Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-24 / 16. szám
2. oldal. »KOMÁROMI LAPOK 1934. február 24. Tisztújitás a református egyháznál. A presbitérium nagy örömmel vette tudomásul a gondnokok és új presbiterek megválasztását. Március 4-ére tűzték ki az egyház közgyűlését. Komárom, február 23. A komáromi ref. egyházközség fő- és algondnokának, tiz presbiternek, a tisztikar tagjainak és különböző szakbizottságainak mandátuma minden három évben lejár és így az egyházközség választó tagjainak gondoskodni kell az új vezetők megválasztásáról. Az egyház gondnokait és tiz presbiterét a választó közgyűlés választotta meg január 7-én, a tisztikar és szakbizottságok tagjait pedig a presbitérium választja a törvény rendelkezése szerint. Ezeket* a választásokat a február 20-án tartott presbiteri ülés hajtotta végre, amely Galambos Zoltán ref. lelkész és F ü 1 ö p Zsigmond főgondnok együttes elnöklete mellett nagy érdeklődés mellett folyt le. Galambos Zoltán lelkészelnök nyitotta meg az ülést és jelentése során örömmel emlékezett meg a liszáninneni ref. egyházkerületben történt eredményes püspök-választásról, amely alkalommal Magda Sándor dr. csicseri lelkészt, egyházkerületi főjegyzőt választották meg püspöknek. A presbitérium megbízta az elnökséget, hogy üdvözölje az új kerületi egyházfőt, aki az újabb lelkészgenerációnak egyik igen értékes tagja. örömmel jelentette a lelkész, hogy az egyháznál működő diakonissza testvérek ellátásáról az egyház hívei nagy áldozatkészséggel gondoskodtak, amit szívesen vett tudomásul a presbitérium. Felolvastatott a január 7-én tartott választó közgyűlés jegyzőkönyve, amely szerint az egyház főgondnokává újabb három évre F ü 1 ö p Zsigmond igazgatót, algondnokává Páti Nagy Sándor tekintélyes gazdát, rendes presbiterekké pedig Páti Nagy Mihályt, Konkoly Thege Kálmánt, Szarka Györgyöt, Pap Kovácli Elemért, Kossár Jánost, Berza Istvánt, Kollár Lajost, Virágh Vincét, Csepy Bélát, valamint Mórocz Jánost választották meg, ez utóbbiakat 12 évre. Választott a közgyűlés még 22 pótpresbitert, akik közül az évközben megürült helyekre Igó Aladár dr., Sörös István, Mórocz László és Tóth Lőrinc hivattak be. Ezzel kapcsolatban jelentette a lelkészelnök, hogy a gondnokok és új presbiterek az esküt január 21-én a templomban letették. Meleg szavakkal üdvözölte a megválasztottakat és örömét fejezte ki afelett, hogy a választás a legnagyobb egyetértéssel történt és igazán az egyházközség közönségének egyhangn megnyilatkozása volt. Nagy jelentőséggel bír ez az egyház belső életének szempontjából is s különösen nagy örömet kelt azért is, mert a választáson a gyülekezet szeretete, bizalma és ragaszkodása ezúttal is ismételten egyhangú lelkesedéssel nyilatkozott meg F ü 1 ö p Zsigmond főgondnok személye iránt, aki minden tekintetben méltó az első helyre az egyházban. Bensőséges szavakkal üdvözölte a főgondnokot negyedízben történt ezen újbóli megválasztása alkalmával és eddigi elévülhetetlen érdemeinek méltatása mellett Isten áldását kérte az egyház javára irányuló munkálkodására. Galambos Zoltán lelkész megragadó beszédét lelkes tapssal fogadta a presbitérium, amely melegen ünnepelte a főgondnokot. Szeretetteljes szavakkal üdvözölte az egyház algondnokát és új tanácstagjait, akiket arra kért, hogy legyenek hűséges munkásai az Anyaszentegyháznak, amelynek szüksége van az ő példái mutató tevékenységükre. F ü 1 ö p