Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-09-08 / 72. szám

2. oldal, »KOMAROMI LAPOK« 1934 szeptember 8. hogy a végeladásról szóló törvényja­vaslat még a karácsonyi vásár ideje előtt élelbelépjen. Ha netalán ennek akadályai lennének, akkor valószín il­leg a felhatalmazási törvény alapján kiadandó szükségrendelet alakjában léptetik éleibe a törvényt. Englis bankkormányzó a pénzügyi helyzetről. Englis dr. a Csehszlovák Nem­zeti Bank kormányzója, a prágai min­­lavásáron nagyjelentőségű nyilatkoza­tom telt a korona értékcsökkenésének okairól és következményeiről. Beszé­dében rámutatott arra, hogy a deval­válás útján újabb tő százalékos árlc­­szállításl takarítottunk meg. A deflá­ciós folyamai még hosszú évekig tar­lóit volna, ha nem szabályozták volna a csehszlovák valutái. A deflációs fo­lyamai kiélezte volna, ha nem szabá­lyozták volna az amúgyis éles pénz­­termelési és hitelválságot, de ezen­kívül politikai zavarokat is okozha­tott volna. Mindezt sikerült a cseh­szlovák korona értékcsökkenésével elkerülni. A helyzet teljes megítélésé­hez tudni kell. hogy a devalválás egy­magában még nem jeleni új konjunk­túrát, csupán szilárd alapot nyújt ahhoz, hogy a gazdasági tényezők megfelelőképen kalkulálhassanak. A helyzet javulása az államháztartás egyensúlyától függ. Ez az egyensúly biztosítja a gazdasági megújhodást. A kivitel erősen fokozódott amaz álla­mokkal való viszonylatban, melyek Csehszlovákiával szemben nem zár­kóztak el. Ez a tény annyit jelent, hogy a nemzetközi viszonylatiján is­mét versenyképesek lettünk. Csak azok az államok zárkóznak el a kül­földi bevitel elől, amelyekben valutáris disparitás mutatkozik. Nem lesz állatmonopólium. Mezőgazdasági körökben mozgalom indult meg, hogy a gabonamonopó­lium mintájára a kormány szabályoz­za az állatok és állati termékek ér­tékesítését. A mozgalom kezdeménye­zői az.t kívánják, hogy létesítsen a kormány szindikátust a belföldi szár­­mazású állati termékek értékesítésére s ez a szindikátus még október hó Leánynézőberv Irta: Nyirö József. Emlékezhetnek az én nagy bánatom idejére, amikor a szeretőm elhagyod volt. Olyan szomorú voltam, hogy egy hét múlva is így költöttem föl Bencéi, a társamat, kivel együtt laktunk a ha­vason. — Nézd meg Bence, megvirrad-e, mert én nem merem felnyitni a sze­memet! — Pedig jó volna felkelni! — szi­dott Bence. Tán azt várja, hogy a disznók túrják ki az ágyból! Elfe­lejtette, hogy megyünk háztűznézőbe Bitódba, a vén Bertha úrhoz, akit úgy hívnak, hogy »papkísérő«. — S miért hívják papkísérőnek ? — társalogtam a bolhák közül. — Az úgy volt, —- zsírozta a bocs­­lcorát Bence —, hogy amikor ú j papot kapott Fitód, Bertha úr folyton a sar­kában volt. — Te mit kísérsz engem éjjel-nap­pal! — unta meg a pap. — Hagyd el! kacagott a vén Boriba. Jobb, ha én kísérem a pa­pol, mintha a pap kísérne engem. Ahogy lehetett kihúztuk magunkat Bencével. Még mókusfarkat is tettünk a kalapunkba, s a szép júliusi har­maton ereszkedtünk bé Fi tódba. Egye­bet nem láttunk egy búzaőrző gyer­meknél, az is édesdeden aludt a vetés mellett s az ökör nyakára való harang, amivei harangozott a madarak ellen, kiesett a kezéből. Bence nem tudta megállni, hogy meg ne tréfálja: — Menj el haza, fiam, — húzta meg kíméletesen a füíit, — meri ezzel a elsején kezdje meg tevékenységéi. A tervezet ellen a csehszlovákiai mészá­rosok és hentesek állást foglaltak s a mozgalom kezdeményezői értekezletei hívtak össze a prágai