Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-04-28 / 34. szám
1934. április 28. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldal. Új élet a falun. — április 27. Megmozdult a falu: élni kezd Uj életet. Uj rügyek fakadnak, uj sarjadások verik ki a törzset s uj erők, uj színek, uj szépségek rejtőznek a bontakozó bimbók alatt. A mai nyomorúságos élet, a pénztelenség, a munkanélküliség nem képes ezt a megmozáulást ellensúlyozni. Mint hosszú és mély alvás utáni ébredés: mozdul meg falun az élet és öltözködik uj ruhába, tiszta ruhába: a szellemiség, a kultúra fonalából szőtt, egészségesebb öltözetbe. Ez az élet már uj lesz, szebb és tartalmasabb s színesebb, mint a régi volt. Már épülnek a falusi kulturházak, alakulnak a kulluregyesületek. Nem idegen többé a falusi ember kezében a könyv, sőt a toll, az irótoll sem ... Mint a sziklák tövéből felbuzogó forrás: buzog fel rejtett, örökké tápláló, ki nem apadható forrásaiból a magyar szó, a magyar értelmiség kristályvize s folyni kezd, városokon, falvakon át a fejlődés után vágyó, szomjas lelkek kielégülésére ,.. Éled a falu. Felcsendül a magyar dal, kinyilik a muskátli virág és vele együtt virul ki a magyar jövő reménysége: a falusi fiatalság. Már csak kevés falu van, ahol a régi módi életet élik és szabad óráikat tétlenül, üres fecsegéssel, csendes pipaszó mellett töltik falusi testvéreink Csaknem minden faluban akad már, — nemcsak a tanító és a tisztelendő házánál, — rádió is. Úgy terül a falura az éter hullámain keresztül a messzi távolságokat meghódító s egybekötő szellemi érettség áramlata, mint a mezőre hulló, langyos és termékenyítő tavaszi eső. Lehet-e igy a falunak lemaradnia a műveltség, a kultúra országutjáról? Nem. Ma már közelebb van a városhoz a falu, mint még pár éve is volt... Nem a régi „falusi paraszt“ az, aki hetivásárkor szekerén bedöcög a városba. Nem a régi „falusi liba" az a mai falusi leány sem, aki szolgálatra szegődik... Nagy lépéseket tett a falu a háború óta. Sokat szenvedett, a sok szenvedésen keresztül nehéz volt erre az útra felküzdenie magát, de ma már bizakodva állapíthatjuk meg, hogy a falu legyőzte akadályait; a nyomorúságból, szenvedésből kiverekedve: acélos akarattal, hittel tekint a jövő elé! Korán volna azonban azt állítani, hogy teljesen keresztül verekedte magát a falu, ezen a mindnyájunkat viszszahuzó, gazdasági válságnak nevezett, mai össze-visszaságon. Még tart a tisztitó, edző folyamat. Még akad tétova lépéssel járó, ingadozó ember, aki a ködben eltévedt s még tapogatózik ... De a nagyobb tömeg, — ha kissé durva csizmában és szabálytalan lépésekkel és esetlen nekilendüléssel is, — már megkezdte útját a kultúra ösvényén... És találva maguk között vezetőket, zászlóhordozókat, reményt, hitet hirdetőket: nemes elszántsággal sorakoznak fel az uj életet, az uj magyar falusi szellemi ébredést hirdetők hatalmas tömegéhez. Ez a falusi megmozdulás, ez az uj falusi élet, igyekezet, kulturszomj, — egyszóval ez a falusi összefogás pedig elvezet az igazi, szebb és boldogabb emberi jövendő kapujához ... Csontos Vilmos. A balál küszöbén. Irta: Gusztáv Frey. A boxerlázadás idején történt, — mesélte a tengerészkapitany — amikor a hatalmak közös erővel léptek fel, hogy megvédelmezzék az európaiak élet- és vagyonbiztonságé: Az egyesitett nemzetközi hajórajnak Belot francia tengernagy volt a parancsnoka. Az én osztagom Csingtau előtt horgonyzott. A várost éjnek idején támadták meg a lázadók, felgyújtották a kinai konzulátust, gyilkoltak, fosztogattak. Mi megtorlásképpen előbb a nyílt tengerről, majd a kikötőből bombáztuk a benszülöttnegyedeket, majd a partra küldtünk ezerkétszáz kézigránáttal jól fölszerelt tengerészt, akik rövid tusa után kiverték a városból a kínaiakat. Eredmény: négyszáz halott és kétszáznegyven fogoly. Kínaiak. Hét órakor történt a támadás, félnyolckor összeült a haditanács, háromnegyed nyolckor határozatot hozott, nyolc óra után tiz perccel már a fal mellett állottak a kínaiak, további tiz perc múlva eldördült az első sortűz. Nem is annyira a kíváncsiság hajtott a kivégzés színhelyére, mint az unalom. Mire odaértem, folyt a megtorlás műve, ropogtak a