Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-04-07 / 28. szám
1934. április 7. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldal Hogy lesznek az utolsók elsőkké ? A világháború — sok egyebeken kívül — abban is nagy felfordulást teremtett, ami azelőtt évtizedekig mozdulatlannak és megváltoztathatatlannak látszott, vagyis az államéleti és gazdasági hatalom birtokosainak társadalmi állásában. A világháború előtt többé-kevésbé mindenütt a születési és értelmiségi arisztokrácia uralkodott a világon. A külpolitikai szervezet szinte kizárólagosan a fönemcsség vagy legalább is a nagyon gazdag értelmiség kezében volt, a miniszterelnökök, ha nem is dicsekedhettek főúri címmel, nevük elé odailleszthetlék a dr. szócskát, amely a légmagasabbrangú képzettséget jelentette. A polgári elemek feltörésével mindjobban érvényesüllek a demokratikus népről egek, de mindig szüksége voll a politikusnak bizonyos anyagi függetlenségre, vagy olyan jövedelemre, amelyből a politizálással járó életmód magas költségeit fedezni tudja. Az államélet vezetése ilyenformán javarészt az előkelő, vagyonos úriemberek pályája lett és csak igen rilka esetben került valamely kormányzat élére olyan ember, aki a mélységből tört magának utat. Legragyogóbb példa erre a nagy angol forradalom, amelyben tudvalévőieg Cromwell került az államélet élére, mini protektor, belöllvén egyideig az angol birodalom államfői szerepéi. Cromwell maga kispolgár volt, egyszerű límármester, kormányának tagjai pedig matrózok, bőrcserzők, hajómunkások, teherhordók és különféle kisiparosok voltak. Ehhez azonban forradalom kellett. A párizsi forradalom is alapostul felkavarta a társadalmi rétegek hatalmi egyensúlyát s a napóleoni korszakol, valamint a második császárság idejét leszámítva, az államélet vezető állásaiba majdnem kivétel nélkül a harmadik és negyedik rend képviselőit helyezte. A köztársaságok elnöki méltósága rendesen egy-egy polgári családból való ügyvéd, hivatalnok, egyetemi tanár, nagyon ritka esetben katona kezébe jutott, de a diplomáciai kar tagjai legtöbbnyire még mindig a régi nemesség köréből kerültek ki. A világháború, amely trónokat döntött össze és új köztársaságokat hozott létre, egészen megváltoztatta a politikai élet arculatát is. Oroszország, Németország, Ausztria-Magyarország uralkodói áldozataivá lettek a nagy világégésnek s velük együtt elvesztette hatalmát az udvari légkörben nevelkedett főnemesség' és a trón körül csoportosuló szellemi arisztokrácia is. Oroszország első államfője Lenin, a második Stalin, mind a kettő a föld porából való proletár. Németország feje, Ebert, szíjgyártó, illetőleg vándorló nyergessegéd volt, majd szocialista újságíró. Az apja szabó voll. A kancellárok munkásvagy kispolgári családból származtak. Seidemann eredetileg nyomdász, Bauer négy polgári iskolával ügyvédi Írnok, Wirtli ugyan filozófiai doktor, gimnáziumi matematika tanár, de egy szegény gépész családjából származott. Marx hivatalnok, Luther városi tisztviselő, Müller porcellánkereskedésben inas, majd segéd, később szocialista párttisztviselő. Ezek ültek Bismarck herceg kancellári székén. Ma pedig Hitler Adolf ül benne, aki amellett, hogy kancellár, egyúttal a legnagyobb egyéni hatalom is Németországban, a háború előtt mázolósegéd és műszaki rajzoló, aki a katonai szolgálatában a gel'reiterségig (őrvezető, egycsillagos katona, akit még az altiszti