kereskedelmi és iparkamara helyiségébe, amelyre az érdekelt érdekcsoportok megbízot­tai is hivatalosak voltak. Az üggyel a földmivelésügyi minisztérium is fog­lalkozott, mely a húspiacokon mu­tatkozó helyzetre való tekintettel olv­­képen döntött, hogy az állatin ixmpó­­liutu kérdése a napirendről leveendő. Tehál bizonyos mezőgazdasági körök mozgalma eredménytelen lelt. A huszonötévesek. (**) Elgondolásában világos és tel­jesen egy vonalban haladó az az in­tézkedés, amellyel most Németország­ban eltávolítják a munkahelyekről a huszonöt éven aluli embereket, hogy így munkaalkalmakat szerezzenek az idősebbeknek, akiknek családot kell eltartani. Ez a szempont tökéletesen kiviláglik abból a rendelkezésből, amely szerint azok a huszonöt évnél fiatalabb emberek, akiknek családról kell gondoskodniuk, megmaradnak a munkában. A családról van tehát szó. A csa­ládról, amely tulajdonképpen mindig jobban elmosódó fogalom lesz és ha a munkanélküliség, helyesebben a munkakáosz tovább tart, a család vé­gül a privilegizáltak előjogává válik. A család nemcsak az államnak alapja, hanem a népnek egyetlen forrása és biztosítéka is. Az a nép, amely bele­nyugszik abba, hogy a családalapítás időpontja kitolódjék a végtelenségig, tulajdon képen saját halálos ítéletét fogadja el, mert könnyen kiszámítha­tó, hogy bizonyos időn belül a né­pesség csökkentése végzetes mérete­ket ölt majd. A cinikusok álláspontja a család kérdésében az, hogy az ái- Lami intézkedések a család védelmére csak arra valók, hogy biztosítsák az államnak az ágyútölteléket és az adó­fizető tömeget. Egészen fölösleges en­nek a cinikus léhaságnak cáfolására szól vesztegetni, hiszen az állam nem a dolgokon felül lebegő öncél, hanem maga a nép. A nép pedig nem elvont fogalom, hanem élő és éleiét csak addig folytathatja, új erőket csak ad­dig termelhet, ameddig a természetes szaporodás útjába nem állít leküzd­hetetlen gátakat a családalapítás ne­hézsége. Minden olyan intézkedés, nagy harangozással még valami ijedt­ségei találsz beleverni a madarakba. Hát ilyen játékosan haladtunk Fitód felé, de a falu végin Bence megkomo­lyodott. Adja az Isten, hogy józanul kap­juk a vénasszonyt! Csak nem iszik! — döbbenek meg. Nem sokkal iszik többet, mint kél férfi, vallja be Bence. — Igaz, hogy most betegeskedik, de gazdag. Van vagyona, miért legyen egészsége is! — Én fordulok vissza, Bence! — Inkább azt várja meg, míg a vén­asszony fölíordul, mert ami megma­rad az mind a leányokra marad, hi­szen nagynénjük. Megkönnyebbültem, hogy csak nagy­nénjük. Szép nagy kőház mellett haladtunk el. Az életen nagy a veszekedés. Né­zek be, s hál látom, hogy egy asszony az ökröket akarja befogni, s az ura részegen, tántorogva segíteni akar neki, de az ökör féléje csap a szarvá­val. — Mejdeme! — bődül rá az ember. Hát nem üsmersz? Honnan az anyád lelkiből is­merne — válaszol búsan az ökör he­lyett az asszony, — mikor egy hete nem látott! —- Ejjó — röhögte Bence. — Ez még jó! — háborodtam fel erkölcsileg, de Bence figyelmezteLően intett. — Ügyeljen! Itt vagyunk! Vedlett, hasadtfalu, ősi udvarház­féle ütközött ki a fordulónál. Előtte kiszáradt akácfa. Az udvaron ölig érő burján, tetején fekete, korhadt varjú­amely a családalapílást akarja meg­könnyíteni, tulajdonképen védekezés a né]) lassú elsorvadása ellen. Az a nép, amely elmulasztja ezeket a vé­dekező intézkedéseket, előbb-utóbb kihal. A kihalás természetesen nem lehet olyan rapid, mint a délameri­kai indián törzseknél