Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-05-26 / 42. szám
1934. május 26. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldai. Ahogyan emlékezem, másnap érkezett Komáromba Feszty Árpád és a *Pápi <-val együtt, meg egy kis társasággal, amelyben benne voltak Balkay Adolf rendőrfőkapitány, Csepy Dániel ügyvéd, Reznyák Albert bencéstanár, meg persze Feszty Lajosék is, .cigánypecsenyére mentek a Rozáliádén Weiszenbacher vendéglőbe. Feszty Árpád, a Kingyes koronázatlan fejedelme, művészi nagyságának magaslatai felé indult akkor és varázsos egyénisége mindenkire hatással volt. A cigánypecsenye sistergett már a forró zsírban és akkor még nem volt ugyan rádió, de a Pihegőben valami csodálatos hírszolgálat következtében kél banda is öltözött és rohamot intézett a Weiszenbacher vendéglő hátulsó szobája felé. Mikor a »Papi« dalolni kezdte, hogy: , Korcsniárósné, cilronyos bort [adjék kend... Feszty Árpádnak hatalmas kedve kerekedett és az asztalra ugrott, otl cifrázta az üvegek között a csárdást. Az interjú engem is részesévé tett ennek a pazar mulatságnak, sajnos, ez a nagykorú urak mulatsága volt. ,Én akkor még nem voltam húsz éves. De hogy így volt, azt hiteles forrásból tudom és így tudta akkor az egész város társadalma. A mulatság után Móric bácsi Budapestre utazott. A principálisom utcai szobájából néztem, mikor kocsira ült és búcsút intett Feszty Lajosék felé. Ekkor volt utoljára Komáromban Jókai Mór és ekkor beszélt velem, nem pedig én ővele. Ő kérdezett és én feleltem. A legfrissebb nemzedék ezt úgy írná meg az újságokba, hogy: Beszélgetésein Jókai Mórral... Szakszerűen üzleti k ö n Y—1—^»«Pl» és évi csekély pausál összegért fel* ügyelek a könyvelésre. 1B0 Spielberger Béla Motocykl „D“ oldalüléssel iS7 generaljavitás után eladó. Cím: Praporéik Balbovsky Werk V. Az Erdélyi Szépmíves Céh irói meglátogatják Szlovenszkó városait. Az Erdélyi Szépmíves Céh otthon, Erdélyben most ünnepelte alapításának tizedik évfordulóját. Erre az ünneplésre minden oka meg volt ennek a csodálatos, példaadó intézménynek. Mert az Erdélyi Szépmíves Céh nem amolyan papiros formájú intézmény, amelynek legfőbb tevékenysége szónoklásban merül ki, hanem élő, cselekvő szerve az erdélyi kultúrának. Erdélynek, ennek a csodálatos földnek hosszú évszázadokon sikerült valami egészen különös, helyhez kötött, saját kultúrát teremtenie. Ez a föld századokon ál volt a magyar, sőt mondhatjuk, nyugateurópai műveltségnek, gondolat- és vallásszabadságnak fellegvára Európa délkeleti részében . 1918 után Erdély ott vette föl magyar kulturális intézményeinek: irodalmának, művészetének, színészetének ápolását, ahol 1867-ben abbamaradt. És hogy az, a nemzetek életében oly rövid periódus, mint az 1807 és 1918 közti idő, mily keveset ártott az erdélyi életképességnek, azt az eredmények igazolják. Tiz éve annak, hogy hosszas előzetes tapogatózás és kísérletezés után megalakult az Erdélyi Szépmíves Céh. A Keménycsaládnak egy, nagy őseihez nem méltatlan tagja, a fiatal Kemény János, összehívta gyönyörű marosvécsi kastélyába mindazokat, akik magyar íróknak számítanak, társadalmi, politikai, vallási különbség nélkül. És megtörtént az a csoda, hogy egy vendégszerető úri ház fehér asztalánál leomlottak azok a falak, amelyek az egyik magyar írót a másiktól elválasztják. S úgy omlottak le, hogy ez az egyetértés megmaradt a mai napig is és gyümölcse egyebek közt 84 erdélyi magyar könyv kiadása volt. És még hozzá milyen 84 könyvé! Olyan írók és könyvek termettek ott, amelyek súlyban, belső értékben a legelsők közt vannak és hatásuk, sikerük messze túlterjed Erdély határain. Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Bánffy Miklós, Szántó György, Tamási Áron — hogy csak néhányat említsünk — olyan nevek, amilyenekhez hasonlókat Magyarországon is alig találhatni. örömmel értesülünk most arról, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh írói — az irodalmi és kulturális életünk vezető körei állal már régen tervezett — szlovenszkói és ruszinszkói kőrútjukat, belátható időn belül meg akarják valósítani. A szlovenszkói és ruszinszkói városok magyarsága mindenütt testvéri szeretettel fogja fogadni az erdélyi magyar írókat s a nevezetes esemény kétségkívül alapvető jelentőségű kiindulása lesz a romániai és csehszlovákiai magyarság intenzív, szerves szellemi érintkezésének és együttműködésének. Mint értesülünk, e kitűnő és kövelésreméltó intézmény legkiválóbb íróinak látogatási programotjában a mi városunk is szerepel. Ennek a látogatásnak időpontjáról és egyéb részleteiről idejében fogjuk olvasóinkat tájékoztatni. A nagyközönség panaszkönyve. A komáromi hérkocsifuvarok árai. Tisztelt Szerkesztő Ur! Ha olykor bejövök csallóközi kis falumból Komáromba, szeretettel és megértéssel nézem el a komáromi fiákkereseket, egy kihaló foglalkozás utolsó mohikánjait, akik jobb sorsra méltóan, mintegy ragaszkodva a sülylyedő hajó utolsó deszkáihoz, álldogálnak állomáshelyükön, a Centrál szálloda előtt, vagy a Dunaparton, meg az állomás előtt s kedves integetéssel, közvetlen köszöntgetéssel biztatják az utasokat a kocsi igénj^bevételére. Minden együttérzésem e kihaló iparágé, s szeretném, ha a válság dacára jobban menne nekik, lia belekapcsolódhatnának a forgalomba s vígabban pattogtathatnák ostoraikat. Sajnos, az áraik annyira nem a mai korhoz szabottak, hogy ezt nyilvánosan is meg kell említenem. Nincs annyi pénzem, hogy mindig igénybevehetném őkel s azért általában az olcsóbb és gyorsabb autóbuszra ülök. Tudom, hogy a derék fiákkeresek nem nagy lelki örömmel szemlélik az autóbusz térhódítását, de a versenyben mindig az győz, aki gyorsabban s olcsóbban szolgál ki. Újabban mégis kétszer volt szükségem fiákkerre. Először, amikor az új menetrend-változásnál hirtelen kelleti járműbe vágnom magam. Megkérdeztem a ko!« Fáradság-és fejfájásnál csist, hány koronáért visz ki az állomásra. Nyolcért, — mondja ő. Mivel az autóbusz odavissza négy éri szállít, az összeget magasnak találtam. Elkezdtünk alkudni, először hétért, aztán hatért kivisz, egyeztünk meg végre s beleültem a kocsiba. Lassan, de biztosan megérkeztünk. Az alkunál erős vita folyt a gazdasági állapotokról, kiterjeszkedtünk a lótenyésztés állapotára is, általában véve széleskörű beszélgetés eredményeképpen alkudtunk meg hat koronában. Ez már nekem nem tetszett, hogy alkudni lehet. Kevésbbé tetszett azonban az, hogy az esti motorosvonatnál tizenöt koronát kértek a bevitelért. Ekkor gyalog mentem. Sajnos, 1934-ben nincs pénzem arra, hogy nyolcperces utérl tizenöt koronát, azaz egy vacsora s egy ebéd árát kiadjak. Sokallom a nappali nyolc koronát is. Szerkesztő uram! Ne hogy azt