Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-09-08 / 72. szám

1934. szeptember 8. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldal Az ismeretlen Komárom. Megjártuk a komáromi „Píhegőt“. Zajos riport a cigánynegyedről, a tizenhaímalacos disznóról és az ebédnélküli gyerekekről. — Ádí bácsi botos interjúja. _ szeptember 7. A Rozália templom mögött egymás mellett két teljesen külön­böző világ terül el. A legtöbb város­ban igy szokott ez lenni, lám Érsek­újvárod is, — miért legyen hát kü­lönb Komárom? Ezen a részen, vá­rosi telkeken szinte észrevétlenül, szép kis városrész fejlődött ki, modern és Ízléses házakkal, újonnan nyitott uc­­cákkal, kis kertekkel. Az uccácska rendesen ki is van kövezve, de közvet­len az új és rendes városrész mellett ott szomorkodik Komárom néhány ősi, szomorúképű uccája s ez a kettő va­lahogy igen stílustalanul hat egymás melleit. Félkaréjban veszi körül a templo­mot az új telep, a karéjon kívül be­ásott domb, sár, liba, pocsolya és egy tizenhaímalacos disznó. A tizen­­halmalacost különös fájdalommal em­legetik a környéki népek, nemcsak azért, mivel ebben a pihegői szegény­ségben szemet szúr ez a kövér és hi­valkodó gazdagság, hanem azért is, mi­vel szabadon járkál a két ucca közti pocsolyába egész hadával s szagával pedig vonzóvá teszi az ittlakást. A te­ret népesíti még liba, kacsa, cigány­­gyerekek és sok-sok szomszédasszony. Az ú j házak mélyre vannak építve, a régiek a dombon állanak. A kettő között mély gödör van. A dombon lakó szekeresgazda mindig attól fél, hogy lovai egyszer beleszaladnak a gödörbe. A gödör fölött nincsen kor­lát, ellenben a gödröt, alul, a tizen­­hatmalacos disznó szokta felhasználni, sőt, a disznónak a szomszédságában levő óljába innen kaparják a földet, így aztán az ut széle alá van fúrva s bármikor ráomolhat a játszó gye­rekekre ,vagy a járókelőkre. — Nagyon rezsnyek hely ez! — mondja egy régi szekeresgazdáné, s igy tanulom meg ezt a komáromi táj­szót: »rezsnyek«: rendetlen. Ez is jó rövidítés: »til-tábla«, azaz tilalom­­tábla. Merthogy tiltábla tiltotta itt a rendetlenséget egykoron. — Legalább legyen valaki, aki ránk gondol, — fut ki a környező házak 'évődött. — Könnyebbüljön meg az ágyad szalmája, te tekergő! így kocintott ,de Bence sem esett a lágy részére. — Adja Isten, hogy legyen a tekin­tetes úrnál es vízhordó kaláka! Ez ismét azt jelenti, hogy gyűljön meg a háza, s a falu kalákában hord­ja a vizet oltani. A vén ember nem vághatott vissza, mert özvegy leánya behozta a szalonnát, túrót és megkér­dezte: — Mit főzzek ebédre? — Készíts paprikáscsürkét, s ti mind elmehettek hazulról! — mókázott ked­vesen. A reggeli nagy séta után az avas szalonna és a megkékült, csípős csíki túró jól esett. Bence akkorákat falt, hogy meredtek ki a szemei. — Látom, csúszik, mint zsidóba a pénz! — liamiskodott az öreg. — Hir­telen meg ne nyuvajd, mert akkor ki végrendelkezik helyetted? Az öreg az evés közben szórakozta­tott, ahogy tudott. — Nagyapádat jól ösmertem. — Elesett szegény Boszniában — fe­leltem komolyan. — Hogyne esett volna el, mikor megrúgta a ló... — Pedig úgy tudtam, hogy hősi ha­lált halt! — védtem családom nimbu­szát. — Azt csak szeretett volna! — ta­gadta a vénember. Bence folyton evett, s közben kiné­zett az ablakon. Éppen akkor fordult be a kapun egy nagy, csúf, szőrös ör­mény. lakóiból a panasz, — hiszen jó adót fizetünk mi is! Tessék elgondolni, mi van itt télen, sár idején... A disznó mélán röfög, megjelent a kecske is, a sok liba gágog s egy ócska futball dong a kapuk mellett. Kellemes esti hangulat... A cigányok Pihegöje is innen nyílik. Micsoda ellentét a tizenhatmalacos, pirostetős szépkertes vidék és a cigányok vékony uccája között! Még sose jártunk erre. Úgy lépünk ide, mint az Afrika-kutató a rejtelmes dzsungelbe. Mit találunk itt? Egy hosszú, keskeny uccát, lejtősei sűrűn egymásmellé telepedett házi­kókkal, rengeteg gyerekkel s húsos cigányasszonyokkal. Az emberek vé­konyak, a nők molettek. A gyermekek maszatosak, de