Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-08-25 / 68. szám

2. oldal

»KOMÁROMI LAPOK«

1934. augusztus. 25

\l

flilus János n

íhafestő, vegytisztító i *mim- ms.

zállított áron fest, tisztít úri, női ruhákat, függönyöket stb.

iöldön szerzett tapasztalatok alapján szőrmék, rókák stb. bőrkabátok,

'vasbőrök szakszerű festése és tisztítása. Plissirozás minden nagyságban.

Komárno,-----------------------------------------Les

Nádor-ucca 3. és 48. SS!

Az új szlovák lap egy cseh kormánylap megvilágításában.

Az ősszel Prágában »Slovens ky Hlas« címen megindítandó új szlovák lap kiadásának körülményeit világítja meg a Národní Listy c. prágai lap, amely részletesen megírja az új lap politikai irányát és gúnyosan aposztrofálja az egyik pozsonyi magyar újságnak a lap érdekében elfoglalt álláspontját. A lap értesülése szerint a Slovensky Hlas mögö'.l politikailag Hodzsa Milán földmívelésügvi miniszter fog állani és a Légióbank finanszírozza. Az ismertető cikkben többek között így ír a lap:

— Nem akarjuk az eseményeket megelőzni, mert az események fogják megmutatni, hogy a Prágában megjelenő új szlovák lap miképen teljesíti hivatását a szlovákok és a csehek köRytmikus és gyógytornát tanít

Glück Erzsébet

Komárno, Dunarakpart 9.

Bővebb felvilágosítást nyújt ugyanott Brüll Irén.

Tanitási nyelv:

282 szlovák, magyar és német.

zeledése és a Szlovenszkó érdekeiért folyó küzdelem terén. Nem kívánunk előre kételkedni ezekben. Azonban különösnek tartjuk azt a hátteret, amelyben ez az új szlovák lap készül. Pénzügyileg a lapot állítólag Gonda- Goldstein “Móric volt bolseviki vezér vezetésének vetik alá. Gondát a pozsonyi rendőrség mintegy egy esztendővel ezelőtt kiutasította a köztársaság területéről és tevékenysége különböző szlovák nemzeti és kulturális szervezetek tiltakozását váltotta ki Pozo ny ban. Gonda-Goldstein azóta,

amint már megírtuk, Prágában él és állítólag kilátásba helyezték számára a csehszlovák állampolgárságot. (Jelenleg magyar állampolgár.;

Esők

mégis elindulnak...

Komárom, augusztus 24.

Lassanként vége a nyárnak, pedig nem a napnak heve csökkenik, hanem rövidülnek a nappalok és hoszszabbra nyúlnak az éjszakák. Az uccán gj^akran látni sűrű diákcsoportokat, akik tanakodnak, ilyenkor a diákbörzén könyvek árai hullámzónak. Szóval csupa készülődés. A főiskolás évjáratok is készülődnek az egyetemi városok felé. A gólyák (nem a rokonszenves tudós madarakról van szó) szívesen csatlakoznak az idősebb liárijánosokhoz, akik Prágáról, Brünnről regélnek nekik csodálatos dolgokat. És készülődnek azok is, akik még azt sem tudják, hogy miből is kerül elő a vasutijegy ára és a könyveké, hol lesz a szállásuk és hol fognak enni valami olcsó kis diákebédet, meg az esti szafaiádét mustáros kenyérrel.

Csodálatos dolog, hogy ez mind csak a magyar fiúknak a problémája. A többi nemzetek mind nagyszerű szer-Kl®*? .ra&KBMírMÍ

vezetékkel rendelkeznek, amelyek tudják a kötelességeiket a szegény egyetemi hallgatókkal szemben. Hiszen hová lenne a szociális igazságosság, hacsak a jómódúak privilégiuma lenne a főiskola, az egyetem és a tudomány, honnan teremnének akkor azok a nagyemberek, akik leckeadásból tanultak és másolásból tengették el legszebb fiatalkori éveiket, csakhogy belejussanak az élet nagy egyenesébe!

Az idén is jó néhány szegény gyerek is nekivág az életnek és meg próba Íja, hogyan lehet ember a talpán a maga erejéből. A kisebbségi élet csodálatos jellembeli erőfeszítéseket produkál. Az egyik fiú egy évig követ fejtett a bányában és a béréből a következő szemeszterben beiratkozott a prágai egyetemre. Sajnos, a leszegényedett magyar társadalom csak ingyen vagy kedvezményes ebédet tud adni a főiskolás fiúknak és otthonról gondoskodik számukra, hogy ne legyenek

k kanári énekeit.

Irta Majthényi György.

Reggeli hat óra volt, amikor Póli néni fölkelt. Kicsit nyugtalan volt, mert rosszat álmodott: az udvar tele lett fakadó vízzel, sáros, csúf hullámok jöttek fel a lépcsőkön, a ház lakói kiálltak a gangra és fásultan nézték az egészet, mintha nem tudnának, nem akarnának segíteni magukon, csak a viciné volt jókedvű, sikálta a gangot, dudorászott és a vödröt időnként Íezúdította az udvar közepére.

