Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-12-02 / 96. szám
1933. december 2. 3. oldal. »KOMÁROMI LAPOK« Komárom másik arca. így búcsúztunk el az őszi napsütéstől! Séta Komárom partmenti részein. — A vízvezetéki szivattyú, az uj gát és a komáromi halász emberek. Komárom, december 1. Utolsó napsütés az őszi Komáromban. A láthatár szélén hóval terhesek a felhők s a nap, mintha búcsúzni akarna, még egyszer kiszökik a felhők közül. Komárom fölött, a Csallóköz fölött s az egész Duna mentén mosolyog a délután. A Duna mélán folydogál, ezidén kevésszer volt megdagadva, a part oldalában száradt csíkokban ásítoznak a kövek. A partmenti fák utolsó lombja is lehullott már, a hajdan élénk hajóforgalomból alig-alig jelentkezik valami, a hajógyár felöl iszonyú füst, gőz és kopácsolás hallatszik, mintha hirtelen felébredi volna a gyár s még egy utolsói jajditana ő is. Útnak indulunk a szigeten, fölfelé. A vámházikónál egy autó álldogál s kopott fiakkerből száll ki három fiatalember. Nagykabátban vannak már a fináncok is és az ember azon tűnődik, őket látván, vájjon mit őriznek ilyen szenvedéllyel. a sínek mellett s a partokon, ebben a válságos világban? A csempészel olyan csendesen folyik, erről a világ csak legritkább esetben Ind, — egy-egv rendőri jelentés kapcsán hallunk a csempészekről, akik nem hasonlítanak a regényekben olvasol! spanyol, olasz, görög csempészekhez, hanem egyszerű, foltosködinönű csallóközi emberek, akik életüket teszik kockára egv-egy kiló cukorért. néhány csomag dohányért. És ez is élet... A sziget útja sáros. A tolvajok működése szünetel: a gyümölcsöket már leszüretelték, de olyan föltétien csönd még nincs a szigeten, hogy a házikók feltörését meg lehessen kezdeni. Szünet, intervallum van a szigeti tolvaj világban, a kutyák is lustán ugatnak: micsoda halott csend . .. Az embernek az jut eszébe, miért nem lehet ezt a szigetet megélénkíteni, miért nem tudta ezt Komárom rendes kirándulóhelyévé, vasárnapi szórakozásává tenni, valami érdemleges, jó vendéglőt a csúcsán miért nem építettek, gyermekjátszótérrel, sportpályával, attrakciókkal, miért kell a középső útnak olyan elhanyagoltnak lenni, miért olyan kevés a pad s általában, miért olyan közömbös Komárom minden természeti szépséggel szemben? A szigetnek nincs jelentős élete ma városunk történetében. Jókaival és Beöthy Zsolttal ugylátszik kulminációs pont jái érte el a sziget varázsa... A vízművek csendesen szívják a vizel. Előzékeny férfiú fogad az olajos puffogású gépnél. Szerelnénk mondani, löbbesszániban: hogy a gépeknél, de erre egyelőre nincs lehetőség, mivel csak egg gép jár, szorgoskodik, küszködik, míg a másik halottan pihen hónapok óta s úgylátszik, nincs rá mód, hogy meginduljon. A komáromi polgár aztán ne ’is csodálja, ha néha nincs vize: az egy gép nem bírja. Szakértelmes felvilágosítást hallunk. Víznyomás, atmoszféra, csőrendszer, fúrt kutak: ilyen szavak hangzanak a dolgozó gép mellett, amit azonban emlékül okvetlen megjegyzünk, az, bőgj’ a gépek öregek s nehezen bírják a munkát. Mi lesz, ha egyszer az egyetlen gép is sztrájkolni kezd? A Kisduna-gát tetején még a fagy beállta előtt dolgozik néhány munkás. Ott melegednek a tűznél, nem sokan vannak, ezek a szerencsésebbek, mert van mégis numkájuk. A gáttal azonban elégedetlenek vagyunk. Ennyi