Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-06-30 / 52. szám
2. oldal »KOMAROMI LAPOK« 1934 junius 30. gyalla még a parlamenti bizottságok üléséről szóló hírszolgálatot és ezt a kérdést a kormánnyal és a parlamenti tényezőkkel való megállapodás után a ház elnöksége újból fogja rendezni. Megszavazták a szigorított sajtótörvényt. A sajtótörvény szigorítására vonatkozó novellát a képviselőház keddi és csütörtöki ülésén tárgyalta. A koalíciós pártok vezérei Malypetr miniszterelnökkel tárgyalást folytattak a sajtónovella egynémely intézkedésének enyhítése végett. A sérelmes 18. a) paragrafust újból átdolgozták, amelynek szövege így hangzik: »Kihágás miatt büntettetik az, aki sajtó útján a kormány, vagy a kormány bizonyos kormányügyek megtárgyalásával megbízott testületé tárgyalásainak meghatározott dolgairól, vagy oly iratok tartalmáról közöl jelentést, amelyek e tárgyalások anyagául szolgálnak, vagy fognak szolgálni, ha a kormány (testület) kifejezetten kimondotta, hogy az ilyen jelentést, vagy az ilyen irat tartalmát fontos állami érdekből nem szabad közölni s a jelentés szerzője az ilyen tilalomról tudott. A sajtónovella vitájában az egyesült ellenzéki pártok részéről Dob-Komárom, június 30. Érdekes vendége volt multhéten, három napig Komáromnak: Reményi József, az északamerikai Clevelandiján élő magyar író látogatta meg komáromi barátait, nyári vakációján. Bőrbekötött Travellers-csekkjével valóban könnyű az utazás: megfelelő dollárokkal felszerelve felült feleségestül egy Európa felé induló hajóra s eljött szétnézni az «ó-country»-ba. Minden két esztendőben megcselekszi ezt, mint mondja: »elkölteni pénzét és érzéseit«, — aztán ismét visszahajózik, szeptemberben »dollárt csinálni , ahogy odafelé a pénzkeresetet nevezik. Idegenből, messziről, más világról jött ember: beszélnie kellett s ő beszélt is szívesen. Húsz éve van kint Amerikában: az amerikai magyarok élete megannyi regény. Igaz, Reményi ránszky János országos keresztényszocialista képviselő vett részt, aki nagyszabású beszédben mutatott reá a sajtótörvény megszigorításának felesleges voltára és hivatkozott arra, hogy a sajtószabadság gúzsbakötése ellen a csehszlovákiai újságírók pártkülönbség nélkül felemelték tiltakozó szavukat. A sajtószabadság iránt érzett etikai kötelességből elutasítja a javaslatot. A csütörtöki ülésen Dérer Iván dr. igazságügyminiszter vette hivatalból védelmébe a kormány szigorító javaslatát s különösen az ominózus 18. a) paragrafus mellett tört lándzsát. Az ellenzék részéről Gazsik dr. szlovák néppárti képviselő szólalt fel, aki pártja nevében visszautasította a javaslatot. Az előadó záróbeszéde vége felé az ellenzék kivonult a teremből és az olt maradt kormánypárti képviselők nem voltak elegendő szántban a határozatképességhez. Jó egy órába került, amíg össze leheteti hozni 110 képviselőt, akik azután mindkét olvasásban megszavazták a javaslatot a koalíciós p'ártok állal ajánlott némi módosítással. Érdekes, hogy a vitában az előadón és miniszteren kívül egyetlen egy koalíciós kormánypárti képviselő sem vett részt. József egyike azoknak a nagyon keveseknek, akik »ki tudták fejezni magukat«, azaz érzéseiket, életüket papírra tették s így kompenzálták valahogy a honvágyat, énjük fölöslegét így élték ki. Lényének gyökerei hozzánk nyúlnak vissza, ez az ember magyarságát a dollárok és az