és mint a dél­­amerikai bennszülötteknél, hiszen Európában milliós embértömegekről van szó, azonban a kihalás belátható és kiszámítható időn belül bekövet­keznék, ha erőszakosan is nem tud­nának olyan gazdasági berendezése­ket létesíteni, amelyek újra megköny­­nyítsék, egyáltalában lehetővé legyél» a családalapílást. Tudatosait mondottuk azt, hogy erőszakos intézkedésekre van szük­ség, mert tulajdonképen az az intéz­kedés, amely a huszonöt éven aluli emberekei kizárja a munkahelyekről, az állami erőszaknak alkalmazása. Az állami erőszak nemcsak megengedett, hanem szükséges is, ha a közjó meg­­védelmezéséről van szó. Ili egészen világos, hogy a közjó megvédelmezése a cél és akármennyire meglátjuk is a szükségességei, a kényszert ebben a rendelkezésben, meg kell látnunk a kegyetlenséget is. A tanulás, a mun­kára felkészülés ideje Középeurópá­­ban állagban a tizennyolcadik vagy huszadik életévig tart el. Ezután kö­vetkezik a munka megszokása és ez körülbelül a huszonötödik évig hú­­zódik. Most ez az ötesztendő kiesik azoknak az életéből, akiket ez a kény­szerű és keserű rendelkezés sujl. A kivezető módok, amelyeket Németor­szágiján életbe léptettek, praktikusak és hasznosak. A munkahelyekről a közjó érdekében a családnak, a csa­lád gondolatának feláldozott emberek munkaláborokba, a közmunka szol­gálatába kerülnek, ami annyit jelent, hogy bizonytalan időre, csupán a leg­szükségesebb élelmezési, a legszüksé­gesebb elhelyezési, esetleg a legszük­ségesebb ruházkodást kapják meg munkájuk ellenértékéül. Ezt a kive­zető módot kétféleképen lehel tekin­teni. Jószándékúan és rosszhiszemű­en. Ha jószándékúan nézzük, akkor ez annyit jelent, hogy a huszonöt­­évesnél fiatalabb emberek, férfiak és nők, ötesztendőn keresztül katonai szolgálatot teljesítenek ásóval, kapá­val, mosogat óronggyal, szeméthordó lapáttal, azzal a munkaeszközzel, amit a munkából való kikapcsolódás idejére kezükbe szorít az állam. Ha rosszhiszeműen nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a munkából kikap­csolt embereket úgy használják fel, károgó. Az ámbituson üli Bertha úr. Zsíros bricseszén. csizmáin csúnya foltok, fe­jén léiig vedlett sapka. Borotválatlan, ráncos, sódarszínű madárarc. Magya­ros vendégszeretettel jön elibém, pe­dig nem is ismer, sohasem látóit: — Parancsolj, kérlek, bennebb! Ho­va írjam fel, hogy végre eszedbe ju­tottam!... Nem oda kérlek, ebbe az öreg karosszékbe ülj!,.. Mit iszol? Egy pohár jó fenyővizet, vagy kezdjük mindjárt borral?... No hallod!... Bi­zony Isten nem adnám semmiért, hogy hozzám is beütötted az orrodat!... A poros, vén saroktékából már szedi is elő a poharakat, üveget és én úgy érzem, mintha egy élet torkához ké­szülődnénk. No, hogy ily eg a fityeg? ve­szi észre Bencét is. Eléfordulok. amíg felfordulok! köszöni Bence igen buzgalmasan. Csodálkozom, hogy ilyen jól isme­rik egymást. Gyermekkorában nálam szolgált a nyavalyás! — magyarázza Bertha úr és meg is tapogatja a Bence széles vállait. — Ügyes gyermek voltál, amit meg­láttál, mindent haza hoztál. — Be furcsa vénember! — gondo­lom, mert még akkor nem tudtam, hogy különös világ él a szavai mö­gött. Népe erejének büszke öntudata, veszedelmeket kicsibe vevő tréfás já­téka mögé még nem láttam be. Hej, pedig nagy és meleg volt a vén tűz­hely, a szíve. Nagyon öreg embernek kell lennie, hogy ilyen bölcs. Meg is kérdezem mindjárt: Hány esztendős vagy, bátyám? ahogy az egyiptomi piramisoknál dol­goztánál» a