fegyverek. A kétszáznegyven halálraítélt közül vagy negyven már a fűbe harapott, a többiek ott álltak szorosan egymás mellett a vigasztalan, fehér fal előtt. A keze valamennyinek szabad volt, csak a lábakon csörömpölt bilincs. A sortüzet egy rendkívül kövér, pirospozsgás ezredes vezényelte, máig sem felejtettem el, Meyer volt a neve. Zivatarra hajló, fullasztőan meleg reggel volt s a rekkenő hőség még fokozta a sortüzhöz kivezényelt olasz matrózok idegességét, akik irtózatos feladatuktól émelyegve, remegő kézzel tüzeltek a fehér fal előtt szorongó eleven céltáblára. Szinte természetesnek találtam ebben a nyomasztó melegben, hogy a vörösképü ezredes, kinek arca szemmelláthatólag szürkébb lett a nagy izgalomtól, éppen abban a pillanatban emeli fel a kezét, amikor odaérkezem, hogy néhány pillanatra beszüntesse a tüzelést. És most, hogy a sortűz elhallgatott, alkalmam volt szemügyre vehetni a halálraszántakat. Voltak közöttük aggastyánok, polgárok, munkások és iskolásfiuk vegyesen. S ami a legmeglepőbb, valamennyien nyugodtan, szinte derűsen néztek a sorsuk elé. De már véget is ért a kis szünet, a kövér ezredes intett s újra ropogtak a fegyverek. Hogy nyugtalanságomat csillapítsam, lesiettem a sor végére, oda, ahol az utolsó halálraítélt várakozott a fal mellett a sorsára, a kétszáznegyvenedik. Magas, erőscsontu, sovány férfi volt, — alig akartam hinni a szememnek — nyitott könyvet tartott a kezében. Olvasott. Odaléptem hozzá s kivettem a könyvet a kezéből. Buddha beszédeinek angol kiadása volt. — Tudsz angolul? — kérdeztem tőle A kinai bólintott, viszavette tőlem a könyvét, fellapozta a helyet, ahol abbahagyta s tovább akarta olvasni. — Ezt a könyvet nem ismertem — mondta magyarázólag. — Már csak huszonötén állnak melletted — figyelmeztettem. — Alig van öt-hat perc időd — s olvasni akarsz? Most felpillantott a könyvéből. Már közvetlen közelünkben ropogtak a fegyverek, mikor ujját a könyv fedelére téve, megszólalt: — Ez fontosabb ! Nem tudnám megmondani, mi boszszantott annyira ezen a válaszon. Talán a fullasztó hőség idegesített. Elég az hozzá, arcába ordítottam: — Szerencsétlen! Ütött az utolsó pillanatod! A férfi újra fölnézett a könyvéből, majd réveteg ujjal a vezénylő ezredesre mutatott: — Ez az ur előbb hal meg, mint én. Majd tűnődve arcomba nézett s megérintette ujjával zubbonyomat. — Az ur is előbb hal meg, mint én. Azzal arca elé emelte könyvét és elmerült benne. Mikor a kinai ezt a kijelentést tette, már csak tizenketten voltak előtte soron. Mikor a nyolcadik is elesett, a kövér ezredes a homlokához emelte a tenyerét, megtántorodott, térdreesett és elnyúlt a porban. Az orvos azonnal mellette termett és megállapította, hogy szélütés érte. Egy altiszt vette át a vezényletet. Tovább ropogtak a fegyverek. Már csak négyen álltak a fal melletti — három munkáskülsejü kinai és az olvasó, aki még akkor sem pillantott fel a könyvéből, mikor az ezredes összeesett, olyan természetesnek találta, hogy ennek be kellett következni. Ebben a pillanatban érkezett Belot tengernagy a kivégzés színhelyére s kitüntetett a megszólításával: — Mi van magával, Van der Laan? Hiszen halottsápadt. Óhajt valamit? Én az olvasóra mutattam s csak ennyit tudtam dadogni: — Kegyelmezzen meg ennek az embernek, tengernagy úr! — Ha kívánja, nagyon szívesen — mondta a tengernagy. Hálásan megköszöntem s félrehúztam PERESZLÉNYI-TÉGLA PERESZLÉNYI-CSERÉP árban és minőségben vezet. Garantáltan salétrommentes I 1t-Mindenütt kapható! De Hajdú n em volt rá kiváncsi. Pedig ekkor már csakugyan ott függött a tábla az ajtó fölött s rajta — két pár takaros cipő mellett — kiírva kacskaringós betűkkel: Tímár Benő, cipészmester. Messzire látszott a tábla, nagyon messzire. Úgy, hogy mindenki már az első szempillantásra észrevette. — No, — mondták — hát suszterbolt, nem trafik? így hát természetes volt az, hogy a konkurrenciát leghamarabb Hajdú József érezte meg. Lassacskán elmaradoztak a javítások, rendelések. Egész napokat csak ásított Hajdú uram. Alig akadt munkája. Vagy ha volt is, hát a bőrét lealkudták. És most... most nemcsak tűrte, ha alkudtak, de olyan barátságos volt, hogy majd elolvadt. Még a