amerikai élet kedvéért sem ejtette el, noha számára már nem »rentábilis« magyarnak lenni, mivel egyetemi tanár a clevelandi egyetemen s összehasonlító irodalmat tanít, szerkeszt újságot és angol előadásokat tart Amerika sok városában. — Követségi titkár voltam 1914-ben — mondta, — fiatal fiú, aki Pozsonyban ujságíróskodtam. Mikor az Egyesült Államok is beléptek a háborúba ,ott maradtam tovább is, hogy milyen nehéz éveket éltem át, arról most ne beszéljünk... Nehéz volt. Megtanultam azonban teljesen jól angolul s nagynehezen bedolgoztam magam az amerikai életbe. Sikerült meggyőznöm az amerikaiakat, hogy azokra az előadásokra, amelyeket tartok, szükségük van s azóta meglehetősen élek. Az amerikai egyetemen a tanárok minden évben újra megújítják a szerződésüket az iskolával. Újabban sok tanárnak mondtak föl, a válság miatt, de velem szerződtek ismét. Kétszázan vagyunk, tanárok... A feleségem három éves korában került ki Amerikába, Szatmármegyéből. A feleségem színésznő volt, ő tanított meg engem angolul, én megtanítottam őt helyesen magyarul. Mi otthon mindig magyarul beszélünk. — Sokan elfeledik az óhaza nyelvét? — Csak az írek ragaszkodnak régi nyelvükhöz, hazájukhoz. A többi európai nép gyorsan leveti régi szokásait s a második generáció már szinte szégyelli, hogy az apja olas^ lengyel, vagy német volt... Különben a németeket nemigen szeretik odakünn, de üzleti szempontból őket tartják a legmegbizhatóbbaknak... Reményi József egész lénye áthasonult amerikaivá. Megjelenése, életfelfogása, tempója, "beszéde az amerikai embert adják vissza. Különös kettősség: félig amerikainak, félig európainak lenni, mindkettőt öntudatosan, intenzíven élni, egyiket sem altatva el a másik rovására. — Nekem nagy probléma volt Amerika s ,az ma is. Viszont, már Európa is furcsa. Ti itt, Európában, szörnyen körülményesek vagytok. Sok az ország, sok a határ, s mindegyik másféle. Egyik világnézetből homlokegyenest a másikba jut az ember. S mondom, minden nagyon körülményes, hosszadalmas Európában. Amit nálunk egy ember végez el, itt arra három van... A Hajón egy belga s egy holland majdnem viszálykodni kezdeti s számomra már a hajón kezdődött Európa, ezzel a belga—holland ellentéttel. De azért nagyon jó Európában, még, ha ilyen hirtelen forró is a hangulat. Európa népei nem igen szeretik egymást... Mindent öntudatosít, mindent pontosan, száz-százalékra találóan fejez ki. Az évnek a felét Európában, másik felét odaát szeretné tölteni. Mindenről szó kerül. — Az amerikai ember sokat iszik, de bort nagyon ritkán, mert az ott drága. Rossz sört iszik és sok, erős vhiskyt, aztán öt perc múlva rögtön berúg. Nem a kömiyű, lassan repkedő mámor kell neki, hanem a gyors részegség. Ez az ő szórakozása. Hogy az amerikai filmek olyan limonádéliangulatuak, az is az amerikai gyerekességéből fakad. Az amerikai nem tudja önmagát szórakoztatni, neki cirkusz kell és könnyű mozi, hogy más szórakoztassa el őt... És ott mindent rövid időre rendeznek be. Egy negyvenéves ház már régi-számba megy. Van vagy két kisváros, amelynek százéves házai vannak. Úgy mutogatják, mint Európában az ezeréveseket, romantikus szívek keresik fel vágyakozva ezeket a városkákat, ahol még régimódi emberek élnek, szinte elzárva a világtól. De ez a városka is mindössze százéves. A házak egyébként harmincévenként cserélődnek. Minden csak esetleges. Az