rang sem illet meg) vitte. Olaszország megmaradt királyságnak, de politikai arculata tökéletesen megváltozott. Miniszterelnöke, a duce falusi paraszlkovács műhelyében születik, később tanító lesz, aztán szocialista csavargó agitátor. Ma a világ egyik legnagyobb egyéni hatalmassága. Munkatársait sem aszerint válogatja, hogy milyen ágyban születtek. A nagy Anglia, amelyben Cromwell ulán megint a hatalmas lordok kaparítotlák kezükbe a hatalmat, ma MacDonald személyében követi az új demokratikus hatalmak példáját. Mac Donald eredetileg tanító volt, majd egy londoni zöldségkereskedő könyvelője. Egyszer összeesett az éhségtől, kórházba került és orvosa ajánlatára onnan egy képviselő vette magához titkárnak. MacDonald különben nem az első miniszterelnöke Angliának, aki az utolsó sorból kerüli az elsőbe. Lloyd George walesi parasztcsaládból származott, fiatalságát kínzó nélkülözések között töltötte el, volt néptanító és hírlapíró, majd képviselő s így került bele a politikai életbe. Törökország is átalakult a világháború után. Mustafa Kemal basa vette kezébe az önkényuralmat, az a Mustafa Kemal, akinek apja kis vámhivatalnok volt Salonikiben. Hogy Amerika mindig az egyéni érték és tetterő érvényesülésének hazája volt, azt mindenki tudja. Olt vannak a legnagyobb karrierek s e karrierek ma jdnem mindegyike a legsötétebb mélységből indult el. Azonban még ezek között is meghatóbb példa a volt elnök: Herbert Hoover pályafutása, amely, akár csak Mussolinié, ugyancsak egy szegény kovácsműhelyben kezdődött, de hatéves korában apját, tízéves korában az anyja l is elvesztette. Ettől fogva szegény rokonok nevelték és boldog volt, amikor egy irodában kifutófiúnak alkalmazták. Nem kell talán mondanunk, hogy aligha volt négy-öt ember a világháború után, aki akkora hatalmat tartott volna a kezében, mint ő, amikor az Egyesült Államok elnökévé megválasztották. És Franciaország? Franciaországban az államélet vezetői régtől fogva ügyvédek, hivatásos politikusok, hírlapírók, közigazgatási tisztviselők, de nem egy van közöttük, aki lelencházból, vagy a legszegényebb proletár tömeglakásbó^ került a francia kormány élére. Nemrég még Briand volt a legnagyobb hatalom Párizsiján, az a Briand, aki rongyok közölt született egy kiskocsma padlásán, olt nőtt fel s a sajátmaga erejéből lelt ügyvéd. Egy botrány miatt ügyvédi oklevelét is elvették s akkor dühében szocialista sztrájkszervezőnek csapott let. Élete pályáját valamennyien ismerjük, talán csak azt nem tudja róla mindenki, hogy nem volt még ember Franciaországban, aki annyiszor volt miniszter és miniszterelnök, mint ő. S. M. Szenioré Miklós hagyatékából került elő Kossuth Lajosnak az alábbi ismeretlen levele. Értékét növeli, hogy 1810-ből való. Ez időtől alig van tőle levelünk. Roppant érdekesen szól benne Kossuth a verselésről, a vadászatni]. És főként: völegémjségéről! Pest, 1810. november 27. Édes Miklósom! October 18-ároli leveledet csak c napokban vettem s látván belőle, hogy epigrammjaid ügyébeni szorgos megbízásodra adott válaszomat nem veiled; a posták rendellensége fölött igaz bosszúságra gyulladtam s mivel éppen gyűlésünk voll, s olt a posták ellen egy megyei levél-vesztés miatt panasz fordult elő, alkalmam lön mérgemet az özönlésig kiönteni. Mondják, soha sem szólottáin oly epés csípősen, mint akkor. Ennek félig-meddig epigrammjaid okai. A te tetőt öl-talpig prózai Imrátod édes