kedvesek, közlékenyek. Mikor belépünk az uccába, a köz­figyelem egy nyitott ablak előtt ossz pontosul: onnan rádió hangját hall­juk. Elvétve ülnek tekintélyesebb és idősebt) férfiak a házak élőit. Mint falun. Ahogy azonban az ajtaja előtt üldögélő öreg Adi bácsihoz közele­dünk, s megszólítjuk, a rádiót otthagy­ják s nem telik bele egy perc, vastag embergyűrű vesz körül bennünket. Fő­kép asszonyok, lányok, gyermekek; A lányok »szépészetileg« kikészítve, púderesen és jó ruhában. Az idősebb hölgygeneráció molett-formában gyermekekkel, kevésbbé gondos öltö­zetben. És rengeteg gyerek a lábunk alatt... A muzsikusok most indulnak munkába, rajtuk van már az egyen­ruha: zsakett, vagy szmoking és pil­langós nyakkendő, lakkcipő. Persze, nagyon megviselt külsővel. Lévai Ádi bácsihoz, a Nesztorhoz megyünk. Adi bácsi a nyolcvan felé közeledik, de még most is muzsikál a városban. Nagy és mulatós idők ta­núja! A cigánynegyedben van egy fénykép-album, amelyben a régi s ne­vezetes komáromi cigányok képe lát­ható. Elsősorban ezt keressük. Ez azonban Lévaiéknál van, Lévaiék pe­nyelte le a — Jön az »istenfél« falatot Bence. Míg bejött, elmondták, hogy azért istenfélő Vajcsuk úr, mert a templom­ra kéregetőket úgy küldötte el: — »Én istenfélő ember vagyok, de nem avat­kozom a Jóisten dolgába!« — Sétáld meg magad egy kicsit a kertben, amíg végzek Vajcsukkal — ajánlotta a vén Bertha. Bencét nem küldötte el, mert az is mindegy, ha ott van, az is mindegy, ha nincs ott. Örültem, hogy szabadulhatok, mert már a sok szégyentől, tréfától, zavaro­dottságtól nem is láttam tisztán. Még a fülem hegye is vörös volt, mint a majomnak. x\z életen is gyengén nézett ki min­den. A csűr előrerokkant, az ólból alig maradt valami, úgy összerágták már a disznók. A csihán között to­vábbhúzódott egy csorba kutya. A kertben elvadult gyümölcsfák, bo­zontos ágakkal, törzsük tele vízhajtá­sokkal, egyik-másikon félig rothadt, régi madárfészek. A kerten túl pár hold gabonavetés, közbe madárijesztő, melyen rongyos ruha lógott. — Még szerencse, — gondoltam, — hogy az agrárreform elvette a birto­kát, vagy ahogy öreg Bertha bátyám mondta, »református« lett a birtoka, mert az ilyen embernek nem való. A kerítésnek se híre, se pora, csak a sasfák állottak ki itt-ott a földből, mint fekete, reves fogak a halott száj­ból. — Agyon is ütöm én Bencét, hogy idehozott!... — kacagtam keserűen. A kacagástól a ribizkebokor meg­dig Teplitz-Schönaut járják. Megkezdjük a beszédet Adi bácsival, de rengeteg a hallgató, bele-beleszól­nak s a gyerekek vigyorognak. Adi bácsi tehát beinvitál a házba. Bekövet­kezünk a félhomályos szobába, a csa­lád bizalmas tagjaival. A szoba régi polgári bútorral berendezve, megve­tett ágy s néhány törött nipp, divány. A három nyitott ablakban azonban megjelentek a kiváncsiak fejei s ettől a pillanattól kezdve zsibong előttünk az ucca, az érdeklődők beleszólnak a szobai beszélgetésbe s a beszélgetés úgy folytatódik, hogy Adi bácsi oly­kor, hogy megadja nekünk a nagyobb tisztességet, felragadja a botját, neki­rohan az ablaknak és elveri az interjú illetéktelen hallgatóit. Az. asszonyok csitítgatják a heves Adi bácsit. — Újságíró van itt! — halljuk az ablak előtt a bősz ordítást és, mint a hadvész, vonulnak fel újabb csopor­tok, mintha soha városi embert nem láttak volna. Úgy bámulnak be, mint egy csudára. Hogy kíváncsiságukat ki­elégítsük, szorgalmasan jegyzi!nk egy papírdarabra. Adi bácsi helyesli, de meg van illetődve. — Még most is jáccok, — mondja Adi bácsi, — ahun érem. — Beszéljen a régi időkről, hol ját­szott? — Hát igen szép időm volt az! Becs­ben, a Práterben, meg Grácban jác­­cottam és Németországban. Régi nagy­ságos uraknak pedig Komáromban ját­szottam sokat. — Istenem! — sóhajt itt közbe Adi bácsi asszonylánya. — A legjobb mulató Erdélyi Zoltán volt, igen finom, és bőkezű úr. Ö volt a Lakatos Ferdi komája is. Igen bő­kezű volt Dobó úr is, aki földbirtokos volt, meg Ziegler Nándor. Ök adták a legtöbb pénzt nekünk. .Annyi volt az úr, hogy sok