amerikai ember életszemlélete az, hogy gyorsan, vígan s hasznosan éljük le valahogy ezt az életet, mert az élet úgyis csak átmenet, nem érdemes vele sokat teketóriázni... Jellemző eset például az: mi átjöttünk három hónapra Európába s mindenki csodálkozik odaát, hogy mi nem mondtuk fel a lakásunkat, hanem megtartottuk. Az amerikaiak ilyen esetben felmondják a lakást, beraktározzák a bútort valahová s három hónap múlva új lakást vesznek. Akár hurcolkodnak is minden évben. Most, hogy nem használjuk a lakást, abérnek 00 százalékát fizetjük csak. Európában ez a mód, változó lakással, szinte ismeretlen. De így van aztán mindennel Amerikában... Hogy lakásokról van szó, megnézte Reményi a hírhedt komáromi fecskefészkeket s az erődök nyomortanyáit. — A nyomor Komáromban amerikai méretű,'— jegyezte meg, elrettenve attól a mérhetetlen nyomortól, amely eléjetárult. Girbe-gurba kis uccáink között úgy érezte magát, mint az, aki gyermekkori játékai közé keveredik. Ember, akinek minden tetszett Komáromban, még a vízmizéria, a gyomverte városház-tér is... De talán legjobban megnyerte tetszését Martos, a maga apró házaival, szalmafödeles kunyhóival, a kis udvarokkal, virágos ruhákkal s a nyitott tűzhellyel... Újabban csak indiánfalvakat látott s most úgy érezte magát, mint akit meglehint Ázsia szele .,. Egy öreg néni biciklizett mezítláb, martosi szoknyában az uccán: a modern idők így keveredtek előttünk, Martoson ... Egy kislány, aki a vendéglőben szódái adott, húzódozva vallotta be, hogy ő többet martosi ruhát fel nem vesz, mert az »nagyon parasztos«... A polgáiá iskola hatása... Piros tintacsöpp a martosi ruhák finom áradatában. S az első öreg martosi ember, akihez bementünk, azzal fogadott: — Tudom, ki az a Reményi József: lanár Clevelandban és író... Igaz, hogy ez a bácsi világtalan volt s életét már csak befelé éli. Világtalan szemével nyitottabbszemű volt, mint a fél falu ... Szomhalhy Viktor. Reményi József, amerikai magyar iró látogatása Komáromban. „A nyomor Komáromban amerikai méretű“ — mondotta Reményi. A körülményes Európa. - Martosi látogatás. Száll a bit a múltból... Irta: Babay József. Éjszaka volt, ólomzsákok feküdtek a vállamon hallgatagon, — hiszen magánosán, — a budai hegyek korán lombosodó útjain ballagtam a lobogó bűnök és ujjongó szépségek városa felé, — haza Pestre... Ez a nap az emlékezések napja volt. Vannak ilyen napok. Megszállja a mult a lelket, akár sirályok a tengert a bronzaranyba bukó alkonyaton... Nem panasz, számomra terhes órák ezek, száz alak kér tőlem számon valamit, a Pasztemác öregkisasszony azt, hogy elloptam egyszer a kalap tűjét, mert fényes gyöngy házgomb volt a végén s odaadtam Kirgics Marikának, mert az ő ajándékkalapját mindig lefújta a szél... Aztán elébem kocog a púpos Gorge, akit olvasni tanítottam, de elvittek diáknak Félegyházára s az ábécé betűi, az A, H, K, I — ezeket tudtam beleverni Görge öreg buksijába, a kun futóhomokba temetődtek. És jönnek százan, meg százan az emlékezések napján, egyik sír, másik dícsér, s mind fölött fehérük anyám tiszta arca, s tiszta arcából rám esd a két zöldbarna szeme: — Fiam, már megint nem kaptam levelet... Aprószentek napja óta... Ballagtam és megszomjaztam nagyon. Egy kicsiny sarokmélyben áruló kávémérés vetődött az utamba. Benyitottam. — Feketét kérek. A szomszéd asztalnál riadtarcú, hegyeske állú asszonyság