Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-09-15 / 74. szám

1934. szeptember 1*5.

»KOMAROMI LAPOK«

3 oldal

lUattoms

M11

TERMESZE TES GTO öY ÉS ASZTALI VIZ

kaidő felelne meg a termelés szükségleteinek és lehetséges az is, hogy a tél idejére csupán a heti huszonöt órai munkaidővel lehet biztosítani a munkanélküli tömegek elhelyezését.

Egészen bizonyos, hogy a heti huszonöt órai munkaidő csak lecsökken lett bérek mellett képzelhető el, ha nem akarják egyúttal, csökkenteni is az alkalmazott munkások számát. Ezek a feltételek annyira bonyolódóttak és olyan zűrzavaros helyzetet teremtenek, hogy akármennyire is ellenszenves az amerikai tőke, amely kegyetlenségből és munkáskizsákmányólásból már sokszor levizsgázott, meg lehet érteni azt, ha a tőke igyekszik ezeknek a rettenetes feltételeknek elfogadása alól kibújni.

Ugv látszik azonban, hogy valóban elkövetkezik az amerikai töke likvidálásának az ideje. A heti huszonöt órai munkaidő még leszállított munkabérek mellett is olyan megterhelést jelent, hogy az a rendszabály körülbelül egyértékű és egyértelmű a tőke nacionalizálásával. Az .államkapitalizmus felé halad lassan a világ termelési rendje és akármilyen formában valósítják is meg ezt az államkapitalizmust, akár brutális kommunizálással, akár egyezségszerű kisajátítással, akár a tőkének fokozatosan a végső megterhelésig eljutó adóztatásával, akár pedig a munkának adott ujább engedményekkel, az eredmény ugyanaz. A tőke abban a formában, amelyben elvezetett bennünket a gazdasági káoszig, tovább nem folytathatja munkáját. Az önző magánérdek, az egyeseknek végtelen gazdagságra való törekvése, amely nem törődik a tömegeknek a végtelen nyomorával, nem maradhat tovább a gazdasági rend és a társadalmi rend alapja.

Az amerikai óriási sztrájk mégnem fogja meghozni a végső döntést. Ez csak egyik etapja annak a folyamatnak, amely feltartóztathatatlanul halad a tőke szerepének megszüntetése felé. Nem tudjuk elképzelni, hogy miként fogják berendezni a világot a tőke munkája nélkül, mert tőkére szükség van, de abban reménykedünk, hogy a súlyos válságok után végre elkövetkezik az az idő, amikor a tőke a maga hivatását úgy tudja teljesíteni, hogy ne legyen káros méreg a világ szervezetében. Amíg a tőke

öncél volt, amíg a tőbe csak a maga érdekeit tekintette, .a töke önmaga ellen vétkezve pusztította el az emberi kultúrának éppen azokat az alkotásait, amelyeket százötven évvel ezelöt.i a tőke kezdett megteremteni. Az indusztrializálódás a tőke és a hitel alkotása volt, a Iratéi megbetegedésével a tőke önmaga előidézte katasztrófájával clkövetkezett az induszírializálódás korszakának rette-1.

A város tizenStmiiliós külföldi kölcsönt vesz fel

Azt hisszük, hogy itt a ragozás nincsen egészen rendben: a város tizenötmilliós külföldi kölcsönt vesz fel, ez azt jelentené, hogy már csak le kell kefélni a kabátot és a kalapot és indulni a bank pénztárához felmarkolni a néhány rongy milliócskát. Ha ellenben úgy fogalmazzuk, amint kell, az így hangzik: Komárom város szívesen felvenne tizenötmillió külföldi kölcsönt. Mi a két fogalmazás közt a kiiiömbség?

Az első fenyegetés a belföldi bankokkal szemben, amelyek ma ilyen összegeket nagyon óvatosan és csínján eresztenek ki a trezórjukból: bizony majd megmutatjuknektek belföldibankocskák, hogy külföldről hozunk tizenötmilliót és milyen szégyen lesz ez rátok nézve. Azonban még meggondolhatjátok a dolgot, A második a tényleges helyzetet mutatja, Hgy szükség lenne tizenötmillióra, de kevesebbel is beérné és a részleteket is elfogadná, ha akadna

netcs válsága, amelyből egyelőre még nem látni a kiutal. Az amerikai nagy sztrájk csak nagy fenyegetés, még nem a megoldás, a megoldást a megegyezés fogja meghozni. Nem az a megegyezés, amely előbb-utóbb bekövetkezik a nagy sztrájkban, hanem az igazi megegyezés, amely megteremti a tőke és a munka egyenlő jogú együttdolgozását.

olyan bank, amely az eladósodott városok tehermentesitését ambicionálná.

