Komáromi Lapok, 1933. július-december (54. évfolyam, 52-102. szám)
1933-11-25 / 94. szám
1983 . november 25. »KOMÁROMI LAPOK« 3. oldai, folyósításának és megtérítésnek rend kivid nehézkes voltát, még ezeknek rendszeres kiutalásában sem reménykedhetne. Kell-e rámutatnunk arra, hogy a város jelenlegi lisztviselőit, nyugdíjasait, alkalmazottait, munkásait és szegényeit nem képes fizetni, hogy ezeknek október 1-én esedékessé vált illetményei l még ma sem tudta teljesen kifizetni? Hogy ez a szerencsétlenségszámba menő körülmény micsoda zavarokat idéz elő azoknál, akik a várostól élnek és akik annak támogatására vannak utalva?... Valóban szükségtelen ezeket felhozni, mert hiszen köztudomásúak. Azonban fel kell hoznunk azt, hogy a város súlyos Helyzetének könnyebb Résére irányuló munkában egymást megértő támogatásban kell részesíteniük a képviselőtestület tagjainak. Félre kell tenni minden esetleges személyi vonatkozást és egyedül Komárom jövő gazdasági viszonyainak rendezésére kell törekednie mindazon tényezőknek, amelyek ebben a tekintetben akár hivatva, akár pedig közvetlenül érdekelve vannak. Még a költségvetésről hozandó döntés előtt létre kell hozni a képviselőtestület valamennyi tagja közt egy közös megegyezést, amelynél; alapján olyan költségvetést lehet megállapítani, amely minden tekintetben reális s amelynek szükségleli tételeire olyan fedezeti tételek szolgálnak, amelyeknek bevételére biztosan számítani is lehet. Felelősségük tudatában minden erővel törekedniük kell erre a képviselőtestület tagjainak. Polgáripárti. Meddig dagasztják még a sarat a partosújtelepi kis diákok a komáromi iskoláig? ügy szereti a sár a batyacsizmát, hogy el se engedi. — Graszszálnak a hüléses betegségek Partosujtelepen. Itt az orvosi rendelő, de hol az orvos ? — Cipőt a partosu jtelepi gyerekeknek! A jó kispolgár nem is sejti, hogy mi lehet a pozsonyi kapu, hál még mi lehet a pozsonyi kapu helyén túl. Addig még csak elér a jó petróleum aszfalt, amin vasárnap délután kedélyesen kopognak a kincstári patkók a baka cipőkön a formás, spangnis balya félcipők mellett, mely utóbbiak felfelé pamut harisnyában és sokrétegű szoknyákban folytatódnak. Erre mentünk mi is a múlt vasárnap felfedezni Parlosujtelepel. mely hangzatos nevét a vulgárisán egyszerűbb, de nem Laláié) Kabálfalu í-val cserélte fel. (Helyesebb lenne Kabátlaii cs cipőtlen falva.) Elhaladtunk a katonai lokálok« (kanlin) melleit is barátom kalauzolásával, ki tősgyökeres kúriai lakos és 'rátértünk arra a — hogy is jellemezzem láp vidékre, mely szükség esetén mini váró i közlegelő szerepel. Már vagy egy hete fiám esett és amint megtudtuk, az út kiváló állapotbaji van. Noha nem érthetek egyet azzal a kabátfalusival, aki ezt mondotta nekünk, amikor először is az időjárást tárgyaltuk meg. Szó szól követett és a Kabátfalusi Munkanélküli« beinvitált lakásába. Unalmas volt neki a vasárnap délután, mint általában szokott lenni és kinnállt portája előtt és nézte az őszi azúrt a Csallóközben a Lova siető felhőkkel tarkítva. A bemutatkozások után megkérdezzük életsorsa felől. Ez is egyszerű: háború, sebesülés, fogság, hazajövetel, munkája volt, most már nagyon régen nincs... Azt kérdezzük tőle, hogy miből él. Amint előadja, látszik, hogy erről ebijén a formában nem sokat gondolkozott; azután lassan összeszedi, hogy volt kis alkalmi munka a nyálam, van csirke az udvaron, került egy kecske is, egy kis fa is akadlimitt, amott, hát csak próbát élni az egyik napról a másikra, idáig érünk a nagy beszélgetésben, amikor berobog a család egyik (legkisebb?) fia. mezítláb, a balyacsizma kezében. Nosza megalakul a családi vésztörvényszék. A vallatás során tisztázódik a tényállás is, mely szerint az út a hibás, mert nagy volt rajta a pocsolya, az ugrás meg kicsire sikerült, így a kis delikvens a pocsóta közepére landolt . a csizmát meg ottmaraszlolta a barátságos sár. .Mi volt liát a teendő: vissza most már mezítláb a pocsolya közepébe a csizmáért, mert az drága jószág és futólépésben haza. Előkerül a mosdó a hideg vízzel, mellé meg jön egy kis kioktatás, hogy a pocsolya más Ízben megkerülendő, a végére meg nagyobb nyomaték okából az anyai tenyér a delikvens ülőszer vével érintkezik. Nem komoly az esel. No de sokat nem ülhetünk egy helyen, meri a kérvény úgy nem íródik alá a nagyméltóságú miniszter úrhoz, odébb állunk egy házzal. A kép itt is ugyanaz: munkanélküli apa, kél gyerek meg betegen fekszik az ágyban, mer! meghűltek. Orvos nem is látta őket, így hát csak ágyban fekvést és meleg lierbateát rendelt — az anya. Lázasak voltak, de most már jobban vannak. A gyerekek nagy része fekszik így ősszel. Az apa nem tud cipőt venni, a régi agyonfoltozott, meg átázik, mert rossz az út nagyon a városig a lápon keresztül, ami sok veszélyt rejt magában, a járatlannak. Minden házban fekszik egy-két gyerek. vagy már f.el is kelt, de iskolába nem mellel még, mert akkor előjön a hides ismét, vagy infolencia, amint a kabátfalusi nép mondja. Ugyan len.ne orvosi rendelő a faluban, de abban meg orvos nincs, sőt a gyerekek, akik mindent kifürkésztek már a lilokzalos épület körül, úgy állítják, hogy bútorozva sincsenek a szobák. Ez a helyzet mindenütt: rossz cipő, még rosszabb út, pénz egyikre sem kerül, a gyermek meghűl, iskolába nem igen járhat, az iskolaév végén még meg is bukik. .Miért? Mert nincs pénz cipőre, útra, iskolára. Mindegyik csak késik. Jól mondta az egyik kérvény-aláírónk, amikor bekopogtál tünk hozzá, hogy: mi ez? választások lesznek már megint, vagy az urak akarnak tanítani az iskolában, hogy így keresik az ügyünket? Nagyon csodálkozott, amikor megmondtuk neki, hogy mi nem politizálunk, a választások minket nem érdekelnek, nem ís lesznek választások és végül, hogy tanítónak sem szándékunk eljönni. Jó darabig nem értelte a gondolkozásunkat. Avval végezte a beszélgetést, hogy majd ha megint választások lesznek, akkor nem lesz baj, eivlársak lesznek egy darabig és kapnak majd jó sok — ígéretet. Amit mindegyik mondott, a legnagyobb baj, a cipőhiány. Ez az általános vélemény. A löt) iskolaköteles gyermek közül, azt hiszem, nincs egy harmadának sem ofyau cipője, amelyben száraz lábbal érhetné el az iskolát, — ha ügyes és megtanulta már a kis tavak és nagy pocsolyák közti nem könnyű kerülgetések feladatat. Bizonyára van vagy 500 ember Komáromban, akik minden szombaton, vagy vasárnap délután elköltik a kávéházakban, vendéglőkben azt az 5, ti, 7 koronát, vagy még sokkal több koronát, hát nem adhatnának ezek személyenkint csak egy vagy két koronát? Jó egynéhány batyacsizma Van-e egyszerűbb mód rá, hogy a margarint mindjárt a bevásárlásnál megvizsgáljuk? Minden kockán keltezés van. Egy pillantás elég és Ön tudja, hogy meddig kell a Vitellot elhasználnia. VtTELLO CSEMEGE MARGARIN kerülne ki ebből a pénzből is. Korán