költséggel, fáradsággal valóban lehetett volna épkézláb, rendes munkát is csinálni, azaz fölösleges volt teljesen betömni a medret. A józan ész. a közegészség azt kívánta, volna, hogy a gát közepén zsilipet csináljanak, hogy a szennyes, álló, poshadt kikötői vizet néha kissé kimossák. Egy árok s egy zsilip megtette volna. Ezt kívánja a város, sajnos, a város kívánságaival vajmi keleset törődnek azok, akik a kikötőt építik. A zsilip nagyon hiányzik, csodálkozunk, hogy erre az illetékesek nem szenteltek figyelmet. A pozsonyi kapunál harminc-negyven munkás dolgozik. Egyengeti terepét annak a kikötőnek, amelynek a szerencsés vámeljárások miatt évek óta nincs munkája. (A darut az utóbbi hónapban mindössze talán kétszer láttuk működni.) Mi lennénk a legboldogabbak, ha Komárom kikötőjének nagy forgalma volna. De, vájjon, hogyan lehet ezt elérni akkor, amikor a vámháború olyan kegyetlenül befejezte az áruk kicserélésének lehetőségét. Planiroznak tehát a munkások, csendes Zóra-cigarettaszó mellett, rk Ugyan mikor tudják vájjon élvezhetővé s a szemnek kellemessé tenni ezt a vidéket, a pozsonyi kapunak vigasztalan, sivár, sárgásszürke környezetét, amelyet, ha lefényképezünk, bátran állíthatunk be il liszt rációnak Sven Hédin valamelyik ázsiai útról szóló könyvébe, a romhalmazos. ócska emlékek ismertetése végett. Ezek a dombok, kidőlt és bezárt várkapuk, kanyargós, szemétdombokon keresztülvezető útak, összedőlt erődítések, a Kúria egész környezete, a leásott domboldalak, gödrös legelők, terméketlen, vizes földek olyan szomorú képei adnak Komárom kapuinak, amilyen képet Buda ostroma után Julius Brown, a hires angol utazó írt csak le a törököktől megszállott Budáról... Planiroznak, planiroznak. Izgalmas hely: olykor sztrájkok törnek itt ki rendőri készültség jelenik meg ezen a vidéken; órabér, munkanélküliség, munkaidő, ez van programmon, vannak lázítók és lázadók, Sok-Sok fáradt munkás vitázik a munkáltató céggel, mert sok az eszkimó és kevés a fóka... A szomorú vidék szomorú emberei... Halászok terítik a hatalmas hálót az álló Dunában. Gumicsizmás lábukat komótosan lógatják a vízbe a csónakról, a visszhangos part visszaveri szavaikat, lassan, megfontoltan, ügyesen dolgoznak, azért a pár kiló halért, amelyet sikerült összefogni. Barátságos emberek, nem is hiszem, hogy munka közben izgága lehet a halász. — Nem messze horgokat vetnek ki fázóskezű emberek, egyiknek-másiknak három-négy vesszeje is van, de hal annál kevesebb akad. Türelmük azonban, az van. Mit is csináljanak egyebet, ebben az őszi világban, mini amit minden ember csinál, aki csak él a földön: várja a jószerencsét. Vagy hal, vagy sültgalamb. Türelem kell hozzá. Türelem, mert néha megesik, hogy a hal helyett ócska papucs kerül a hálóba. Egész Európa halászik, egyre nagyobb izgalommal, de rendszerint csak ócska cipőt fog. S még akkor is az a szerencsétlenség éri, hogy lyukas volt a háló. Erre tanítottak a barátságos halászok. És így jártuk körül a napfénytől búcsúzó szigetet. (sz. v.j Scialoja Vittorio. Szomorú hírt hozott a rádió. November 19-én este rövid betegeskedés után Hómában meghalt Vittorio Scialoja, a hetvenhét éves ősz olasz politikus, a Duce hatalmas karjának meghosszabbítása, akaratának végrehajtója és politikájának képviselője a Nemzetek Szövetségének