üldögélt. Kávét ivott. Álmot békévé váltó, könnyű kávét. Egyszerre megszólalt: — Keserű. — Pedig adtunk cukrot! — szólt hideg mosollyal a kiszolgálóleány. — Nem hiszem. Elfeledte, lelkem. — Hinni kell, nagysága, hinni kell, — mondta s látszott az arcán, hogy pillanatok alatt messzeségekbe repültek a gondolatai. És inkább a gondolataira válaszolt. — No jó, akkor hiszek, — felelte az anyó. Az anyóra néztem. Mosolygott. Békés arccal itta nagyvárosiasán szegény, vigasztalan »vacsoráját«. Hasonlított valakire. Észre is vette, bőgj’ nézem. A Paszternác öregkisasszonj’ra hasonlított, akitől kalaptűt loptam s aki ünnepnapokon mindig ott kávézott az anyám, asztalánál. Vén fiú vagyok. Oktalanul nem borul a könyököm az asztallapokra. De mert az emlékezések napja volt, — egy régi történet duruzsolta végig a telkemet: II. Radetzky néni már délután három órakor kezdett teríteni. Pedig úgy hallottuk, a vendégek csak öt óra körül érkeznek uzsonnára, de úgy látszik, Radetzkyné is készül Valahová, talán a nénjéhez a Veréb uccába és ott fogja eltölteni a »karácsonyi« kimenőt. Ünnepnapokon ugyanis sohasem hagj’ta el a házat, kis kamrájába vonult a mise és litánia alatt és .pergette üszkös ujjai között a »léleklépcsőt«, a szentolvasót. Azért nevezte »léleklépcsőnek«, mert hite szerint az ima az olvasó szemecskéin lépdel fel a mennyek országába. így volt. Megtérített és elment. Emlékszem, fénylőszőrű, vadonatúj nagykendő melegedett a kis vállán, amikor kitipegett az udvarunkból. Szegénj’, öreg dadám! Ma már nem kell néki kendő. Hiszen a sírban nem mérnek hőfokot... Én az ablakból lestem, elhagyla-e már a Brunnerházat. Anyám szundított, kimerítette a nagy ebéd, mert délben is voltak vendégeink. És ha valakit ő Karácsony első napjára hívott meg ebédre, hát akkor úgjr a valaki, mint az ebéd, tekintélyes és kiváltságos volt. Radetzky néni már elhagjTiatla nemcsak a Brumer-házat, tie a Kutor-sarkot is, amikor kiosonlam a kisudvarra. A kisudvaron, — pedig a kertek felől már közelgett a téli csendes homály, — még volt élet. A tyúkok, jércék, libák pirosra hidegült lábbal sétálgattak a hóval fedett udvaron, káráltak, gágogtak, beszélgettek csendben a baromfi-ábécé hangjain, kaparták és csőrölték a havat, amelj’ alatt ájult álomban aludt a hervadt fűvel borított anj’aföld. Volt két kendermagos tyúkunk. Az egyiket Lizának hívtuk, a másikat Szerénnek. Liza és Szerén, minlha testvérek, illetve nővérek lettek volna, szünet nélkül egymás mellett kapirgáltak, egymás oldalán ültek cl átaludni a tyúkéjszakákat, szinte megosztották egymással minden falatjukat. Én — persze gyerekfejjel — sokat kérdeztem őket: mi a titka ennek az édes tyúktestvériségnek. Szerén rendszerint kolkattolt valamit a szavamra, de Liza válaszra sem méltatott. Ő csak akkor csevegett, ha Radetzkyné vette ölbe. Hosszú selyemszalag rejtőzködött a matrózruhám zsebében, anyám egyik régi kalapjáról fejtettem le. Ez a szalag alkalmas lesz terveim végrehajtásához. Mert én azt akarom, hogy ma és holnap, a két áldott karácsonynapon a Liza és a Szerén legjrenek felszalagozva s minthogj’ amúgy 'is örökösen együtt járnak-kelnek, kapirgálnak, felesleges a szalagot ketté vágni... Szerénkém nyakára rákötöttem a szalag egyik végét. Liza nyakára a másik vége került. Mind a ketten kissé riadtan szemlélték a műveletet, furcsán csukogatták felfelé csukódó héjú, apró