— Vájjon kit ér betegség? — gondolta Póli néni, mert jól tudta, hogy a piszkos, zavaros víz betegséget jelent. Mióta az eszét tudta, ez mindig bevált.

Közben megmosdott, megfésülködött, a varkocsából kihullott ősz hajszálakat gondosan csomóba pödörte és kályhába vetette, de mindez gépiesen, a megszokoltság biztonságával oldódott ki a tagjaiból és oda se gondolt, meri egyre máson járj az esze. Valami kis félelem tette izgatottabbá a mozdulatait, maga is észrevette, de az álomnak tulajdonította.

— No, de ilyet! — mondta, mert szokott így magában beszélgetni, néha hosszasabban is, — no, de ilyet! Egy álomtól csak nem ijedsz meg?

De akkor már az, ami a szívére kúszott és nyugtalanná telte, megéreztette vele azt is, hogy Mariskával lesz valami baj.

— Ä, nem. Milyen bolond dolgokat gondol néha az ember, — bátorította magát és bevette a tejet a konyhaajtó elől, föltette forralni, majd leemelte a kanári kalitkájáról a takarót, amivel éjjel letakarta, hogy ne ébressze fel őt. — Ccc, kis Maandikám, — mondta a madárnak, de nyomban otthagyta, nem beszélgetett vele tovább, mint rendesen, hanem becsoszogotl a lakásba, a Mariska ajtaja elé, ott hallgatózott egy ideig s úgy tett, mintha megnyugodott volna.,

— Alszik még. Hadd aludjék.

A gyümölcsös kosárból egy szilvát vett magához, kettétörte, aztán újra a konyhára ment, a szilvái a Mandi rácsába peckelte.

— Szervusz, aranyom .Egyél, egyél, ccc...,

De semmi öröme nem volt most a madárban. Mereven nézett maga elé, nem is látta a kalitkát, a röpködő madarat, csak az agyából kilépő képek sorjáztak el előtte és végül hangosan mondta: ( (

— Majd belátja Mariska is, hogy csak jót akarok és semmi értelme nincs annak a dolognak a mérnökkel. Se állás, se pénz, se kilátás semmire... Majd a Mariska tartsa el az ötszáz koronájából? Mert nekem már alig van valamim, mindenem ráment. Tudja ő azt jól, hogy nem adhatok neki már semmit.

A Mandi azt hitte, hogy Póli néni neki beszél s trillázva felelt, de Póli néni szigorúan leintette:

— Ne lármázz, Mariska még alszik.

A léjét nézte: bőrödzik-e már és

segélytelen, hiábavaló mozdulattal nyúlt a hajához: hátha mégse látja be mindezt Mariska? A szíve kissé összeszorult, körülnézett, mintha keresne valakit vagy valamit és az eszébe jutott az a sok-sok tárgyalás erről a céltalan házasságról, amelyben ő veszélyeztetve látta Mariska eddigi gondtalanságát és boldogságát, inig Mariska éppen az ellenkezőjét állította és azt mondta, hogy eddig sohase volt boldog, csak ezután, ebben a házasságban lenne igazán az.

— Póli néni nem értheti ezt meg, mert Póli néni vénlány. De én nem akarok vénlány maradni! Inkább megszököm, vagy valami mást csinálok, — kiáltotta Mariska éppen az csle is.

— De hiszen éppen miattad maradiam vénlány, — felelte erre Póli néni, a maga modora szerint szelíden és szemrehányóan. —r Mert ha szegény édesapád meg nem hal, ha apád nem marad valahol Szibériában, hát én is férjhez mehettem volna.

— Mindig ezt hánytorgatja föl nekem, —• indulatoskodott Mariska.

— Dehogy hánytorgalom. De tizenhat éve vagy nálam, úgy megszerettelek, mintha a saját gyermekem volnál, egész kis vagyonomat rád áldoztam.

— Jaj, csak ezt ne! — sikongott Mariska. — Tett volna ki az uccára, én nem kértem áldozatot.

Ilyen nyakas teremtés volt Mariska és Póli néninek könny gjmlt a szemébe, ha erre gondolt. Nem, azt nem mondhatta, hogy Mariska nem szerette őt, de nem volt olyan hálás, amilyennek egy árva gyereknek lenni kellene. Pedig ő hogy szerette. Igazán a szíve vérét adta volna érte mindig. És éppen ezért nem akarta, hogy egy ilyen előreláthatóan rossz házasságba belemenjen. Mert ahol pénz nincs, ott egyre több a baj.

— így fűzte tovább gondolatait, de a tej hirtelen sislercgni kezdett: kifutott.

— Teremtőm! — csapta össze a kezét, aztán reszketve, idegesen zárta el a gázt, és törölni, tisztogatni kezdett.