Tanácsában«, aki a magyar nemzet nagy s önzetlen barátja volt. A nagy locarnoi quartett harmadik tagja költözött el vele. Stresemann után Briand, ő utána Scialoja hatalmas alakja tűnt le a nemzetközi élei porondjáról. Az örök törvény beteljesedik: az értékek lassan multbavesző kinccsé halványulnak el. Az egyeneslelkü jogtudós ott állt a Népszövetség születésekor annak bölcsőjénél s nem az ő hibája, hogy' a gyermekből nem leli egészséges férfi. De tekintélyével mindig vissza tudta tartani nagyobb ballépésektől. A diplomáciai művészét mesterművei voltak azok a néha gunyoros és szkeptikus vélemények, amelyeket a Tanácsban beadott. De ezek a vélemények szinte döntő jelentőségűek voltak, mert Scialoja volt a Népszövetség alapokmányának legalaposabb tudósa. Ismerte ez okmány létrejöttét, szövegét és azt is, ami a szöveg' sorai között van, vagy alkotóinak elgondolása szerint ott kell, hogy légyTM Szelleme finoman boncoló, az árnyékot felfedezni és értékelni tudó volt. Az akadályokat és korlátokat ép oly precizen látta meg, mint amilyen világosan tárultak fel előtte a helyzet lehetőségei. Eminensen latinos szelleme azonban nem esik bele a latin testvérnek a franciának — abba a hibájába, hogy a deduktiv logikai sorok teljes kiépítésével elméleti túlzásokba merüljön és ezzel saját mozgását gáncsolja el. Scialoja realizmusa már megközelítette az angolok nyugodt empirizmusát. Erős reális érzéke, amely nem merült ki a liberális elméletek védelmében, megengedte neki, hogy teljes meggyőződéssel azonosítsa magát azzal a rendszerrel, amely nemzetének belső erejét és egészségét helyreállította, ezzel kifelé hatalmát és ütőerejét megsokszorozta. A fasizmus problémájáról nem vitatkozott sem a nyilvánosság előtt, sem magánbeszélgetéseiben. Ez számára adottság volt, amellyel számolni kell, amely azonban önmagáért felel, tehát védeni nem szükséges. Egyike volt a nemzetközi jog ma élő legnagyobb tekintélyeinek és természetesen Genfben minden jogi vitában, minden jelentékenyebb jogi alkotásnál tevékeny, sőt elhatározó része volt. De ahol gyakorlati politikát kellett csinálni, ott Scialoja sohasem az elvont elmélet, vagy merev jogi formula mellett foglalt állást. parancsot. Valamikor én is szolgáltam az alexandriai légióban és jól tudom, hogy ott másfajta babonák járják a rossz láncot a katonák között. Hogyan is érthednéd meg te, mit akar megtudni Titus bölcsessége az utolsó jelenetből?! Mert nem a karja erejét, a vérét, hanem az eszét, az agyvelejét izgatja, mi lesz az a jelenet, amelyben Jeruzsálem élete végképpen kialszik ... A jerikói babona... — A feltámadás, amiről annyit beszélnek ma a világban? — A jerikói babona más... egészen más... A tizedik légió minden katonája tudja, Jerikóban azt tartják, a bölcsek és a vének azt tanítják a fiataloknak, azt a pillanatot figyeljétek meg, amelyben valahol az élet kialszik. Jól véssétek emlékezetbe, ini történik ott, ahol ember, állat, család, vagy nép a halállal vívódik. és úgy nézzétek az élet megszűnésének pillanatában a helyzetet, a képet, a történést, mint a próféta ígéretét, mert az utolsó jelenetben mindig benne van a következő első... — Nagyon figyellek Rufius Primus, de alig értelek. — Pedig világos... a múlt és a jelen találkozásánál figyelő ember a jövő előrevetett árnyékát is megláthatja. Abban, ami