Zsigmond főgondnok közvetlen szavakkal mondott köszönetét az egyház presbitériuma előtt az egyház tagjainak az iránta ismételten megnyilvánult bizalomért, amelyet Istennek segítségével az eddigi jó igyekezettel törekszik megérdemelni. Elismeréssel szól a presbitériumról, amely feladata magaslatán áll és amelynek odaadó támogatása mellett nem nehéz az egyház javáért dolgozni. Hálásan köszöni a presbitérium eddigi támogatását és kéri azt a jövőre is, amelynek problémái megoldásánál nagy szükség lesz a presbitérium tagjainak bölcsességére és példás áldozatkészségére. Rámutat az elmúlt nyolc esztendő sikeres munkájára, amely az egyház anyagi helyzetének rendbehozására irányult. A jövő a lelki élet megerősödésére fordítandó, hogy az egyháznak valamennyi tagja állandó szeretettel csüggjön egyházán és vegyen részt annak életében. Felkérte a presbitérium tagjait, hogy a gyülekezet fáradhatatlan vezetőjének, közszeretetben és becsülésben álló lelkipásztorának erre irányuló munkájában készséggel álljanak mindenkor segítségére. A mély hatást keltő beszéd után a presbitérium az egyház tisztikarába a következőket választotta meg egyhangúan: főjegyző: Igó Aladár dr., aljegyzők: Kollár Lajos és T ó l h Imre, ügyész S o ó s Károly, pénztáros S z e n d i Pál, főszámvevő Vörös Béla, alszámvevő Kollár Lajos, lemetőfelügyelő Farkas István. Majd a presbitérium megalakította a jogügyi-, tanügyi-, pénzügyi- és gazdasági-, alapítványi-, árva- és szegényügyi-, temetőügyi bizottságokat és az egyházközségi bíróságot. Az alapítványi bizottság elnökének Zsindely Ferencet, a temetőügyi bizottság elnökének C z i k e Zsigmondot választották meg, míg a többi bizottság élén az egyház elnöksége áll. A presbitérium elismerő hálás köszönetét fejezte ki I g ó Endre ny. főadótáros, presbiternek azért a lelkes, önzetlen és precízen szakszerű munkálkodásáért, amelyet mint az egyház főszámvevője tíz éven át fáradhatatlan buzgalommal az egyház javára kifejtett. Mély sajnálattal vette tudomásul, hogy hajlott korára való hivatkozással nem vállalta tovább tisztét, de biztosította őt arról, hogy a presbitérium mindenkor hálával és tisztelettel emlékezik meg érdemes tevékenységéről. S z e n d i Pál pénztáros terjesztette ezután elő az egyház 1933. évi, s a pénzügyi bizottság és a főszámvevő által szabályszerűen megvizsgált számadásokat, amelyeket a presbitérium elfogadott és a közgyűlés elé, illetve jóváhagyás céljából az egyházmegyei számvevőszékhez felterjeszteni rendelt. Az egyház közpénztára 115.783 K 95 f. bevétellel és ugyanannyi kiadással zárult, alapítványi pénztára 279.851 K 44 f., egyliázfentartó alapja 27.003 K 97 f. és a temetőpénztár 8970 K 41 f. maradványt mutat. A presbitérium ezzel kapcsolatban a főgondnok indítványára egyhangu-Rák Mári a premieren. Irta: Babay József. Rák Mári tízesztendős korában különös örökséghez jutott. Egy óriás parapléhoz, egy kipárnázotl, vágottlábú székhez és egy hatalmas alacsony ládához, amelyet négy lakat zárt el éjszakára a kiváncsi szem és a gyanús ujjak elől. Ám ez a látszólag kicsinyke örökség mégis egész életre szóló kenyeret jelentett, ahogy kenyeret nyújtott Rák Mári temetőbe vándorolt édesanyjának, özv. Rák Gáspárnénak is, aki húszesztendei kofáskodás után lélekzetvétel nélkül szívta a levegőt az aládi csendes kis temetőben. Rák Mári, a tízesztendős kis árva elfoglalta anyja helyét a kört formáló piactér sarkán, szemben