A telröppentett kis ballont már Isten tudja, hova sodorta el a szél. Az is megtörténhetik, hogy egy tőkeerős külföldi bank udvarára szállt le és az igazgatóság rendkívüli gyűlésében tárgyalják egy dunamenti kis városkának tizenötmilliós dollár, font, frank, márka, pengő, dinár, lira, zloty vagy rubel kölcsönigényét, mert a milliókat bármilyen valutában elfogadja. A csehszlovák pénzügyek minisztere ehhez is a legnagyobb jóindulattal hozzájárulhatott, mert ő már tudja, mi az, hogy kölcsön 1934-ben.

2.

Bat’a megeszi a cipészeket.

Oldalas nagy Bafa hirdetés jelent meg a közönséghez, hogy ne hagyja szegény Bafát kiszolgáltatni az intrikus kis cipészeknek, akik a talpalásokat el akarják venni Bafától, a cipőcsászártól. Ha nem végezhetné a cipőjavitásokat emeletes skatulyáiban, drágább lenne a cipő. Ezért mindenki írjon alá

egy ívnek, hogy Bafáért él és hal, hogy a törvényhozás valahogyan törvényt ne hozzon a cipészek védelméről, mert akkor — Bafa szerint — drágább lesz a készcipő

Nem vagyunk egy véleményen Bafáékkal, akik már eleget kerestek, olyan sokat, hogy engedhetnék élni a kis cipészeket is. Bafa annyi állami támogatást, adókedvezményt, leírást kapott, hogy abból a kis cipészek országos felsegitése busásan kitelt volna. Bafa az irgalmatlan nagytőke, amely nem kegyelmez a kisembernek és irigyli tőlük azt a kis javítómunkát, melyet végezhetnének. Bafa iveinek reméljük,, hogy nem lesz semmi értéke sem a parlament, sem a kormány előtt, mert a kívánság etikai szempontból nem támasztható alá. Az, hogy még több profitot kapjon a Bafa-cég, nem lehet ok arra, hogy a kis cipészek kezéből kicsavarja a megélhetés utolsó kenyérke falatját is.

A nagytőke jó és kielégithetlen étvágyára jellemző a Bafa mozgalom, mely a cipőfogyasztókat olyan erkölcsi kényszer elé állitja, amelyen egy pillanatig sem szabad gondolkozni. Mi a kérdést igy tesszük fel:

Szabad-e a kisiparost kenyerétől megfosztani és erkölcsös dolog-e ez, vagy nem.

Megél-e a nagytőke — az adott esetben Bafa — cipőjavitások nélkül is, vagy a szegényházba kénytelen-e menni enélkül, igen vagy nem.

Feleljetek reá, akiknek a kérdést feladta a nagy cipőegyeduralkodó.

Argus.

— A Vörös Kereszt közgyűlése.

A komáromi csehszlovák Vörös Kereszt Egyesület vasárnap d. e. 11 órakor tartja rendes közgyűlését az alábbi napirenddel: Jelentés az 1933. évi működéséről, pénztári jelentés, az ellenőrök jelentése, a fölmentvény megadása, az 1934. évi költségvetés, igazgató tanács választása. A közgyűlés a Széchényi ucca 23. sz. alatti szociális házban lesz megtartva.

FÓRUM.

közül az egyedüli, akinek a külseje és kézzelfogható egyénisége egyezett azzal a föltevéssel, hogy bambusznád végű, könnyű, karcsú boíernyövei jár, olyannal, amilyennel én.

Hitetlenül tekintett ránt.

— Csodálatos. Ilyen lélek és emberismerei tel csak egy önhöz hasonló rendkívüli lény rendelkezhetik.

Nem feleltem. Fölemelkedtem, hogy távozzam. Meg akartam előzni a mentegetőzését és bocsánatkérő szemrehányását, hogy miért fáradtam el az esernyőért személyesen, amikor ő követte el a cserét és készséggel hazaküldte volna az esernyőmet.

Másnap megszólalt a telefonom.

— Halló?

, — Halló... Itt Krammer Ági.

— Parancsoljon.

— Ne haragudjék, hogy zavarom, de meg kell magyaráznom a tegnapi viselkedésemet.

Nem értettem. Különben sem érdekelt az egész dolog.

— Hallgatom — mondtam a telefonba unottan.

A lány teljes negyedórán át beszélt. Azt hitte, sértődöttségemben távoztam el tőlük oly hamar, sértődöttségemben, hogy ottlétem alatt nem szólt hozzám és nem mondott semmiféle bókot. Megnyugtattam, téved, én észre sem vettem, hogy nem avatkozott bele az esernyőcserébe. Nem hitte. Meg kellett ígérnem, hogy találkozunk, bog}' élőszóval is kimagyarázkodjék.

Autón jött értem.

— Jöjjön, — szólt. — Fölmegyünk a Svábhegyre.

Ránéztem.

— Mi az ördögnek?

Türelmetlen mozdulatot tett, hogy

üljek gyorsan mellé. Megindította a kocsit.

— Talán fél tőlem? — kérdezte gyerekes nehezteléssel.

Elmosolyodtam.

— Ugyan. Csak azt szeretném tudni, minek cipel fel a Svábhegyre?

— Meguzsonnázunk és elbeszélgetünk.