is. Bizony, felragasz­tották a bankót a homlokunkra s berúgták a bőgőt, ha úgy következett! — Jaj, de most! — veszik át a szót az asszonyok, — most milyen szegé­nyek vagyunk és mirólunk csak el van a világ feledkezve! mm mérték után is, iiaslótók orvosi rendeletre, melltartók, mélyen leszállított árak! Poliák Juliska Utódánál Komárno, Nádor-utca 17. Keztyűk és fűzők 301 tisztítása és javítása. Álogba van a tárogató... Megindul a panaszok áradata. S ezek a panaszok nem műpanaszok, hiszen csak végig kell sétálni az uccán, meg kell kérdezni boltost, rá kell néz­ni a gyerekekre, hogy megláthassuk: milyen nagy a cigányszegénység itt. — A legszebb hangszerünk álogba tettük. A tárogatót... ötven koronáért van álogba már öt éve s nem tudjuk kiváltani. A komáromi tárogatót öt eve nem használhatják a cigányok, zálogba tet­ték ... — Hát hol is húzhatnánk? — vetik fel a kérdést, — nyolc-tíz banda ját­szik a városban most, de azok csak a Centrálban s az Otthonban kapnak fizetést, esténkint és fejenként 5 ko­ronát. A Horváthnál lehet még ke­resni, szombaton. Ilyenkor összegyűlik egynek-egynek husz-huszonöt koro­nája. A többiek holmi »bicskadobálók­­ban« jáccanak. Megölt uram bennün­ket a dz&ecc... Dobolni kell az urak­nak most. — A gyerekek tartják el a családot, kérem. Ha sírnak kenyérért, akkor azt mondjuk: »Fogd a hegedűt és menj.« A gyerek elmegy játszani a vá­rosba. Hazahozza a pénzt, kenyeret veszünk rajta. A komáromi fűszer­­üzletek ellen szó sem lehet, kérem, nagyon gavallérosak a cigánnyal szem­ben! — Bizony, — szólal meg .Adi bácsi, egy hete nem vettem kezembe a hegedűt, hol szídölögjek? mozdult és szép, madárhúsú, nckem­­való leányka egyenesedik föl a vete­ményesből. — Ki maga? — ijedt meg tőlem. — Mit keres itt? Csak tátogtam, haboztam. .A ruha hullott le rólam szégyenletemben. Vi­lágéletemben élhetetlen voltam a fe­hérnépek körül. — Jaj be gyászos! — mosolygott a leányka. — Jaj be édes! — gyűlt a nyálam a gyönyörűségtől. Egyszerre megváltozott minden kö­rülöttem. Szép volt a vad kert, a vén csűr, rozoga ház, mintha minden arannyá, ezüstté változott volna. Ál­dott legyen ez a Bence, hogy ideho­zott. — Mit akar? — félt még mindig a leányka. Komolyan és ügyetlenül hozzálép­tem. Ég felé tartottam orcámat és azt mondtam. — Én téged eljegyezlek az Atyá­nak, Fiúnak, Szentlélek Istennek ne­vében. Ámen! Úgy ütött erre pofon, hogy a sze­mem zöldet, veresei látott, de mindjárt meg is riadt és bűnbánóan megfogta a kezemet. — Fájl?... Többet el sem eresztettük egymás kezét. Hosszú, boldog idő múlva láttuk, hogy a vén Bertha jődögél hátra a kerten. Olyan volt, mintha a vén ro­mok kísérteié volna. — Eresszen! — menekült a leányka, de a vén Bertha meglátta. A feje le­lógott a mellére és szomorúan eresz­kedett le mellém a fűbe. Moccanni sem mertem, olyan külö­nös volt a vén ember. Már nem ízlett a tréfa. Szédelgett, mint a sírból ki­kelt és aszott teste elerőtlenedett. — Hát vége! Mégis vége! — mo­tyogta. Csodálatos. Anélkül, hogy kérdez­tem volna, tudtam, hogy az életének van vége és ez a leány az élete, min­dene, öröme, ereje. Küzdött magával, viaskodott a benne lévő világokkal, majd reám emelte könnyes, öreg szemeit: — Ugy-e, nem viszed el?... Ugy-e, nekem hagyod?... A hideg végigfutott rajtam. Vén Bertha elapadlan, szomorúan ül­dögélt. A leány nem volt sehol, mintha az előbb csak álom, jelenés játszott volna velem. Nincs mit keresnem itt tovább. Szó nélkül elindultam a kerten át az erdő felé, ahonnan jöttünk. Kis, virágos ösvény vezetett fel a hegyge­rincre. Fáradt, lelkileg kimerült voltam. A tetőn megállottám és mégegyszer, utol­jára, nehéz szívvel vissznéztem. Feketén, elhagyottan állott a csüg­gedt vén ház... Az udvaron Bence valami árvíz­hajtott, reves ágfát hasítotl a tűzre... Aztán a ház is lassan távolodott. Minden lépésnél fogyott, mintha öreg, rozoga koporsót eresztenének kietlen sírjába. Végül egészen eltűnt. Talán nem is ház volt!... Talán egy világ volt!... ,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents