — mert büszkén annak nevezi magát, városnak, — öntötte el legkegyetlenebbül a ravasz Tisza, de úgy, hogy a fél város házainak még az alapját is elsöpörte. ítéletet tartott a maga módján. Nagy kanyart vesz itt a folyó s a kanyarban megtorlódott a víz. Kicsapod. Áfa a fél község faházakból áll. Főuccája nagyrészt megmaradt, temploma, patikája ép, de az alacsonyabb, partokon fekvő épületeket úgy elsodorta, mint a kártyavárat. Az állam a károsultaknak faházakat adott. Kecses kis alkotmányok ezek, némelyik tulajdonos tiszteletreméltó buzgalommal festette kőépülethez hasonlóvá, hogy legalább illúzióját mentse meg lesz belőle. — Valahol fedél alá húzódom, — határozott. Körültájékozódott és a hegyoldalon észrevette az Uz Bence kalyibáját. Többször járt nála, ismerte a helyet. Már nem lörődötL sem csendőrrel, se börtönnel, csak az életével, a rongyos, nyomorult életével és megindult a kalyiba leié. Az ereje valahogy kitartott, de nem volt szerencséje. A kalyiba üresen állott. A tűz rég kialudt előtte, a fűágy még megvolt. Mikor Uz Bence elhagyta a szállást, nem tartotta érdemesnek kihányni a kalyibából. Olt hadd üljön. Égeni úr félig öntudatlanul roskadt le rá. így is jól esett kissé megpihenni. Fázott, de nem mert tüzet rakni, hogy a fény oda ne csalja a csendőröket. A pillanatnyi nyugalom öröme a fájdalmát is elvette. Lihegve, tanácstalanúl ült az ágyon és riadtan forgatta körbe a szemeit. Később megnyugodott. Végighevert az ágyon és fásultan pihent egy ideig. Teste lankadt volt és gyötrő szomjúságot kezdett érezni. A szájába sós íz tört fel és szivárgott az ajka szélére. Keze hátával letörölte és megnézte a holdvilágnál. Vér! — rándult össze. - Úgy látszik, nem úszom meg szárazon... Csak a szomjúság ne volna olyan elviselhetetlen. Azon könnyű segíteni. Kőhajításnyira van a jó, friss patak. Az ember feltápászkodott, hogy valami merítőedényt keressen. Edényt nem talált, mert ez a tekergő Uz Bence mindent magával vitt. Egyik sarokban azonban valami a kezébe akadt. Rongyokba volt pólyázva. régi házának. Nagyon sokau kaptak házal. Csupán harmincán nem. Ezek nem tudták kimutatni állampolgárságúival. Ezek még most is nyomorultul összetákolt vityillókban húzzák meg magukat. De van itt egy Rákóczi-emlék is, 1903-ban állította Ugocsa és Szatmár közönsége a Nagy Fejedelemnek tisza- Ix'cxei csatája emlékére. 1703-ban harcolt itt a labancok ellen Rákóczi, hű talpasaival. Az emlék kezdetben méltó volt Rákóczihoz: ebben a nagy síkságban dombot hordtak össze, magasai s arra építették a ráccsal körülvett emlékoszlopot. Hajh, de milyen most ez az oszlop! A dombot gjom nőtte be, lépeseinek foga hiányos, kerítése porladozóban s a kőoszlopon nem látszik a felírat. Szegény fejedelem... Hol van a kerítés kapuja? - kérdezzük a kocsisunkat s a vasrácsra mutatunk. Elvitték a fináncok, ajtónak... Szerencse, hogy velünk van Wellmann Mihály, a Ruszinszkói Magyar Kultur Egylet agilis és áldozatos titkára, ő vállalja, hogy egyesületével rendbehozatja ezt az emlékművet. Hosszú-hosszú hídja van a Tiszának, háromszor megbokrosodnak a lovak, amíg keresztülérünk dobogó deszkáin. Az út a híres tiszaujlaki patika előtt visz el. Innen repült szárnyára a magyarság vigasza. A tiszaujlaki bajuszpedrő. Ránézek a kocsisra, hadd lám, milyen módon él a kinccsel. De neki csak rövid kis bajusza van. Megszólítok néhány embert, kiváncsi vagyok arca ékességire. De mindegyik inkább formáz Hitlerre, mint egy huszárőrmésterre. — Maguk már nem hordanak lvoszszú bajuszt, akiknek itt volna helyben a pederő? Már mi elhagytuk ezt, — vallja, nem szeretik az asszonyok. A hírneves tiszaujlaki bajuszpedrő éppúgy veszített népszerűségéből, mint a Csillag Anna-csodaszer. Manapság átjár egy tiszaujlaki patikus a Tisza magyar oldalára, —■ ott van a határ, líz lépésnyire, — és olt kevergeti azt a csekély mennyiséget, ami még kell a kiskun juhászoknak s a hortobágyi csikósoknak. Nekik is azonban egyre kevesebb... Egy másik kis faluban. barátom éppen kulturszervezést tart, oda kerekezünk. Hadd lám, mit tud- Hátha pénz! — villant az öröm Égeni űr szemébe. Nem pénz volt, hanem a kicsi Jézus-szobor, amit Bence a nagy háború alatt Lengyelországban egy összelőtt templomból lopott volt. Szépen mosolygott a holdvilágban. — Legalább nem vagyok egyedül, — morgott az ember és a szobrocskát kedvesen maga mellé tette fekvőhelyén. Csöndesen feküdtek egymás mellett. A szobor nézte az embert, az ember a szobrot és mind a ketten mosolyogtak. Égeni úr érezte, hogy a szomjúsága is elmúlik és drága, meleg nyugalom ereszkedik a szívére. Már nem is fázott, fájdalmat sem érzett, csak pihent boldogan, mintha teste se lett volna. Kezét levette a sebéről és hagyta, hogy folyjon a vére, ha akar. Homloka lassan hülni kezdett, a kezét se bírta felemelni, a lába is olyan érzéketlen volt, mint egy darab fa, de a szeme nézte a szobrot. Milyen jó, hogy ittfelejlelle Bence, — piheg'tc boldogan. — Legalább nem vagyok egyedül. Sokra ugyan nem ment a szobrocskával, s mint intelligens ember, ki nyolc gimnáziumot végzett, ezzel tisztában is volt; de nem is akart sokra menni. — Álmos vagyok, — mondotta halkan a szobornak, amely nem válaszol!. Az is felrémlett az emberben, hogy ez tulajdonképpen a szemeire szálló halál álmossága. Az életösztön felrázta és rá vicsorította fogait Jézuskára. — Úgy tanultam, hogy Isten vagy. Ha Isten vagy, segíts rajtam! / yüftié&deA fnOóeU ingyen, masáéi Mert, ha az ember igazán jó V szappant hasznába ruhának kevésbbévaló elhasználásával már majdnem megtakarítja a jobb szappan árát. De igazán jó szappant keil használni — Schicht-szappant a szarvas védjeggyel, ami kezeskedik a jóságáért. Evvel számtalanszor lehet a ruhát mosni anélkül, hogy romlanék. Nymodon az ember teljesen eleget tesz a higiéné követelményeinek. SCHICHT-SZAPPJ a ruszinszkói kolléga. Itt sincs máskép, mint mikor mi a SZMKE-I alakítjuk, összejön vagy húsz férfiú, kényelmesen, lassan, csizmájuk fénylik, soknak hosszú, horgas orra van. Figyelem a jelleget: szikár, sovány képűek, inkább magasabb-formák s igen okosan szólnak hozzá a kulturszervezkedés kérdéséhez. A baj itt is az, hogy a falu szintén több párton van s ez a pártoskodás, amelyet azelőtt nem ismertek, megbontja a falu egységes szellemét. A pap sincs egy barátságban a faluval, el sem jött a gyűlésre, nem kedveli az ilyeneket. A tanítóval is van egy kis harc. A bíró fiatal, csinos ember. Fekete kis bajusza van, csizmája csikorog: így, ahogy van, mintázni lehetne róla a népszínmű hősét, aki azt énekli: Vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet mint te!« Büszkén kifeszíli a mellét s ide-odalóbálja magát a csizmája sarkán. Büszke arra, hogy csodáljuk fiatalságát.- Sok pártoskodás volt a faluban, mondja, — aztán úgy jött, hogy rám szavaztak, pedig nem is mi vagyunk többségben. De akkor asztalra Abban az állapotban volt, mikor a hihetetlenben is bízik az ember, de a szobrocska nem mozdult és ezt nem is vette rossznéven Égeni úr, mert nem hitt a csodákban. A szobor azonban így is megnyugtató volt. Akármennyire intelligens volt Is Égeni úr, mégsem tudta, hogy a halál tulajdonképpen visszaszületés és az öreg kaszás lépésről lépésre viszszaviszi a leélt élet útján a gyermekkorig, az öntudat első felcsillanásáig, hogy mindenki érezze mégegyszer az egyedül igaz boldogságot. így járt ő is és most érezte, hogy halálos ágyán imádkoznia kellene, mert visszakapta hitét, de az imádsággal elkésett. Éppen csak térdre tudott állani nagy kínok között a szobor előtt. Az imádsághoz azonban már nem kezdhetett hozzá, mert hirtelen úgy látta, hogy a szobrocska színében változik és az ő kicsi fiának alakját veszi fel. Kicsi Jóska! — rémült fel benne a boldogság. x\rra gondolt, hogy meg kellene csókolni a gyermekét, el kellene búcsúznia tőle, de mire fölébe Hajolt, a kicsi szobor újból elváltozott és most már a kicsi leánya arca ragyogott szembe vele. Háromszor változott el színében a kicsi szobor és mind a három gyermekének képét megmutatta, s amikor "Égeni úr feltekintett, a feleségét is látta, kit szerelemből vett el, — aztán nem látott többé semmit. Másnap úgy találták meg holtan, térdepelve, mosolyogva, a kis szobor felett. Csak azért nem dőlt el, mert a háta meg volt támasztva a kalyiba oldalához.