liigyje, a fiákkeresek ellen beszélek. Kedvelem őket, szerelném látni iparuk fellendülését, de ilyenformán nem sokra fognak menni. Elhiszem, hogy nagy a rezsi, s hogy a lovacskáknak is enni kell. Manapság azonban tiz-tizenöt korona olyan nagy pénz egy ilyen kis városban, aliol a távolságok végeredményben nem olyan nagyok, hogy ajánlatosnak tartanám a fiákkeresék számára az árcsökkentést. Mondhatom, tizenöt koronáért magam is szívesen húznék kocsit megszorult állapotomban. Érsekújvárod két-három koronáért beviszik az embert. Megengedem, hogy olt a körülmények mások, de talán nálunk is mérsékelni lehetne az árakat s nem vetnék az utasokat ázsiai jellegű alkudozások alá. S azt hiszem, olcsóbb tarifa mellett jobban is menne a bérkocsisoknak Komáromban. Tisztelettel egy vidéki utazó. ezt az egyre közeledő, egyre magasabb két fehér tornyot nézte, a szíve egy oktávval hangosabban verte az élei ritmusát és amikor sóhajtva kimondta a város nevét, érezte, hogy a hangja remeg és mintha valami láthatatlan kéz összeszorította volna a torkát. — Csak semmi elérzékenyülés, — próbálta megnyugtatni, lecsillapítani magát. Utóvégre nem vagyok gyerek és... — Bár újra gyerek tudnék lenni, — fejezte be gondolatát, amikor már szállodájának ablakából nézett le a Piac-térre. Az üzletek egyik-másik firmatábláiról régi, ismerős nevek integettek feléje, csak amikor lement az uccára és közelebbről nézte meg ezeket a régi táblákat, akkor fedezte fel rajtuk az »utód« szót is. Végigsétált a Fő-uccán, amelyik az állomáshoz vezetett. A csendőrkaszárnyánál átment az ucca másik oldalára és visszafordult. — Hál igen, — állapította meg, amikor ismét a szálloda elé ért, —• a házak, egy-kettő kivételével, ugyanazok. Megvan a sírkőraktár és mellette a cukrászda. A kertekben nagyobbak leltek a fák és a patikában, ott szemben a postával, a kirakatban, az öblös üvegben, most is aranyhalak úszkálnak. A városházának most is okkersárga a színe és a polgármester ... Persze, persze... De ki is most a polgármester? Nem tudom. De nem is fontos. Idegen. Olyan, mint a rendőrkapitány. Mint a pénzügyigazgató Mint a törvényszéki elnök, mint a tűzoltóparancsnok. a végrehajtó, a rendőr a sarkon, a pincér a kocsmában, a kaszíroslány a Bárányban. Idegén. Ismeretlen. Inconnu. : Ekkor már a gimnáziumnál volt. A vasrácsos kapu kilincsére rátette a kezét. Mielőtt azonban lenyomta volna, hirtelen eszébejutott, hogy kihez is akar ő tulajdonképpen menni? A régi tanárok névsorából kiválasztott egyel. Azt, aki a legfiatalabb volt — akkor. Meghalt,— felelte a pedellus. Másik nevel mondott. — Az is meghalt. Akkor elkezdte sorolni a tanárok neveit, úgy, ahogyan eszébe jutottak. Már nem tett közöttük különbséget, hogy ki volt öreg, ki volt fiatal. — Meghalt. Elköltözött. Meghalt. Elköltözött, hangzottak a válaszok. ~A feje fájl és szédült, amikor ismét az uccán volt. Ebéd után beült a kávéházba. A régi kávéházija. A helybeli újság dohánylűstszagú oldalai mögül figyelte a vendégeket. Nem, nem tudott felfedezni egyetlen ismerős arcot sem. Azt észrevette, hogy eleinte néztek rá, hogy amíg a feketéjében a cukrot kavargatta, hogy addig megbámulták. Hamarosan rájött, hogy ez a megbámulás, ez a tolakodó kíváncsiság' nem egyedül neki szól. Hogy ebben a kitüntetésben itt mindenki részesül. Mindenki, aki idegen, mindenki, aki egy