Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-05-26 / 42. szám
2. oldal. »KOMÁROMI LAPOK« 1934. május 2G. díjat, vagy ellátmányt. Elsősorban a közalkalmazottak gyógykezelési alapjában kíván a minisztérium rendet teremteni, melyről köztudomású, hogy annak egyik vezető-főigazgatója a pénzügyminisztérium nyugalmazott osztályfőnöke s mint ilyen, nyugdíjai élvez és emellett a gyógykezelési alap terhére havi tízezer, évi 120.000 korona fizetést kap. A kerületi betegbiztosító pénztárak igazgatói is hatalmas szerződéses« illetményeket kapnak, sokszor csak az elemi iskolai végzettséggel, ami visszás állapot s amelynek rendezését a közvélemény megelégedéssel venné. Kár. hogy a népjóléti minisztérium már korábban nem figyelt föl az ellenzék követeléseire, mert erélyes beavatkozással az elmúlt évek alatt igen jelentékeny megtakarításokat lehetett volna elintézni a pénztári vezető alkalmazottak indokolatlanul magas illetményein. A komáromi járási magyar tanítóság lelkes közgyűlése. Komárom, — május 25. A komáromi tankerületi tanítóság impozáns találkozása zajlott le csütörtökön délelőtt a kultúrpalota nagytermében. Halász Ödön járási elnök nyitotta meg ünnepélyes szavakkal a közgyűlést és üdvözölte a megjelent és véglegesen kinevezett Markovics Ede tanfelügyelőt. Halász Ödön évi jelentéseiben bejelenti, hogy a komáromi járási körzet saját kiadásában megjelenteti az egységes tanmenetet. A munkát ismert, kiváló pedagógusoknak adták ki. Banai Pál, Uhereczky Géza, Telkes Mihály tankönyvirók, igazgatók végzik a munkát. A tanitó-dalárda Gután tartja meg nyári hangversenyét. 300 példányban jelenik meg a tanmenet. Az évi jelentésből megtudjuk, hogy a járási körzetben 76 magyar iskola van 750 magyar tanítóval. Az elnöki jelentés után a közgyűlés közfelkiáltással egyhangúlag választja meg elnöknek újból Halász Ödönt és a régi tisztikart reaktiválja. Markovics Ede tanfelügyelő értékes és alapos előadást tartott az iskolai adminisztrációról. Különösen az igazgatóknak könnyítette meg a munkát. Hangsúlyozta a komoly pedagógiai törekvések szükségességét. Előadásáért meleg ünneplésben volt része. Újból kifejezte őszinte szimpátiáját a magyar tanítóság felé. Dr. Kovács Imre városi orvos az alkoholizmus káros voltáról értekezett. A nagy műveltségről s átfogó szaktudásról tanúskodó előadás pedagógiai szempontokat is felölelt s a népszerű, fiatal orvost uj oldalról mutatta be a járási tanítóságnak. Koroknay Emilia a jellemnevetésről olvasott fel. Felolvasása pszichológiai, filozófiai és uj-pedagógiai tudással megalapozott pedagógiai tanulmány. Mindig ilyen nívót, felkészülést. Bakonyi István a járási könyvtár szükségességéről olvasott fel figyelemreméltó sorokat. Biró Lucián gimnáziumi cserkészparancsnok a nyári tátrai cserkésztáborba hívta meg a tanítóságot az ott megtartandó s cserkész-kiképzést nyújtó „erdei kurzus“-ra. Több indítvány hangzott el A legfontosabb az volt, hogy a Magyar Tanító egyik száma csak pedagógiai, másik száma adminisztrációs szám legyen. A Vestník magyar része, mint melléklet jelenjen meg a Magyar Tanítóban. Molnár gutái polg. isk. igazgató, Vízvári aranyosi ig. tan., Uhereczky Géza igazg. tanító, Táltos ig., Telkes Mihály ig., Somogyi István, Pethö Sándor igazg. szóltak hozzá az indítványokhoz