elmúlt, egy pillanatig benne él az is, ami lesz. — Az istenekre Rufius... Odanézz! Arra fordulj délnek, ott keresd a csatornák között az ásító torkot, amelyből valami rettenetes kép emelkedik ki ebben a pillanatban. Mind a ketten délre fordulva, meredtek Jeruzsálem romjaira. Észre se vették, hogy a keleti égen már felkelt a nap. Csak azt látták, hogy Apolló arcának sugárözönében a csatorna sötét torkából vörösen emelkedett fel a jeruzsálemi látomás. A centuriók csak a mindent betakaró vörös leplet látták. Még redői, ráncai is kiéleződtek sasszemük előtt. Csak azt nem vették észre, hogy a vörös lepel mozdulatlan embert takart. Egy ember állt Jeruzsálem romjai felett vörös lepelbe burkoltan. Mozdulatlanságában a város életének elmúlását jelezte. Azt hirdette, hogy íme, az utolsó jelenet. Még egy pillanat és Jeruzsálem élete kialszik. És ebben a pillanatban nem történik más, csak egy ember áll vörös lepelbe burkoltan Jeruzsálem fölött. A romok mutatták, mi volt a múlt. Az ébredő római tábor a jelent képviselte. Az istenekre, Rufius... Ez a vörös látomás jelentené a jövőt? A jerikói légió katonái ekkor már egymással versenyezve, rohantak le az Olajfák hegyéről. Róma katonái nem bölcselkedtek, nem képzelődtek, de nekiiramodtak a vörös képnek, mert tudni akarták, mi az és mit kell cselekedni? Kivont kardok, sisakok szikráztak a romok között a reggeli napfényben. Egyre szűkült a gyűrű a rohanó katonák és a mozdulatlan vörös látomás között. — Ember! — ordított fel Julianus Uucrecius, mikor a távolban a vörös lepel lehullott egy fedetlen fejről és az alak megmozdult. A másik centurióból is kitört az ordítás: — Ez Gioras Simon! Más lélek már nem él Jeruzsálem csatornáiban, csak a vezérük bujkált napokon át a labirintusban. — A gyáva... Nem a giskalai példáját választotta. Abban reménykedik, hogy kegyelmet "kap, mint a galileai József, aki már a Flávius nevet is felvette. — Ezt se érted, Julianus Uucrecius. Judea népének lelkét csak mi értjük... a jerikói légió. A halott János, a megalkuvó József nem a jövő... A centuriók visszasiettek a tábor elé. Ott várták be, amig a katonák megjöttek a rabszíjra fűzött Gioras Simonnal, a lázadó Jeruzsálem vezérével. Másnap Julianus Uucrecius csapatával már ott várakozott az országúton. Apolló szekere magasan járt az égen, mikor az Egyiptomba vonuló Titus, seregével megállt Jeruzsálem előtt. A centurió átadta a nagy zsákmányt, a diadalmenet ékességét, Gioras Simont és elmondta, hogy a parancsra mit figyelt meg a romok között. Titus kifürkészhetetlen arccal hallgatta a jelentést. Keményen a centurió arcába nézett. — Ez volt az utolsó jelenet, centurió. Jeruzsálem abban a pillanatban halt meg, mikor Simon a csatornából ismét napfényre jött... Köszönöm, Julianus Uucrécius. Velünk jössz vissza Alexandriába. A centurió még csak azt látta, hogy Titus visszanyargalt a gyaloghintóhoz, amelyben Judea utolsó királyának hevesvérű húga, a szerelemmel hódoló Berenice ült. Julianus parancsokat adott. Századával elhelyezkedett a seregben. Útban Egyiptom felé, a sivatagban eltűnődött a jerikói babonán. Simont nem látta többé gyávának, a testét körülkígyózó lepel vörös színében megértette a vér szavát... Boszszú Jeruzsálemért... Gúnyosan mosolygott a centurió. Szemében kiült a hódító büszkesége...