vagy két éjszakát átalszik a kisváros falai között. Mindenki, aki... Keserű lett a szájaíze, amikor nyelve alatt meghömpölygette a szót. Azt, hogy »idegen . Mert hiába minden handabandázás, hiába minden lázadás, — mégis az: idegen. Ismeretlen. Inconnu. Akiknek amúgy istenigazában megszoríthatná a kezét, azok már lakást változtattak. Az utat, amely hozzájuk vezet, apró keresztek szegélyezik, mint finom kézimunkát a csipkék... Oda se engedték be. A temetőbe. Azt mondják, hogy ezt a temetőt már tíz évvel ezelőtt lezárták és a halottakat, akik még élőkhöz tartoztak, azokat már elvitték onnan egy újabb nyugvóhelyre. Fáradt, fásult volt már, amikor a szülőházát nézte meg, helyesebben: a szülőháza helyét és szomorúság, mint valami gyászfályol, takarta be lelkét, amikor leült annak a kocsmának az asztalához, ahol valamikor diákkorban tele torokkal ordította a »Gaudeamus igitur«-t. Vörös bort akart inni, de csak fehér volt. Dráma cigarettát akart szívni, de csak Leventét kapott. A bor komisz volt, a cigaretta büdös, éppen úgy, mint régen. Na. hála Isten, itt mégsem változott meg minden, mondotta és ismét földerült az arca. És ez a derű az arcán szétfolyt, elterpeszkedett, amikor a- kocsmával szemben fölfedezte azt a kis szatócsboltot, amelynek télen-nyáron nyitott ajtajában egy zsák aszaltszilva és egy zsák köleskása között egy rövidlábú, pókhasú, kissé dagadtfejű ember szokott pipázni és egy szem savanyú cukor ellenében barackot nyomott az apróbb diákok fejebúbjára. És majdnem felkiáltott örömében, amikor azt is megállapította, hogy nem csupán a szatócsüzlet tartott ki rendületlenül a világháború és a forradalmak közepette, — de olt van az ajtóban a két zsák is — aszaltszilvával, meg köleskásával csordultig, — és a két zsák közölt ott pipázik a rövidlábú, pókhasú, kissé dagadtfejű szatócs is, a...- Na, hogy is hívják? A... a... Nem és nem. Hiába törle a fejét, nem jutott eszébe a neve. A firmatábla sem könyörült meg rajta. Azon most is, mint régen, csak annyi volt: Szatócs«. Dehát ez igazán nem fontos, — mondotta és már át is vágott az ucca porán. Szemben álltak egymással, ő meg a szatócs. A szatócs, a rövidlábú, pókhasú, kissé dagadtfejű szatócs szintén mosolygott. — Bocsánat, de ... — Én vagyok a... És megmondta a nevét. Ja, — tátotta szét a száját a szatócs. — hát te vagy az? Aztán percekig nem jutott szóhoz, úgy rázta a hasát a röhögés. Amikor nagy nehezen lecsillapodott, akkor kinyögte: — Te... le összetévesztettél engem a szegény megboldogult apámmal. Én a fia vagyok. A Richárd. A Salamon Richárd. Hát nem emlékszel? A négy elsőbb osztályt együtt jártuk. Te a hátsó padban ültél, én meg az elsőben. Hát nem emlékszel? Nem, nem emlékezett. De ez nem is volt fontos. Fontos volt az, hogy akadt valaki, aki reá emlékezett. Valaki, aki időközben hasat eresztett és akinek megdagadt a feje. Egy élő, eleven személyiség. A szatócs. Szülővárosában a szatócs. Na és belőled mi leli? — kérdezte Richárd, a megboldogult Salamonnak a fia. Hogy belőlem mi lett? Én — és valami halhatatlan büszkeséggel és buta gőggel vágta oda. én magyar író lettem. Richárd, az elhunyt Salamon közvetlen leszármazottja, az aszaltszilvával meg a köleskásával csordultig megtelt két zsák között, legyintett egyet a kezével és őszinte szomorúsággal hangjában csali ennyit mondott: — Ajvé!