részletesebben. A Magyar Tanítót érintő kérdésekben Árendás József tan., központi pénztáros válaszolt a felszólalóknak A lelkes hangulatú, nivós közgyűlés táviratilag üdvözölte az újonnan megválasztott Masaryk köztársasági elnököt. — Mielőtt gyermekkocsit vásárol, tekintse meg ELBERT „Hiko“ gyári raktárát. Sport 70 Kő-tól, Szekrény 219 Ké-tól. Találkozásom Jókai Mórral. Irta Álapy Gyula dr. Pásztor Árpád budapesti újságíró járt a napokban Komáromban és Jókai emlékei után kutatott künn a városban, egyszerű emberek emlékezetében, megkérdezett sokféle embert, még egy kis cigánymuzsikust is és feleleteiket leírta egy nagy' riportban. Benézett a Kultúrpalotába is és felkeresett engem is a muzeum Jókai ereklye-szobájában. Megmondtam neki, hogy jó helyen jár és elbeszélgettem vele a nagy regényköltő komáromi vonatkozásairól, családi viszonyai felől, komáromi látogatásairól és megkérdezte tőlem, beszéltem-e Jókaival? Igennel kellett válaszolnom és ez is a nyilvánosság elé került, talán a beállítás nem egészen helyes, a lényege azonban úgy van, ahogyan Pásztor Árpád leíi'ta. Ezt a leírást azonban mégiscsak helyre kell igazítanom. 1891-ben Fcszty Lajos ügyvédnél, Komárom város tiszti főügyészénél voltam patvarista, mint joghallgató. Principálisom kedvelt és bizalmi ügyeket is adott, azonkívül az iroda elég forgalmas pénzügyeit is velem intéztetle. Egy nyári napon azt hallom, hogy Fesztyék magas vendéget várnak, Jókai Mórt. Nem is tagadom. hogy az ablakon, amely az udvarra nyílt, leselkedtem, hogy láthassam a költőt, akinek regényeit az esztergomi főgimnázium padjaiban olvasgattam, sőt egyet - ma is jól emlékszem a Szegény gazdagokat egy kispapnak is kölcsönadtam, akitől a szemináriumban gróf Majláth Gusztáv Károly, a szeminárium prefektusa, elkobozta. Pár hét múlva aztán a kedves fiatal pap a szemináriumba hivatott és a könyvet visszaadta. Ez az ismerkedésem kezdete Erdély apostoli lelkű püspökével. Jókai Mórt azonban Fesztyék nagy barátsággal fogadták és Móric bácsi is nagyon jól érezte magát náluk. Délután hat óra felé. mikor az irodai rendet csináltam, hogy a principális, aki szerette a rendet, mindent megtaláljon, lépésekéi hallottam. Fcszty Lajos jött egy magasabb termetű öregúrral. Ez volt Jókai Mór. Principálisom elővette a távirat blanmérték ulán is, haskötők orvosi rendeletre, melltartók, női kombiné és hálóingek, keztyö, harisnya nagy raktára. Mélyen leszállított áraki Pollák Juliska Utódánál Komárno, Nádor-ucca 17. Keztyűk és fűzők tisztítása és javítása. kettatömbjét és bemutatott a költőfejedelemnek, megmondta nevemet és azt is, bogs' én is költő vagyok, vagy teszek. Erre még akkor feketén ragyogó hajam is belepirult, hát még mikor az a nagy ember kezet fogott velem, azután megsimogatta a hajamat és ha jól emlékezem, azt mondó ll a: Szép, kisöcsém, mikor ilyen fiatal voltam, én is verseket irtain. Biztatás volt-e ez. vagy fiatalságom kritikája akkor jelent meg pár versem a komáromi helyi újságokban nem tudtam pillanatnyilag eldönteni, és csak most látom, hogy nem is voltam olyan fontos személyiség az adott pillanatban. Akkor nagy lclkiismeretfurdalásokat éreztem, — hogy kezet kellett volna csókolnom a legnagyobb magyar regényírónak. így tehát a történeti igazság az, hogy nem én beszéltem Jókai