Roppant elégedetlen volt magával és az egész világgal. Hogyne, kifulott a tej. Évek óta nem történt már ilyes dolog vele. Régen egyszer, akkor is Mariska miatt, mert elvágta az ujját, ő meg befutott a sikongására és akkor...

Ahogy a rongyot visszatette a helyére, megpillantotta a levelet. Ott volt a konyhaasztal szélén a falhoz támasztva, hogy a szemébe tűnjön. Most, hogy világosan látta, úgy tetszett neki, mintha már az imént is látta volna, amikor a Manóinak a szilvát adta, mert a kalitka is a konyhaasztalon állott. Sőt talán előbb is, mindjárt, ahogy kijött a konyhába. Mert jó szeme volt és mindent, ami a megszokott rendtől hajszálnyira eltért, tüstént észrevett. De hogy hogy nem nyuit hozzá?

Most is csak nézte, nézte. Az a különös idegesség, amely még álmában fészkelte be magát az idegei dúcába, tétovává, bizonytalanná tette. Hallót- k

kénytelenek a különféle kávéházakban elkallódniuk. Ezt is önmagának megadóztatásából teszi, mert egy fillért sem kapott tizenöt éven keresztül az államtól erre a célra, az államnak a segítsége gondosan el van határolva és ahhoz a magyar egyetemi hallgatók alig juthatnak.

Milyen szép lenne példának okáért, ha egy-egy város, vagy egy-egy magyar járás, mint a komáromi járás is megemberelné magát és elhatározná, hogy minden esztendőben fizeti tíz hónapon keresztül egy derék és szorgalmas, előmenetelét mindig hitelesen igazoló szegény főiskolásnak például a szálláspénzét, vagy ebéd-vacsoráját. Vagy a város adna szemeszterenként ösztöndíjat annak a főiskolásnak, hogy tanulmányait befejezze és vizsgáit rendes időben lerakhassa. Avagy milyen szép lenne az is, ha tehetősebb egyesületek, vagy mondjuk ki nyíltan: pénzintézetek erre a célra adnának évenként ösztöndíjat, mint a magyar társadalom pénzéből befolyt és nagylelkűen megszavazott adományt a szépen kollokváló egyetemi szegény tanulónak, aki odavaló abba a városba, ahol ez az intézet működik.

Mert nem az a nyomorúság, amely kitolakodik a nyilvánosság elé és rongyait mutogatja. Van olyan is, amely hallgat és tűr és várja a jobb szíveknek feléjük való megdobbanását. Óh, mennyi olyan szegény diák van, akinek nem jut az élet öröméből egy féléven keresztül annyi, mint egy jobbmódúnak egy nap alatt. Maguknak a diákoknak kellene ezeket felkutatniok és jelentést adni felőlük a társadalmi

ta, hogy valaki az ajtó előtt megy el s beszélget. Ez Lojkó, meg a házmester, — gondolta, a hangokat fölismerve és valahogy úgy alakult ki benne a dolog, hogy a levélért csak akkor nyúl, ha ezek elmentek és elhallgattak.

Szinte tudta is, hogy mi van a levélben és hogy Mariska csakugyan megvalósította a szándékát: megszökött, vagy »csinált valamit«. De azért mégis lehetetlennek tartotta az egészet. Már annyira beleidegződött tizenhat év óta, hogy Mariskával és Mariskának él, hogy minden változás érthetetlennek telszett elölte.

— Előbb megiszom a kávémat, — gondolta. — Mondjuk, hogy nem vettem észre a levelet, csak reggeli után.

És nyúlt a csészéje után.

De a keze félúton lehanyatlott és fölvette a levelet.

Most már nem habozott egy pillanatig sem, föltépte és átolvasta.

— Igen, hát megszökött és nem akar velem egy födél alatt tovább élni, — mondta aztán és gyűrögette a borítékot, kinézett a konyhaajtó felső ablakán és sóhajtott.

A nap sütött, egy repülőgép búgott igen alacsonyan, még a fejét is oldalra hajtotta, hátha meglátja, mert sokszor látta ebben az időben és azt gondolta: dehát most ment el, hogy észre se vettem? Annyira mélyen aludtam volna?

Most csakugyan elővelle a csészéjét, kitöltötte a kávéját, aztán bement a szobába, ahol reggelijét rendesen el szokta költeni, de a kávét kint felejtette a konyhán.

Azért csak leült az asztal mellé.

Az uccán zörögtek a nehéz társzekerek, a lovak palái idegesítő ritmust vertek ki a flaszterköveken, az egyik gyorsabban, a másik lassabban tempózott, közben egy-egy autó robogott el és minden hangra ijesztően válaszolt a Póli néni szívdobogása. Maga kérdően nézett széjjel a szobában és várta a tárgyak tiszta tekintetét, amellyel reggelenként a ' szemébe néztek, de most valami köny-