estébe sötétedő novemberi délután és a lapos pocsolya mint már említettem, sok veszélyt rejlenek magukban. Ezt a magunk bőrén is tapasztaltuk. Lassan beszélgetve bandukoltunk hazafelé, arra, ahonnan a város világított, egyszerre csak a barátom (jó turista és úszó is) loccst belelépett a sok pocsolya egyikébe. Egészeu groteszk és humoros volt, amint minden lépésnél azl szortyogta a cipője, hogy: szjupp, szjupp. De nem sokáig adatott nekem sem büntetlenül nevetni az ő kontójára, vagy 100 méter után nálam ismétlődött meg a: toccs az összes kapcsolt mellékrészeivel, a rögtön utána kitörő jókívánságokkal. A finom aszfalton most már duettben mondogatták cipőink a kellemes kopogás helyett, hogy: szjupp, szjupp. A kávéháziján sokan voltak ésadzsezz egy igen ismerős slow foxot játszott... ' A-a. Fogászati munkát u. m. foghúzást, plombálást, arany- és porcellán fogakat szakszerűen és lelkiismeretesen készít PINTÉR M. áll. vizsgázott fogtechnikus Komárno, Deák Ferencu.7. ___________ , 933 mintha a cigányt akarná főzelékre szoktatni valaki. Vihar ide, zápor oda, meg kell találni a gyufái. Egyszerre eszébe jut, hopp, fel kellene gyújtani a villanyt. Itt van a kapcsa« az ajtófa mellett, odaügyeskedlc a Slacek, a szerelő, aki Pesten tanulta a villanyoskodást. I)e édes Istenem, igen drága az áram, mentsen meg a Teremtő pazarolni... Jaj, csak ne jusson eszébe az öregnek. Mert a petróleumot megveszi az ember pár tojásért, gyenge csirkéért, egy kis őrlésért a szatócstól. De a villanycédulát hivatalos, táskás úr hozza elsején. Elsején, az urak napján... Borzasztó dolog az, elsejére kuporgatni, rakosgatni, fényesgetni a koronákat... Az ilyen hivatalos elsejei fizetség igen nehéz dolog... Akár az adó... Nem lehel tréfálni, sem fát, sem lisztet, sem aprójószágot cl nem fogad a villanyosember... Vigyázott is ő újév óta, hogy fel ne gyújtsa senki a villanyt... Hat hónapja már, hogy bevezették, de hála Isten, még egyszer sem égett. Mondta ugyan Gencsi bácsi József napján, délben, hogy gyújtsuk fel, csak úgy illendőségből, hisz nevenapja is van, meg aztán hátha berozsdásodik. Nem, nem, a világért sem. Megtettük drága pénzért a bevezetést, mqjd ha nagy úr tesz látogatási akkor. Ha éjjel, ha nappal, megadjuk neki a fényes Lisztességet. — Róza, Róza, kiáltott az öreg és hátrafordult a vak sötétben, — vagy lesz gyújtó, vagy meghajlítom a derekadat. — No csak még ilyen szégyen kellene, hogy vén létére testi hántást cselekedjék és híre menjen a városban. Nem várhat a tüdeje egy percet? Nem hallja, hogy kotorászok? — Azt hallom, — mondja Gencsi bácsi és magára borít egy üres zsákot, mert csurom Vizes már a melle, válla, haja, arca, — csak a gyujtócsörgést nem hallom. Megvakultak az ujjaid, Róza, hogy nem találod? Hát hiszen olyan sötét van, mint a poklok tornácában, nem látja? — Róza, kialudt a pipám, ugy-e, hallod, add errébb a gyufát, mert tiszta életemre mondom, hozzádhajítok egy villámlást. Igen időszerű volt ez a fenyegetés, mert alig mondotta ki Gencsi bácsi a borzalmas szavakat, vakító, száguldó fényesség leple meg az éjszakái, mint valami roppant, cikkázó testű héja, amely elsötétül egyszerűje s aztán borzalmas erővel csap le a meglépett anyaföldre. Mély, fájdalmas erővel hörgő, iszonyú dörgés dübörögtetle meg nyomban a tájat, a távoli prater, a város, a messze alvó acélkék hegyek ijedten borzongtak meg s Gencsi bácsi arra gondolt