Mórral, hanem az beszélt velem. Sőt leült az íróasztalomhoz, azon megírta ceruzával a jellemző .1 ókai -gyöngy betű kkel a táviratot és én rögtön ajánlkoztam. hogy elviszem a táviróhivalalba. Ott azután átírtam a szöveget egy másik blankettára és azt adtam át a távirásznak, Jókai kézírását (ledig emlékül megtartottam. Mikor elbúcsúztam, Jókai Mór megint kezetfogott velem és nem volt azon a napon Komáromban boldogabb ember, mint én. Szülőváros. Irta: Szenlgyörgyi Ferenc. A vicinálisra egy óra hosszat kellett várakoznia. Addig bement a vasúti restaurantba, megreggelizett, cigarettázott és bámulta azt a savanyúvizes plakátot, amely a szemközti falon függött s amelyen egy rózsaszínű egyiptomi istennő nyújtotta át az üdítő itallal telt poharat eg}' a Trója ostromában kifáradt, hét sebből vérző harcosnak. Néha a karkötő órájára nézett, néha a vendéglő ingaórájára. Ez utóbbira gyakrabban, bár az első percben megállapította róla, hogy nem jár. Tízszer elolvasta azt a figyelmeztető írást, amely azt mondta, hogy »ezen hejiségben az éneklés és lármázás rendőrileg tilos«. Tizenegyedszer már visszafelé olvasta. Ez egy kissé nehezebb volt. de azért némi gyakorlat után ez is ment. A feje fölött fekete keretben függött az italmérési engedély. Ezt is elolvasta. Figyelmesen. Ahol az idő patinájától már nem látszottak a szavak, ott azokat igyekezett pótolni. Aztán ásított. Nagyot és hangosat. Nyugodtan tehette. Egyedül volt. Még a pincér is otthagyta. így telt el egy félóra. A másik félórában megszámlálta az összepárosított sótartókat és paprikatartókat. Tizenkét asztal. Ezt megszorozzuk kettővel, az annyi, mint huszonnégy. Bámulatos, hogy milyen egyszerű ez a számtan, — mondotta egész hangosan és odament az ajtóhoz és az ajtó párás ablaküvegére a mutatóujjával ráírta a vezetéknevét. Aztán .rálehelt. Az autogramm eltűnt. A friss párába rajzolt egy szívet és átdöfte egy nyíllal. Akkor fölnevetett, mert eszébe jutott, hogy huszonöt vagy harminc esztendővel ezelőtt a Zala partján állott hét büszke jegenyefa. Katonás sorrendben, egymás mellett, mint hét szép szál. egyenes gerincű legény. A hét egetostromló jegenyék egyikébe akkor, — huszonöt vagy harminc esztendővel ezelőtt, — bicskájával vésett egy ilyen nyíllal átszűrt szívet. Még az is eszébejutolt, hogy a kereszlüldöfött szívet girlanddal övezte körül és a felcicomázott, megölt szív alá vésett még egy dátumot és egy női nevet az ő neve mellé. A dátumra már nem emlékezett. Ami pedig a női nevet illeti? — Azt hiszem, Máriának hívták, de lehet, hogy Annának, mondta most már félhangosan, mert közben bejött a pincér és az egyik sarokasztalnál, a jó Isten tudja, hogyan és honnan kerültek oda? - vajaskenyeret evett egy patkányszemű, kövér nő, a savanyúvizes plakát egyiptomi hercegnőjének rózsaszínű lábai alatt pedig egy lócsiszárféle gyömöszölte magába a szalámit. Még tíz perce volt. A vicinálist már odatolták az első vágányra, közvetlenül a restaurant elé. A karcsú mozdony még karcsúbb kéményéből fekete füst gomolygott és csakhamar savanyú szénszaggal telt meg a vendéglő. Rágyújtott egy cigarettára, de a cigaretta ízét, illatát már nem érezte. Akkor fizetett, felöltőjét gondosan balkarjára terítette, jobbkezével felemelte könnyű kis kézitáskáját, amelyen, mint pipacs a