Miklósom nem ismeri ugyan a vers vajúdás békétlen kínjait, s amennyiben éber állapotban verset sohasem írtam (ébren mondám, mert álmomban egyszer lefordítottam Simonidesz: Angeloszát magyarra, — amit ha egykor az állati magnetismusrót irandsz, mint tényleges adatot jegyzésbe vehetsz) de mégis igen föl tudom fogni nyugtalanságodat. melyet éreztél abbeli félelmedben, hogy személyed első szülöttei, mosdatlanul lépendenck a -Soiree páré -ba. Ha magamról szabad a nagy közönségei Meinem, koszlrinai koszorúd nem leszen az egyetlen, mely halántékaidat ékesítendi. Azért csak fövényre barátom, újólag. A medvehős szakáiig fegyverzeti legyen bár, le tudod, hogy a görög költő szerint, jól áll a hősnek kylharál pengetni fegyveres ujjaival. Ami pedig a medve győzedelmeit illeti, — mivel én a Budhisták ama vallástanjával tartok: ne ölj meg semmit, ami él — nem hevülök igen magasztos érzelmekre, azonban megvallom, ha még vadász volnék, ily örömeit ambitionálnám a vadász életnek magam is, nem pedig gyáva nyulfiak öldökléseit. De te halhatatlanná leszel a Hubertisták évrajzaiban, mert amennyire leveledből látom, nagy ha jlandóságod van, nemcsak tenni, asébeslábu Achillként, de Homéroszként meg is énekeim, mit mint Achill eselekvél. Helyesen barátom! Ne vásároljon mástól halhatatlanságot, aki maga képes magát isteníteni.« (Itt öt sorban szól arról, hogy a classical hősök vágytak a megéneklésre.) Te magad énekled meg önmagádat — igy folytatja. — Jól van. Jói Orémus. Kiáltok éli is, de azon föltétel alatt, hogy a kosztrinai borostyám« miatt ne hanyagold el a múzsákat ,s a rocska idomú koponyák, szobád rabinak cannibalszerűcn szép ékességei,, ő nékik legyenek inkább, mint sz. Hűbérinek áldozvák; miként Quintus Fulvius az aetoliai zsákmányt, nem Marsnak, hanem a múzsáknak áldozó. A többi közL kérlek, fejtsd meg nekem, hol a manóban veszem én most, éppen most ezeket a bacheologiai gombócokat? — holott életem körülményei mindenek inkább, mint klasszikaiak; — mert 1-ör pénzem nincs, 2-szor papokkal s postákkal vesződöm, 3-or százéves juris perekben porbuvárkodom, 4-er — —- — — kimondjam-e? miért ne? Házasodom. E szónál abbahagyom az enyelgő szeszélyt s a 'kedély meleg érzetével kérlek, kívánj nekem szerencsét e lépéshez, mely engem egy hőn szeretett, nő karjain boldoggá tcend, — boldoggá mondom, mert nincs ember, ki a családi viszonyt gyöngédébb érzettel tekintse, mint én tekintem, nincs ember. ki annak semmi mással nem pótolható becsét tisztábban jelfogja, mint én felfogom. Akarod tudni, ki az a bátor hölgy, ki nem retteg sorsát az enyémhez csatolni? ez tulajdonkép mindegy, de ha éppen akarod tudni, megmondom, jegyesem neve: Meszlényi Teréz. Isten áldjon édes Miklósom! Ölellek barátsággal Kossuth Lajos. Politicai életetekről semmit sem írsz. Ti hanyagok vagytok barátom, pedig olyan napokat élünk, melyekben circumit leo rugiens obambulat querens Házasodom... Kossuth Lajos levele Szemere Miklóshoz. gelle is őket, folyton elébe tolakodtak az otthon ismerős levegőjében és mind élénkebben idézték a múltat. Ha volna valakije Kató helyett, akihez újra odaköthetné az életét! Amikor Kató elkerült a háztól, egészen hazugnak érzett maga körül mindent. Hát lehet öt ilyen rútul elhagyni egy férfiember kedvéért, aki még csak nem is szép, legalább is nem olyan szép, amilyen Katóhoz illene! És most már ilyen egyedül marad tígész életére? Töprengett, kínlódott, de