tömegeket. A munkanél­küliség problémájának ez a megoldá­sa nagyon hasonlít a piramisépítő fáraók rendszerére, akik bizonyára szintén adtak egy ágyékkötényt és egy marék datolyát azoknak az em­bereknek, akik a piramisokat épí­tettek. A rosszhiszemű beállítás, a rossz­hiszemű megítélés jogosulatlan. Egy­általában nem találjuk ideálisnak a megoldást. Nem gondoljuk azt, hogy ez az ötesztendei kikapcsolódás a munka üteméből és folytonosságából a tanult munka rendszerességéből hasznára lesz azoknak az ifjú embe­reknek, akiket magasabb érdekből fel­áldoznak a legmagasabb érdeknek, a család érdekének. Elhisszük azt, hogy a tanult munkások, akiknek cl kell hagyni munkahelyüket, ambíciójukat veszítik, elhisszük azt, hogy az áldo­zatok lelkében a keserűség gondola­tai csíráznak ki, természetesnek ta­láljuk, hogy az útjavítás nem meg­felelő foglalkozás szakképzett munká­soknak és gyorsírónőket nem fog ki­elégíteni a háztartási munkában, vagy a mezei munkában való alkalmazta­tás, azonban nem látunk semmiféle más módot és lehetőséget arra, hogy miké pen segítsenek azokon az óriási tömegeken, amelyek kiszorultak a munkahelyekről, egyrészt a munka­­hiány, másrészt az ifjúság természe­tes előretörése miatt. Nagyon keser­ves dolog, hogy fiatal, erős és ambi­ciózus munkásokat ki kell dobálni a gépek mellől, de még keservesebb, hogy idősebb, családos embereknek esztendőkig kelleti hiába várakozni arra, hogy visszajuthassanak a gépek mellé. Az öregségnek és a fiatalság­nak a harcát kellene ebben a kegyet­len és még is olyan szükséges intéz­kedésben látni, ha nem tudnánk azt, hogy százezrével vannak munkanél­küli harmincesztendősök, már pedig a harminccszlendősöket mégsem le­het öregnek nevezni. Ezekről van szó, a harminceszten­­dősökről. A munkanélküliség tragé­diájának legcsúcsa az, hogy a har­­mincesztendős, munkaképességének és erejének teljében levő ember, már félredobottnak, elhasználtnak érzi magát, mert nincs rá szükség. Akár milyen kegyetlen dolog is az, hogy a huszonötesztendőst kiszorítják a munkából, el kell végezni a kegyet­len operációt, hogy a liarmincesztén­­dőst meg lehessen menteni. Mert a harmincesztendős családos. És ha nem az, kell, hogy azzá lehessen. — Affene tudja. Úgy hatvan eszten­deig számon tartottam, de azután meguntam. Most is jó karban van az öreg. Sohasem voltát beteg, bátyám? kíváncsiskodom. — Én-e? Én hogyne lettem volna! Még meg is »röktönöztek« egyszer, dicsekszik, — de egyheti fekvéssel adós maradtam. Különben miféle szél hozol! erre­felé? — kocint a poharával. Elpirulok, meri csak nem mondom meg, hogy leánynézőbe jöttem. Ed­dig akkora fehérnépet sem láttam a háznál, akivel a szememet mogbosz­­szanthatnám. Mi nagy dologba járunk! — bőlcsködött Bence. — Háztűznézőbe jövénk! Ez az istenmarhája kikottyintá az egészet. Szerencsére nem kellett vála­szolnom, akkorát kacagott a vén Bert­ha. Hát látom, hogy szökik is az ajtó­hoz s kikiált: Véri! Véri! Hol vagy? Jcre be, meri kérőd érkezett! Szinte elsüllyedtem, mikor Vérit megláttam. Volt annyi idős, mint a vén Bertha, ha nem több. Apadt szájú, köszvénytől könnyező vén ró­zsáskert. — Itt a szerencsevárandó ecsém! — verte a térdeit Bertha úr. — Hogy tetszik?... Hátul mutat, elől untat, mi? Az asszony csak mosolygott, amíg én zavartan a kezére hajoltam. (Olyan hideg volt, mint a béka háta.) — No, hozz egy kicsi szalonnát, túrót, Véri! — menteit meg az öreg Bertha, s amíg elhozták, Bencével

Next

/
Thumbnails
Contents