a Záborszki-füszeresbolttal. Letelepedett a vágottlábú és kipárnázott kis szalmaszékre, felnyitotta egyik reggelen az alacsony láda négy, csodalakatoskéz alkotta lakatot, kirakta az árut, a cukorsípokat, a miniatűr, csepptükrös kis mézeskalács szíveket, a tízszemenként egymásbakötött cseresznyefürtöket, a selyemcukrot, törökmézet és a puha, szalmazsákban érlelt vadkörtét és árulni kezdett uraknak, iparosoknak, katonáknak, fináncoknak, fuvarosoknak, vándorlegényeknek, általában a kisvárosi piacot csendeske lépésekkel átsímogató népnek. Ha napsütés volt s a liorvát hegyek felől nem vonultak kékes fcllegek a somogyi ég adriai fénnyel ragyogó boltozata alá és bőséggel zuhogott le a napfény a piacra, Rák Márika kibontotta feje fölött az óriási paraplét, hogy árnyékkal védje apró, édeskés áruit. De kibomlott a tarka, már sokszor foltozott cukroskofaernyő akkor is, ha fellegek borították ezt a Somogy feletti kékleányszem színű égboltozatot és sűrű, szitás eső verte a 'világot. Kedves, kerek zsemlyeképe volt árva Rák Márikának, aki oly egyedül maradt a világban, akár a paraplé, vagy az a nagy láda, amely előtt, úgy látszott, az egész életét cl kell üldögélnie. Teltek és teltek, suhogtak tova az évek. A parapléra egyre több folt került és Rák Márika arcán is egyre sűrűbben barázdálódtak a kérlelhetetlen ráncok. Rák Márikából Rák Mári lelt, csendes, sorsábatörődölt, barna fejkendős piaci cukorkofa. A kis üzlet, annak ellenére, hogy csak egy pulttal rendelkezett, s hogy foltozott vászon volt a mennyezete, épp olyan befektetéssel és hitelekkel dolgozott, akár a tükröskirakatú Landler, vagy a Záhorszki, a gyarmatárukat is tartó Adler, vagy éppen az Amerikai Bazáros üzlete. Rák Mári is adott hitelt és adósai sorában olyan embereket is tisztelhetett, mint például Simon tiszttartó úr, aki ötéves cukorka tartozását a hozományból fizette ki. Volt azonban az adósok közölt egy magas, lobogóhajú, amolyan petvtyes csokornyakkendőt viselő, álmodozószemű és merengőhajú fiatalember is, akit a sors soha sem biztatott azzal, hogy elébe varázsol egy napol, amelyen bőkezűsége erszényét megnyitva, kifizetheti minden tartozását. Mégis egyre-másra vásárolta Rák Márinál a fügét, a sípcukrot, a törökmézet, forróbbhajlatú nyári délutánokon meg a jégbehűtott márcot... Az ötvenéves Rák Mári, miután megállapította, hogy Szinetár Kázmér, az álmodozójárású, piktornyakkendős adóssághalmozó tizenöt forinttal tartozik már a piactéri kofabollnak, egy enyhe, esős napon így szólott a fiatalemberhez:- Ha azt hiszi kegyed, úri származása léttére, hogy én, a szegény cukroskofa, tovább is kockáztatom a vagyonomat, hál jobban téved, mint a tudatlan, aki vallja, hogy Buda délfelé fekszik, nem pedig északirányt. — Nézze, Mári néni, mondotta Szinetár Kázmér és pettyes csokornyakkendőjét ideges zavarral igazgatta, — hallotta talán, hogy két hét múlva megérkeznek Kapósból a színészek? A színigazgató éppen tegnap írt nekem és elragadtatással nyilatkozott arról a darabról, amelyet társulata számára írtam. Ez a darab, dráma, Mári néni! Olyan dráma, minőt Shakespeare óta, de beleszámítva Moliéret is, nem írt senki. Ezt a drámát a Kapósból idejövő színtársulat itt, a Korona-szálloda színpadán elő fogja adni. Én tudom — és fanatikus hittel hajolt a cukroskofa füléhez, — az egész emberiség fel fog figyelni erre a csodálatos műre! Mári néni, én érzem, olyat alkottam, amiért halálom után