nem tudott mire menni. Felgyűlt erejét, szeretedét nem tudta kire akasztani és ezért szinte gyűlölni kezdte Katót, ó, csak csalódna házasságában, kívánta titkon, - hogy megverten, kifosztottál! visszatérne hozzá. De Kató diadalmas-boldogau tért vissza a nászúiról és úgy kivirult, hogy sose volt még szebb. És boldogságát nővérével is meg akarta osztani. Minduntalan hozzászaladt, nem törődött bűvös viselkedésével és egyre hívta, hívogatta magához. Egyszer aztán nem magában jött. Elhozta a sógorát, Hódos bátyját. Ez is professzor volt, mint ama bizonyos Andal és csakugyan Vilmához illett. Csak nemrég helyezték ide, talán a maga kérelmére, mert Kató esküvőjén nagyon is Vilmán felejtette a szemét. .Vilma nem tudott erről semmit, Kató is csak sejtette a dolgot, de olyan ügyesen manövrirozott körülöttük, hogy a professzor hamarosan feleségül kérte Vilmát. Kató ekkor már a bölcsőben ringatta kisfiát, Vilma meg igen közel voll a harminchoz és azt gondolta: Lesz, ahogy lesz! Voltaképpen semmi belső szükségét nem érezte a férjhezmenésnek és kissé szégyellő is magát, hogy ilyen elkésetten lép a buga nyomdokába. A vőlegénye csókjai elpirították, de nem tudta őkel viszonozni. Olyan suta és félszeg volt az egész helyzete, hogy mindennap százszor is megbánta. De a szakítástól is félt s így inkább azon volt, hogy sürgesse az esküvőt. — Azután majd jobb lesz minden, — vigasztalta magát — s ha Kató boldog tud lenni, ő is az lesz. Persze, jobb lett volna a Kató korában ezt a másik életet megkezdeni, de hát éppen Kató miatt nem tette, na és Andal se tudta öl magához kötni... De azért most se késő. Harminc év? Mi az?... Igen, de a szerelem... Az is csak megjön idővel. Az anyja is úgy ment férjhez, hogy nem volt szerelmes. Minden nap, talán minden órában végiggondolta mindezt, de a csjO'gedés perceiben nagyon jól tudta, hogy most már a hiúság és a konokság súgja neki a vigasztaló szavakat, ő már nem érheti utót Katót, ő már nem lehet boldog soha. Mégis férjhez ment. A lakodalom is túl egyszerű volt a Katóéhoz képest és elutazása szinte menekülésnek tetszett. Amikor egyedül maradt a férjével, akkor riadt csak meg igazán: nincs menekvés. Hát miért, miért tettem ezt? És soha olyan boldogtalan nem volt, mint ekkor. A nászút sok nyugtalansága és zaklatottsága egészen megtörte. Area megfonnyodt, elcsunyult és minden frisseségét elveszítette. Szótlanul, mint valami báb, vonszolta magát férje oldalán az idegen városokban. De nem panaszkodott. Férje unszoló kérdéseire mindig azt válaszolta: majd otthon magamhoz lérek. Végtelennek tetsző utazás után értek haza. Kató izgatottan várta őket az állomáson és fékezhetetlen örömmel csókolta nővérét. Ezer kérdéssel csacsogta körül. Vilma alig-alig válaszolt valamit, de Kálóból úgy áradt a szeretet és boldogság, hogy mindenkit boldognak látott maga körül. Amikor egyedül maradt, bizalmasan súgta Vilmának : — Boldog vagy, Vilmucim? ü, annyit gondoltam reád.,. Vilma szikrázó szemmel nézett a húgára és sziláján vágta feléje: — Még kérdezni mered?... Te,., le... ö, hogy. gyűlöllek! De Vilma... Mi lelt, az Istenéri? Vilma! Menj... menj! rikácsolta fojtottam Mindennek te vagy az oka... Tönkretetted az életemet! Hát... nem szereted talán, nyögte a kicsi könnyes szemmel. Nem! Gyűlölöm... Épp úgy, mint téged!..k Takarodj innen... Nem akarlak többé látni! És a szívében légiiéiül így is érezte.