megrémítettem Uram-Islenem, olyan csoda ez, akár a villany, egyszerre csak jön, egyszerre csak megy, mintha felcsavarná, meg lecsavarná valaki a magas messzeségben ... Akár a villany, itt, a szobában ... Hallod. Róza, Rózám! Ejnye, téged is megzavart ez a Heródesidő, — már nevetgélt is, hát miért nem csavarod fel a villanyt? Egyszeribe meglelnéd a gyufát. — Jaj, — nyögött fel az öregasszony, — kitalálta... — Gyújtsd fel Rózái azt a lámpást! Hallod! — Hallom, hallom, de hol is a kapocs? — Az ajtófán anyukom, a Mária kép felől. — Persze ... Persze. Mingyárt. — No látod... — mormogta az öreg és szipákolta a kialudt pipát, visszafordult az ablak felé és szembenézett a viharral. Am egyszerre megállt a lélekzete. Sárga, pillanatról-pillanatra magasabbra lobbanó fény tört fel a Korpa ucca elejéről, onnét, ahol a Garasosék deszka- meg mészépülete van... Jaj, csodáttevő égi seregek — biztosan a villám!... Égnek a Garasosék... Hallod, látod? Látod Rózái, égnek a Garasosék! — Uram, bocsáss meg embernek, ebnek — rémüldözött az öregasszony, odasurrant a kivert ablakhoz és kibámult a vészfénnyel megtelő éjszakába. Már megkondultak a harangok is. A város különböző pontjairól fel-fel riadozott a tüzoltótrombita. Tűz van! Tűz van! Borzalmak árja, éjszakai vész, hallod, Rozá), ez nem tréfa felibe se, — te, anyjuk, megvan a gyufa? — Jaj Istenem, hát ilyenkor is a gyufa, nem retteg a veszedelemtől? Gencsi bácsi izgatott lett, izgalmunkban még jobban kívánjuk a megnyugtató dohányt s a (rémülettől, a sajnálkozástól, a vágytól rekedten, szinte ordított.- Hát gyújtsd fel azt a büdös villanyt és szedd elő a gyufát, mert agyontöröm a vékony életedet. Gencsi néni hátraugrott. Mit tegyen! Fel nem gyújtja, még ha a malomkerék alá dobja, akkor se! Úgyis szegények, alig van a háznál pár hatos. Ha egyszer felgyújtja, bizonyos, hogy elsején fizetni kell. De miből? Se liszt, se korpa. És hol van még az őrlés? A szomszédos tűz egyre jobban kapaszkodott a hirtelen tisztuló ég felé. Vendégsietséggel kibújt csillagokat akart megperzselni, mert lángjai nyílegyenesen siklottak a magasba, veresen, tűzvéresen, felforralva a tiszta, dús, erős hajnali levegőt. Kocsik dübörögtek a szomszédos uccasorok felé, sikolyok, sírás, jajveszékelés, borzalmasan kongó harangszó. És Gencsi néni gondolt egyet. Ki is figyelné őt ebben a görcsös veszedelemben. Óvatosan kinyitotta a husvétkor olajozott ajtót s mint egy öreg, nesztelen kánya, kisurrant a meg-mogvillanó éjszakába. Szapora kis léptekkel szaladt a tűz felé. Körülkötve derekán a Berlinert, úgy igyekezett, mintha tudná, hogy hol kell lenyisszantani a vöröskakas nyakát... Pedig pár száz lépés az egész. A tűzoltók már csákányolják széjjel a tetőt. Gencsi néni hátrakerül a tűz aljára, nem is fél, felragad egy parázsló kis lécdarabot, nem törődik a tömeggel, amely nagy körben sopánkodik, csak siet, szinte fut visszafelé. Egyenest az ablakuk alá. Gencsi bácsi ott áll, fején a zsák, szájában a »vak« pipa. — Itt a parázs — liheg az öregasszony, — gyújtson rá ember, de aztán jöjjön, segítsünk a háznépének! Gencsi bácsi rágyújt, betömködi a parazsat a pipaszájon. Aztán szó nélkül siet az oltáshoz. Gencsi néni liheg, neki támaszkodik a vén ház falának, bólogatva, sajnálkozva nézi a vaü tűz orgiáját. De belül valahol a lélek táján nagy a megenyhűlése... Hát persze .., Hála Isién... A villanyt még sem kellett felgyújtani...