Hátradőltem. Hajtson. Bánom is, Majd közben szépen szundítok.

Ilyesmit mormogtam.

— Kedves, maga hamisítatlan milliomoscsemete. Szeszélyes, makacs és elszánt.

Magasabb sebességre kapcsolt.

— Igenis, az vagyok.

— Csakhogy engem kinevelnek, ha meglátnak magával. Azt hiszik, kalandon járok.

— Hát aztán?

— Nem egészen hát aztán, Ági kisasszony, mert maga egy tizennyolc éves gyerek, én pedig egy harminchatéves aggastyán vagyok.

— Harmincat se mutat, — mondta indulatosan. — Különben is, egy tizennyolcéves lányhoz harminchatéves férfi illik. Nem fiatalabb.

Elragadónak bizonyult. Okos voll, tapintatos, gyengéd, teli szelíd anyai hangulattal. De a szeme kékjében, hamvas arcán, szőke haján az ifjúság tündöklő érintetlensége lángolt.

Ettől kezdve mindennap találkoztunk. Ha dombon mentünk, ölemben vittem fel, visszafelé fogtam a kezét, keskeny csapásokon átkaroltam.

Lassan magamba ömlesztettem minden zengő illatát, hatalmas fiatalsága minden duzzadó ízét.

Jó volt így. Nagyon jó.

Akkor egyszer, — fönt álltunk a hegytetőn — elébem állott és hátraej tette a fejét.

Megérintettem:

— Nyissa ki a szemét.

Az arca fölé hajoltam. Az ajkunk csaknem összeért. Várta, hogy átöleljem és megcsókoljam. Elfordultam és megindultam.

— Jöjjön, — szóltam vissza.

Fölnézett. Megrázkódott. Futni kezdett. Utána kiáltottam:

— Ági! Hova szalad?

Még gyorsabbra fogta. Később, egy vízmosás partján találtam meg. Ott zokogott.

— Miért sír?

Fölugrott. Letörölte a könnyeit.

Semmi köze hozzá. Hisztérikus milliomoskisasszony vagyok és poni.

Négy vagy öt napig azért még békességben megvoltunk. Akkor mélyen a szemembe nézett.

— Mondja ...

Mosolyogtam:

— Mondom.

— Mondja, nem szeret?

Nevettem.

— Dehogynem.

— Hát akkor miért bánik így velem ?

— Én?

— Maga. Ha szeret.

— Persze, hogy szeretem. A maga helyében mást is szeretnék. Akármelyik lizennyolcéves, kedves, friss angyali kis teremtést.

Elvörösödött. Nem értette. Hogyan is érthette volna ezt a természetességet, ezt a tisztaságot, ezt az őszinteséget, amely csak egy elveszett lélekből fakadhatott.

Krammer fölkeresett. Ünnepélyes, de közvetlen volt.

— A lányom szereti önt.

— Tudom.

Akkor vegye feleségül. Ismerem az életkörülményeit és magánügyeit. Tudom, embergyűlölő és nyomasztó gondokkal küzd az adósságai miatt. Hitele és életereje kimerült. Fásult lélek. Mindegy. A pénz minden. Fiatalság, teltvágy, becsület, élet. ön kitűnő és kiváló ember. Két milliót kap Ágival.

— rfíevés.

Nagy szemet meresztett.

— Kevés? Hogy érti ezt?

— Két millióért nem vállalkozom arra, hogy szétzúzzak egy fiatal életet. Nem veszem el a lányát, mert boldogtalanná és nyomorulttá teszem. Ezt a gazságot pénzzel nem lehet megfizetni.

Megkönnyebbült.

— ön túlságosan becsületes. Ne túlozzon a saját rovására. Harminchatéves. Fiatalember. Ön előtt van még az egész élet.

— Mögöttem van. Mindent adhatok a lányának, csupán a fiatalságomat nem. Azt már odaadtam másoknak, a maradékot föléltem magam.

— Ezek szavak.

— Ezek tények... Ez az igazság. Én még eddig mindenkit szerencsétlenné tettem.

— Frázis.

— Mindenkit kifosztottam és tönkretettem, akit szerettem.

— Azzal, hogy szerette?

— Azzal, hogy nagyon szerettem.

Váltamra tette a kezét.

— Akkor rendben is vagyunk. A

többit majd beszéljék meg Ágival.

*

Mit akarhattam volna még? Semmit.

Negyedik napja berreg állandóan a telefonom, negyedik napja verik állandóan kívülről az ajtómat. Üzenetet kaptam, hogy Ági ideglázban fekszik.

Szegény.

Dehát mit tegyek? Pénzem nincs, hogy külföldre meneküljek, ha megölöm magamat, holnap reggel már nem kelhetek fel, hogy tovább szenvedjek.

Ágit semmi körülmények között nem veszem el. Fekszem. Szemem le van zárva. Képzeletem fölszáll, már megint messzire járok a földtől.

Első stádium. Megyek a bankba,, fölvenni a főnyereményt.

T