szobalánynak is így köszönt: — Kezeit csókolom! Mikor meg ráért, — de milyen sokszor ráért! — kiállt a kapuba s a kalapját levéve mondta mindenkinek : — Jónapot kívánok! Mikor pedig a tavasz nyárba szökkenj s a napsütés mást is kicsalt az uccára, nemcsak őt, — nyájas, mosolygó képpel megszólította az embereket: — De régen láttam, szomszéd uram Hogy van, hogy van? Vagy ha asszony volt éppé a az illető, akkor meg így szólt: — Nini, Zsuzsi néni!... De jó színben vau! Akár a virág, olyan! Csakhogy nem ért ez már semmit. A hír, hogy az új suszter szépen is, meg olcsón is dolgozik, elterjedt mindenfelé. Volt is neki annyi munkája, hogy alig győzte. Aztán meg fiatalember is volt, hát szebb munkát tudott csinálni, mint az öreg Hajdú, aki már szemüveggel nézte a tűt, mikor foltot vetett a cipő oldalára. Durva, vastag volt az öltése, amazé meg finom; apró, alig látható. És az új cipő, amelyik kikerült a keze alól, olyan volt, hogy festeni se lehetett volna különbet. Hajdú mester csak úgy szédült, mikor látta valakinek a lábán. Olyankor mindig meg kellett neki törülni a szemüvegét, mert — mitőt, mitől se — könnypára futotta be. S a kebeléből sóhajtás szakadt föl. Az ablakot szomorúan hagyta ott , pedig akkoriban órákig bámult át a másik suszterhez. A szíve is keserűen facsarodott össze, amikor látta, hogy amahhoz egymás után mennek a munkával, ő rá meg az ajtót se nyitja senki. Aznap reggel pedig, mikor egy felgyürt ingujjú inasgyerek ugrott ki Tímár Benő boltjából, az asszony megrendülve állt meg a konyhaajtónál. — Nézd, Józsi, — rebegte — inasa is van neki... Ez... ez... nem megy el innen soha... Ekkor kilobbant Hajdú József arcán az indulat. Akkorát ordított, hogy majd a padlás szakadt rájuk: — Majd elmegyünk mi! Maradjon itt az a gazember! Még délben is rákvörös volt az arca, mikor kanalazni kezdték a szegényes ebédet. Akkor is arról pattogott, hogy így meg úgy, elköltöznek a Csuka-uccából másfelé, ahol nem veszi ki senki a szájukból a kenyeret. Hajdú uram dühöngött, az asszony pityergett, de Jolánka, a leányuk, — akidről eddig meg is feledkeztem — nagyot bámult a két barnaíényű szemével. Hol az apját, hol meg az anyját nézte, miközben a kanál is megállt a kezében és csak később, nagysokára szólalt meg: — De apus, miért mennénk el? — Miért? — meredt rá pillanatig az apja, hogy aztán harsogva kitörjön: — Azért, mert a nyomorult... az a csiszlik... az! — mutatott ki karjával a suszterbolt felé, — az ott ni!... nem hagy bennünket élni!... Jolánka most hirtelen ráhajolt a tányérjára s gyorsan kezdte kanalazni a levest, nehogy meglássák rajta, hogy az ő arca is lassan kipirul. Többet nem szólt semmit, de nem is nézett, sem az apjára, sem az anyjára. Csak ment mindjárt ebéd után a dobozgyárba, ahol dolgozott. Attól kezdve csöndes, szótalan volt a leány. De ezt nem vették észre Hajduék. Hogy sápad, színtelenedül, meg hogy sír is néha, de csak úgy csöndben, magában: azt nem látták meg rajta. Talán soha nem is veszik észre, ha ki nem pillant Hajduné éppen akkor az uccára, mikor egyszer Jolánkát a Matykó fűszereshez küldte valamiért. — Józsi, — mondta izgatottan — gyere hamar! Lassan kászmálódott oda Hajdú. — No, mi az? — Jolán, meg az... az a másik... beszélget! — A mi lányunk? — Az, az!. Hajdú uram nagyot mondott erre. Olyat, hogy nem volna illő leírni. S dult-fult, míg az öklét rázta ki az uccára, Jolánka felé: — Csak gyere haza, majd adok én neked, te... te ... hogy azzal szóba álltái! Hajduné azonban lefogta a karját. Arcán mosoly derengett és súgva szólt az urához: — Ne bántsd, Józsi. Egy szót se szólj! Érted? Majd én elintézem ... Hát csakugyan elintézte az ügyet Hajduné. Mégpedig úgy, hogy kifaggatta Jolánkát, aki sírva vallotta be: annyira szereti Tímárt, hogy meg tudna halni, ha nem adnák hozzá. S két hónap múlva szenzációja volt a Csuka-uccának: Hajdú Jolánka, meg Tímár Benő cipészmester örök hűségei esküdtek egymásnak. így az öreg Hajdú is bekerült a boltba, ahol jókedvvel dolgozgat. Ami nem is hiba. Hiszen olt van már az ajtó fölött, szép aranybetűkkel a táblán: Hajdú és Tímár. A szívéről elmúlt a keserűség. A szerencse most már egyformán mosolyog rájuk.