szobrot fog állítani nekem ez a varos! Itt fog állni ez a szobor, talpazata magasabb lesz a paraplé tetejénél, a talpazaton az én ércbeöntött alakom és ez a kél, messzi világok rejtelmeit kutató szemem arrafelé mereng, Mári néni, arrafelé, kelet felé, ahonnét naponként a napfény érkezik. Mert ebben a drámában a feltámadás örök himnuszát zengem el, ebben a drámában csak tiszta lelkek, bűn nélkül való, Krisztust hívők és Golgothákat járók szerepelnek és elbuknak mégis a rossza lába előtt, mert a rosszal még ma is épp úgy uralja a világ, ahogy uralta megszületése pillanatában. Ekkor már széttárt karokkal állott a fanatikus szemű Szinetár Rák Mári előtt, szeme izzóit, mint két parázsra tett fekete tallér, a melle zihált, arcát valami különös eszmeiség pirosította be, sovány alakja felmagasztosodott, hangja remegett és látszott rajta, hogy tántoríthatatlan hittel hiszi mindazt, amit a kofának mondott. — Itt lesz a kegyed szobra? — kérdezte Rák Mári. — Itt, ezen a helyen, ahol én árulok? — Itt! — kiáltotta a fiatalember, — és az is lehet, hogy a szobor egyik mellékalakjaként magát fogják ércbeönleni, Mári néni, s akkor örök időkre itt fogunk állni mind a ketten, én, a szegény költő és maga, a hitelező Jóság! A cukroskofa kissé döbbenten nézett Szinetár Kázmérra, úgy látszott, bánta belől, hogy ő csak amolyan mellékalak lesz a szobron, de nem szólt semmit, rákönyökölt a kezefejére, megnyugodott, a botra szögezett bőrszelettel elhajtotta a cukrokon lakmározó méheket és legveket és elgondolkozott. II.‘ Szeptember első hetében megérkezett a színtársulat a kis városba. Maga az igazgató látogatta végig a kisvárosi úri családokat, azután pedig a tehetősebb iparosházakat. Vázolta mindenütt azokat a mérhetetlen szenvedéseket, amelyeket egy szegény és magára utalt vándorszínésztruppnak át kell élnie. A színigazgató melegszavú, kellemes beszédű, jómodorú ember volt és úgy látszott, hogy csodát művel a kisvárosiak szívével. Az első két előadásra eladta az összes jegyeket. Boldogan hivatta fel magához Szinetár Kázmér t és így szólt hozzá: — Uram! Én már láttam világhírű szerzőket a premierjük előtt, amint sápadtan, szinte holtraváltan s emberi szívvel alig elviselhető izgalmak közepette várták a premierjüket. Ön az első, szinigazgatói működésem alatt, ön az első szerző, akinek már előre szemébe sikolthalom ezt a csodaszót, hogy siker! A premierre minden jegy elkelt. — Nem teljesen, — mondotta Szinetár Kázmér, — mert még egy hely üres. — Téved, kedves szerzőm, az a hely sem üres, azt a széket valaki már megvette, a jegyet elvitett?, csak azt nem tudom, hogy kicsoda. Közeledett a premier napja. Szinetár Kázmér álmodoz óarccal járkált a kisvárosban, senkivel nem beszélt, önérzetesnek látszott, nem akarta, hogy befolyásolja az embereket azzal, hogy szakadatlan a drámájáról beszél. Egyedül Rák Mári cukroskofa parapléja előtt állott meg naponta, de itt aztán megállóit kétszer is. Délben és este. Dében két pohár mézes márcot ivott, kis szelet csokoládét, kis koszorú fügét, estetájt pedig gyümölcsöt és ha éppen kellett, hát hozatott Rák Márival némi kis vajat és rozskenyeret a szomszédos Landler-boltból. A számla ijesztően nőtt. Rák Mári többször megkérdezte tőle: — Szinetár úr, bizonyos, hogy kegyed azon a napon, amikor bemutatják a drámát, ki fog fizetni mindent?-— Erre mérget ihat, — felelte Kázmér. — Jó, jó, — mondotta Mári és kissé gyanakodva