búzatengerben, virítottak Párizs, London, Berlin előkelő hoteljeinek vignettái, — felkapta és átvágva a perronon, egyetlen merész ugrással fenntermett az egyik római egyes számot viselő kocsi lépcsőjén. A kocsi ajtaja azonban zárva volt. — Tessék kérem türelemmel lenni kiáltott valaki rá a háta mögött. Leugrott. A kalauzt látta maga előtt. Még nem lehet beszállni? kérdezte most már kissé idegesen. Tessék csak várni. Vagy talán olyan nagyon sietős az útja az úrnak? Kényszeredetten mosolygott. — Istenem, mit is feleljek én erre a kérdésre magának, kedves jó kalauz úr? Mondjam azt, hogy nem, egyáltalán nem sietős ez az út? Mondjam azt, hogy ha már huszonöt vagy harminc évig tudtam várni erre az útra, akkor már kivárom még ezt a hátralékos ötpercet is? Vagy mondjam azt, hogy igen, sietős, túlságosan is sietős az utam, mert lássa, kedves kalauz úr, Isten kezében vagyunk mindnyájan. Vagy mondjam azt, hogy... Eh, nem mondok én, kedves kalauz úr, semmit. Mint ahogyan nem is szólt egy szót sem, hanem türelmesen bevárta, amig néhány perc múlva kinyitották előtte a vasúti kocsi ajtaját. Az egyik elsőosztályú fülkében foglalt helyet. Egyedül volt. Néhány perccel később, hogy a vonat elindult, bejött hozzá a kalauz. Átadta neki a szabadjegyét. A kalauz megnézte, elolvasta rajta a nevel,, kilyukasztotta, aztán visszaadta. Azt a kezét, amelyikben a jegylyukasztó voll, a sapkájához emelte, köszönt, kiment és a fülke ajtaját behúzta maga után. Ez a tisztelgés bizonyára a nevemnek szólt, gondolta, amikor a kalauz már eltávozott. Vagy talán a szabadjegyemnek? Na, mindegy. Az utóbbi szavakat már hangosan mondta. Odaállt az ablakhoz. A sürgönypőznák, a kilométereövekek lassan, kényelmesen vonultak el előtte. — Na, holmi sebességről, vagy vágtatásról itt aztán szó sincs, — állapította meg és hirtelen eszébe jutott az az út, amit Párizstól Nizzáig lett meg, egy reggeltől éjszakáig tartó egyetlen, őrült rohanásban. Majd a döcögő vonat kormos ablakán ál figyelte a tájat. Apró zsuppfödeles tanyai házak, rétek, mezők, szántóföldek, zöldpázsitos völgyek, akácerdős dombok, kiszáradt árkok, fehérre meszelt templomtornyok, kis csendes falusi temetők kidőlt fakeresztekkel, korhadt haranglábakkal váltakoztak előtte össze-vissza, rendszertelenül, mintha valami kótvagos fejű, láthatatlan kulisszatologatót szerződtettek volna a nagy természet e kicsi színpadára. Aztán állomásneveket olvasott. Földszintes sárga házak homlokára, meg tűzfalára mázolt ismerős neveket. Az állomások neveiből megállapította, hogy már nincsen messze, hogy ha lassan is, bizonyosfokú óvatossággal is, de közeledik. Az a távolság, amelyet nem a kilométerkövek, hanem az évek jeleznek, ime, mégis csak összezsugorodik. A vonat ismét megpihent. Az állomás, a kis sárga épület a túlsó oldalon volt, erre határozottan emlékezett. És amikor fölfedezte, hogy most is olt van, derűs arccal dicsérte meg memóriáját. — Zalaszcnlivánkisfalud puszta. Hangosan olvasta el, kétszer egymásután és mosolyogva jegyezte meg. A földkerekség legkisebb állomása, a földkerekség leghosszabb nevével. És ez a mosoly csak akkor halt meg; a szája szögletében, .amikor néhány perccel később, a kanyarodónál, hirtelen feltűnt előtte a régi, öreg templom két fehér tornya. Szembogara kitágult, amikor
